Pakisztán: atom(kereskedő) hatalom?

2004. január 9.
-Nagy Levente

Pakisztán egyre nehezebb helyzetbe kerül: az elnöknek nem csak a felerősödő ellenzéki kritikákat kell legyőznie, hanem a külföld elvárásainak is meg kell felelnie. Sikerülhet-e ez a 2001. óta a Nyugat szövetségesévé vált Musarraf elnöknek, vagy új csoportok kerülnek hatalomra?

Nincs könnyű helyzetben Pervez Musarraf pakisztáni államfő. Alig távozott az országból történelmi látogatása után Vadzspaji indiai miniszterelnök, máris felerősödött az ellenzékiek hangja. Az „ősi ellenséggel” való kapcsolatok élénkítésének jegyében márciusra újabb tárgyalási fordulót terveznek, amely - valamint a több mint 10 év harcban állás után megkötött tűzszünet - megnyithatja az utat Kasmír helyzetének végleges rendezése felé. A találkozó után a pakisztáni radikálisok rögtön támadni kezdték elnöküket, aki ellen 2003. decemberében kétszer is sikertelenül követtek el robbantásos merényletet.

A Musarraf elleni támadások nem újkeletűek. Mióta 2001. szeptembere után az Egyesült Államok mellé állt a terrorellenes küzdelemben - Afganisztán és Irak lerohanását is támogatta – a radikálisok harcot hirdettek ellene, az Indiával való kapcsolatfelvétel csak olaj volt a tűzre.

Emiatt nemcsak az ellenzék, hanem saját hadserege soraiban is nőtt az elégedetlenség Musarraffal szemben.

Az elnök gondjait az is nehezíti, hogy az elmúlt két évben alig foglalkozott a belső problémák megoldásával, így következhetett be, hogy a szélsőségesek ismét erőre kaptak. Musarraf ezért megállapodott az iszlám pártokkal, hogy 2004. decemberében lemond a hadsereg főparancsnoki tisztségéről – cserébe ők megszavazzák azt az alkotmánymódosítást, amelynek értelmében a jelenlegi mandátumának lejárta után még további három évig betöltheti az elnöki tisztséget. A pakisztáni elnök azonban elkövette azt a hibát, hogy nem tárgyalt Benazir Bhutto Pakisztáni Néppártjával, így a párt nyugathoz közelálló politikája nem erősítheti hatalmát.

Vannak azonban más veszélyek is. Az Abdul Kadír Hán körül kirobbant botrány úgy tűnik az ország legfelsőbb köreit is érinti – ez pedig komolyan befolyásolhatja az elnök utódlásának kérdését is.

Az elmúlt hetekben - azzal a hivatalos pakisztáni állásponttal szemben, amely szerint az atomarzenál biztos kezekben van - mind iráni, mind líbiai részről beismerték, hogy atomprogramjukhoz pakisztáni segítséget vettek igénybe. Abdul Kadír Hán annak ellenére tudott kiterjedt kereskedelmet folytatni az „atomkellékekkel”, hogy a pakisztáni hadseregben – brit mintára – naponta ellenőrzik a fegyverkészleteket. Hán ugyan beismerte, hogy eladott urándúsításhoz szükséges eszközöket más országoknak – köztük Iránnak, Líbiának és Észak-Koreának is -, azonban az aligha hihető el, hogy mindez a hadsereg felső vezetésének – beleértve az elnököt is - a tudta nélkül megtörténhetett. Minden bizonnyal ezért történt meg az is, hogy a külföld – és elsősorban az Egyesült Államok – számára bűnbakként beállított atomtudós otthon mégis kegyelmet kapott, miután bocsánatot kért tetteiért a pakisztániaktól.

A hadsereg és a titkosszolgálat tehát majdnem biztos, hogy tudott Hán üzleteiről – állítólag sok eszközt katonai repülőgépeken szállítottak ki Pakisztánból. Ennek fényében Mohamed el-Baradei, az Nemzetközi Atomenergia Ügynökség vezetője szerint bizonyos, hogy a pakisztáni kutató beismerése csak a jéghegy csúcsát jelenti. A kereskedelmi hálózatban még legalább öt ország polgárai, vállalatai illetve kormányai vehettek részt. Musarraf elnök minden követ megmozgat annak érdekében, hogy eloszlassa a terrorellenességével szemben felmerült kételyeket – ez a feladat azonban nehéznek ígérkezik, ha igazak azok az állítások, amelyek szerint Hán lánya fontos iratok, bizonyítékok másolatával Londonba távozott.

Az elnök tehát igyekszik fenntartani az egyre törékenyebb egyensúlyt belső hatalmának és a külföld bizalmának megtartása között. Erre szüksége is van, hiszen az ellenzékiek csak megerősödhetnek egy esetleges Abdul Kadír Hán elleni eljárás következtében. Az Egyesült Államok sem ragaszkodik mindenáron a hősként és a pakisztáni atomprogram atyjaként tisztelt tudós felelősségre vonásához, mert azzal egy biztos szövetségesét veszítené el a háborús övezet közvetlen közelében. Már az is komoly bonyodalmakat okozhat a térségben, hogy az elnök ez év decemberétől nem lesz a hadsereg főparancsnoka – az atomhatalmi státusz miatt az esetleges bizonytalanság nem kedvezne az amerikaiak térségbeli pozícióinak.

Hosszú távon további probléma lehet, hogy Musarraf utódlásának kérdése nem megoldott, így esetleges hirtelen – például merénylet következtében – bekövetkező halála hatalmi vákuumot eredményezhet, mert a hadsereg vezetői és a Zafarullah Hán Dzsamali vezette civil kormányzat közötti harc korántsem eldöntött még. Mindenképpen pozitívum azonban, hogy a szélsőséges iszlámisták valószínűleg egyáltalán nem kerülhetnek hatalomra, hiszen eddig egyetlen vallásos párt sem kapott soha öt százaléknál több szavazatot a választásokon, tehát a radikalizmus még a parlament intézményében  sincs jelen.

Musarraf számára a két különböző mércének való megfelelési törekvés a bukást jelentheti. A Pakisztánban továbbra is jelen lévő terrorista sejtek – többek között az al-Kaida szervezet csoportjai -, a belső radikális ellenzék, valamint az atomkereskedelem gyanúja miatt viszont könnyen összeomolhat a Musarraf által hosszú évek alatt gondosan felépített pakisztáni külpolitikai stratégia. Helyzetét mindenesetre könnyíti az Egyesült Államok egyelőre töretlen támogatása, valamint az esély arra, hogy hosszú idő után megkezdődhet az indiai-pakisztáni kapcsolatok normalizálódása.