A perzselő Nap országa

2004. október 11.
-Konsiczky Zoltán

Az elmúlt bő egy évben olyan belpolitikai kérdések kerültek napirendre Japánban, melyekkel a szigetország alapvetően megváltoztathatja Ázsia csendes-óceáni térségének politikai viszonyait. Sőt, akár a globális hatalmi erővonalakra is komoly hatással lehetnek. A japán nemzeti érzés megerősödése és egy esetleges alkotmánymódosítás sem hozhat olyan változást rövid távon, mint az ország már-már valószínűsíthető állandó ENSZ BT- tagsága, de hosszabb távon ezekkel is számolni kell, ha pontosan akarjuk elhelyezni Japánt a nemzetközi politikai erőtérben.

Japán nagyobb nemzetközi szerepvállalásának és felelősségének igénye a tavalyi év folyamán került a figyelem középpontjába a szigetországban. Akkor a japán kormány úgy döntött, nemcsak segélyekkel, hanem katonai erejével is részt vesz a megszállt Irak újjáépítésében. A társadalom egyes csoportjainak hangos tiltakozása ellenére a parlament végül jóváhagyta, hogy a Japán Önvédelmi Erők – ami de facto hadsereget jelent – nem harcoló egységként teljesítsenek szolgálatot az iraki Szamawa városában.

A hirtelen jött fordulat – elvégre japán katonai egységek a második világháború óta nem teljesítettek semmilyen szolgálatot külföldön – vihart kavart a térség politikai életében. Azok az országok, melyeknek azóta is vitás ügyeik vannak Japánnal – elsősorban Kína és a Koreai NDK – a japán militarizmus, nacionalizmus és revánsszellem feléledésétől tartottak. A japán pacifista társadalom pedig attól kezdett félni, hogy az ország „új” színrelépése a nemzetközi terepen fegyverkezési versenyt és instabilitást szülhet a régióban.

Bizonyos értelemben ezek a félelmek nem feltétlenül alaptalanok. Japán hosszú ideje pályázik arra, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagja lehessen. Amennyiben a szigetország bekerül a nagyhatalmi elitbe – amire a nemzetközi szervezet reformja apropóján elég nagy az esély – az nagy lökést adhat az egyébként már jelenleg is zajló belpolitikai folyamatoknak.

Az alkotmány módosításának kérdése a japán csapatok Irakba küldése óta rendszeresen fel-felbukkan a japán sajtóban, és a meghatározó politikai erők is gyakran napirendre tűzik az alaptörvény módosításának különféle lehetőségeit. A két legnagyobb parlamenti párt, a kormányzó Liberális Demokrata Párt és az ellenzéki Japán Demokrata Párt abban már megegyezett, hogy az alkotmány revíziója 2006-2007 előtt nem esedékes. Az, hogy az új alkotmány pontosan miként definiálja majd Japánt a nemzetközi színtéren, még korántsem eldöntött kérdés.

A jelenlegi japán alkotmány 9. paragrafusa kimondja, hogy Japán semmilyen hadsereget nem tarthat fenn – ezért is hívják a haderőt Önvédelmi Erőknek. A pacifista szellem feltehetően a jövőben is megmarad, valószínűsíthető azonban, hogy a nemzeti önvédelem fogalmán belül létrejön majd valamilyen kiskapu, amely lehetővé tenné Japán -katonai értelemben is- nagyhatalommá válását.

A nemzetközi tanulmányok és cikkek – óvatosan fogalmazva – nem tartják kizárhatónak, hogy történelmi távlatokban Japán is atomhatalommá válhat. A kellő technológia és gazdasági háttér kétségkívül rendelkezésre áll Japánban, így hát nem kell okvetlenül kerülni a bátrabb fogalmazást. Ha a társadalmi ellenállás csökken, vagy sikerül elhitetni a hazai és a nemzetközi közvéleménnyel, hogy Japánnak feltétlenül szüksége van nukleáris fegyverekre, akkor ez sokkal hamarabb is bekövetkezhet, és nem kell feltétlenül „történelmi távlatokban” gondolkodni.

Elvégre – merülhet fel a kérdés – mi alapján lehet megtiltani az ENSZ BT egyik állandó tagjának, hogy atomfegyverekkel rendelkezzen, ha a jelenlegi öt állandó tag mindegyike tagja az atomklubnak? Másrészt Észak-Korea– mellyel Japánnak számos rendezetlen diplomáciai ügye van – atomügyeiről egyre jobban tudni lehet, hogy milyen irányba tart. Időről időre napvilágot látnak olyan nem hivatalos, és ellenőrizhetetlen hitelességű állítások, melyek szerint a Koreai NDK már ma is több atomtöltettel rendelkezik. Emellett számos híradás számolt be arról, hogy Észak-Korea milyen rakétakísérleteket folytat a Japán-tengeren. Nyilvánvaló, hogy a kommunista ország nem a távoli nagy ellenséget, az Egyesült Államokat kívánja elsősorban közvetlenül rakétái hatósugarába vonni, hanem annak hozzá legközelebb eső legnagyobb ázsiai szövetségesét, Japánt.

Adott esetben már ez önmagában fegyverkezési versenyhez vezethet a térségben, hiszen Japán joggal kérdezheti, hogy miért nem képes a nemzetközi közösség Észak-Koreát megregulázni és lefegyverezni, és emellett miért várja el bárki azt Japántól, hogy tétlenül és fegyvertelenül várja az első csapást. Japán remilitarizációjától a térség legtöbb országa tart és a régióban - az önvédelem jelmezébe bújtatott- kölcsönös erőfitogtatások sorozatához vezethet hosszú távon.

Mivel Észak-Korea jelen helyzetben hajthatatlannak tűnik atomprogramját illetően, a térségben – a nagyhatalmi közvetítéstől eltekintve – a japán diplomácia és államvezetés feladata és felelőssége lehet egy olyan járható út megtalálása, amely a fegyverkezési spirál alternatívája lehet; és amely kiküszöbölheti azt, hogy az időről időre megújuló és megrekedő pekingi tárgyalások a két Korea, Japán, Oroszország, Kína és az Egyesült Államok között, öt atomhatalom végtelen hatalmi presztízsharcává váljon.