A terrorizmus elleni harc állása

2004. február 2.
-Nagy Levente

2001. szeptember 11-én új korszak köszöntött be a világ, de legfőképpen az Amerikai Egyesült Államok és egyes közel-keleti országok életében. A merényletek utáni sokk lassú múlásával kíméletlen küzdelem vette kezdetét a vélt vagy valós terrorista búvóhelyek, és az őket befogadó, vagy támogató rendszerek ellen. Hogy is áll most ez a küzdelem? Mik a közeljövő kilátásai?

Afganisztán lerohanása után a megbuktatott tálib-rezsim felszámolásra került. A felszabadított országban lassan helyreáll a rend, a hadurak beletörődtek regionális hatalmuk megszűnésébe, beszolgáltatták fegyvereiket és inkább támogatják a kabuli vezetést. Január elején a Loja Dzsirga elfogadta az új Alkotmányt is. Az afgán ellenállás mára a Pakisztánnal szomszédos hegyvidékre szorult vissza, minden bizonnyal ott bujkál a talibán több volt vezetője és az al-Kaida terrorszervezet irányítói is – köztük Oszama bin Laden, akit immár több mint két éve nem sikerült elfognia az amerikai haderőnek.

Sokkal bonyolultabb a helyzet a 2003. márciusában megtámadott Irakban. A megbukatott elnököt, Szaddam Husszeint ugyan elfogták - ezzel jelentősen gyengítve az ellenállást - azonban továbbra sincs jel arra, hogy a közeli jövőben a nyugalom lenne úrrá az országban. A terrorizmus elleni harc szempontjából a legfontosabb, hogy még mindig nem találták nyomát sem a háború indokaként szolgáló állítólagos tömegpusztító fegyvereknek.

Az immár 8 hónapja befejezettnek nyilvánított háború óta eltelt időben sem sikerült semmifajta bizonyítékot felmutatni arra, hogy Irak fenyegetést jelentett volna a világra. Az amerikai vezetés most azt hangoztatja, hogy időt kell hagyni az ellenőröknek – ugyanezt a véleményt alig egy éve elképesztő felelőtlenségnek nyilvánítva söpörték le az asztalról. Könnyen meglehet, hogy találnak majd Irakban olyan nyomokat, amelyek egy esetleges fegyverkezési programra utalnak – csakúgy, mint ahogy Németországban is találnak a mai napig második világháborús aknákat, bombákat. Kérdéses azonban, hogy ezek most mekkora veszélyforrást jelentenek.

Egyre több arra mutató jel van, hogy az 1991-es első Öböl-háborúval ellentétben, 2003-ban az Egyesült Államok túlbecsülte Irak katonai potenciálját. Lehetséges, hogy az amerikai vezetés nyomás alá helyezte a titkosszolgálatokat, hogy a „megfelelő” jelentéseket hozzák nyilvánosságra. David Kay, az iraki fegyverzetellenőrök vezetőjének közelmúltban történt lemondása mindenesetre intő jel lehet Bush amerikai elnök számára, hiszen az elnökválasztási kampány kezdetén valószínűleg nem szeretne olyan helyzetbe kerülni, mint Tony Blair brit kormányfő David Kelly öngyilkossága után.

Felmerül azonban a kérdés, hogy akkor miért tiltotta ki a korábbi diktátor a fegyverzetellenőröket? Minden bizonnyal legrosszabb esetben is látszatkeltési céllal.  Egy másik lehetséges variáció szerint Husszeinnek sem merték megmondani a katonai vezetők, hogy nem rendelkezik az általa óhajtott hadipotenciál felett.

Az iraki háború a vártnál kevesebb áldozatot szedett és a sokak által előre vetített humanitárius katasztrófa sem következett be – az Iránban felhalmozott források ennek köszönhetően például gyors segítséget jelentettek a decemberi Bám városában történt földrengés idején.

A terror felett azonban nem sikerült – és valószínűleg csak hosszú idő múlva sikerülhet – döntő győzelmet aratni. A fiatal iszlám harcosok nem tűntek el, csak elmenekültek más, kevésbé frekventált területekre, feltehetően például Csecsenföldre, vagy Indonéziába. A küzdelem már némi sikereket elért azonban:lassabban terjednek a tömegpusztító fegyverek és alapanyagaik, az eddig ezekkel kereskedő, vagy ezeket fejlesztő országok óvatosabb politikát kezdtek folytatni (elég itt csak Pakisztán Indiához való közeledésére, Észak-Korea újbóli tárgyalási szándékára, vagy éppen Khadaffi líbiai elnök „nyitására” gondolni).

Az Egyesült Államok által vezetett terrorellenes harc valószínűleg még évekig folytatódni fog, hiszen a demokrácia megszilárdítása nem megy egyik napról a másikra. Nagyon fontos lenne azonban figyelmet fordítani arra, hogy a felszabadított fiatal demokráciákat ne hagyja magára a világ, hogy az új társadalmi problémák ne okozhassák az erőszak és az elnyomás újbóli felbukkanását a Közel-Keleten.