Közel-Kelet: A béke keresése (I.)

A második intifáda előzményei és első 2 éve

2003. december 23.
-Nagy Levente

A Közel-Keleten 2003-ban sem sikerült békét teremteni. A több mint három éve tartó palesztin felkelés tovább szedi áldozatait. - Miért folyik a harc? Mik ennek a harcnak az okai? Mikor lesz végre béke az izraeliek és a palesztinok között? - Áttekintés a 2000. szeptemberében kitört második intifádáról és a megoldások kereséséről.

A térségben a bipoláris rendszer alapvető változásokkal járt – a két nagyhatalom vetélkedésének vége, valamint az első Öböl-háború lezárulása visszaállította a korábbi szituációt Izrael területén. 1991 őszén, a madridi konferencián indult meg a közvetlen párbeszéd az izraeliek és arab szomszédjaik között. Az 1993-as esztendő hozta az első komolyabb áttörést, amikor Jasszer Arafat, Rabin izraeili miniszterelnöknek írt levelében elismerte a zsidó állam létezésének jogát. Válaszul Izrael legitim tárgyalópartnernek ismerte el a Palesztin Felszabadítási Szervezetet (PFSZ), ami előfeltétele volt az oslói békefolyamatnak. Ennek lezárásaként 1993. szeptember 13-án Washingtonban aláírták azt a megállapodást, amelynek értelmében a Gázai övezetben, Jerikóban és a Jordán folyó nyugati partján, Ciszjordániában létrehozták a Palesztin Önkormányzatot (PÖ). Ezekről a területekről az izraeli hadsereg haladéktalanul ki is vonult, átadva az ellenőrzést a PFSZ-nek az ezt követő öt éves ideiglenes időszakra. A terület belső rendjéért ettől kezdve a palesztin rendőrség, külső védelméért pedig továbbra is az izraeli hadsereg felelt. 1994-től kezdődően a Gázai övezet demilitarizált területnek számít, közigazgatását palesztin szervek vették át. Izrael 1995-ig fokozatosan adta át a különböző területek (például oktatás, posta, közművek…stb.) irányítását a palesztin hatóságoknak.

Az oslói folyamat 2000. júliusában szakadt meg, amikor a feleknek nem sikerült megállapodniuk Camp Davidben. Ez a tárgyalássorozat volt az akkor hivatalban lévő amerikai elnök, Bill Clinton, utolsó próbálkozása a béke megteremtésére.

A feszültség 2000 nyarától kezdődően mindkét oldalon nőni kezdett. Az izraeli törvényhozás, a Knesszet kihátrált Ehud Barak kormánya mögül, csakúgy, mint a közvélemény nagy része; Arafat pedig még mindig nem érezte az arab országok támogatását, valamint belső ellenzéke is erős volt. Árulkodó jelek láttak napvilágot a palesztin sajtóban is egy „háborús időszak eljöveteléről”. Amikor a palesztin állam kikiáltását 2000. szeptember 15-én már második alkalommal halasztották el, már sokan figyelmeztettek a lehetséges következményekre.

A palesztin  felkelést közvetlenül kiváltó ok Ariel Saron előre bejelentett látogatása volt a jeruzsálemi Templom-hegyen, ami mind a zsidók, mind pedig a mohamedánok számára szent helynek számít. A erőszak fellángolt, a konfliktus szélesedett és a nemzetközi közvélemény lassan reagált – az Egyesült Államok például október elején próbált először közvetíteni a felek között. A korábbi szenátor, George Mitchell vezetésével tényfeltáró bizottság jött létre még 2000-ben, végleges megállapodásra azonban ekkor nem volt esély.

2001. az eredménytelen tárgyalások éve volt. Januárban ugyan még több területet ajánlott fel Izrael a palesztinoknak, ezután azonban felfüggesztették  a tárgyalásokat a közelgő izraeli választásokra való tekintettel. A győztes Ariel Saron májusban megkezdte a palesztin területek megszállását, válaszul egyre véresebb öngyilkos merényletekre került sor. A szeptember 11-i amerikai merényleteket követően az izraeli hadsereg újabb területekre vonult be – Jasszer Arafat kénytelen volt tűzszünetet hirdetni. Ezek hatására a Közel-Kelettel addig kevesebbet foglalkozó George W. Bush Anthony Zinnit küldte a térségbe közvetíteni, aki azonban nem járt sikerrel. A folytatódó merényletek miatt Izrael minden kapcsolatot megszakított a PFSZ vezetésével. A bizalmatlan légkörben egyre kevesebb esélyt láttak a felek a rendezésre, egyik oldalon az erőszak, másikon pedig a megszállás szolgáltatott okot a harcok folytatására.

A 2002-es év folyamán sem volt nagyobb áttörés az intifáda lezárása érdekében tett tárgyalásokon. Abdullah, szaúdi trónörökös ugyan előterjesztette béketervét, amely szerint teljesörűen normalizálták volna az arab-izraeli kapcsolatokat, amennyiben Izrael kivonul az 1967-es határok mögé – a terv azonban a vele kapcsolatos fenntartások miatt nem valósulhatott meg.

Széles körben reményeket keltett a 2003. április 30-án nyilvánosságra hozott Útiterv, amelyet az Európai Unió, Oroszország, az Amerikai Egyesült Államok és az ENSZ készített el. A javaslat konkrét határidőket és feladatokat határozott meg annak érdekében, hogy 2005-re véglegesen le lehessen zárni a palesztin-izraeli konfliktust.

(Folytatása következik. Következő rész: Az Útiterv)