Végtelen háború Irakban

2004. április 25.
-Nagy Levente

Irakban harmadik hete tart a Muktada al Sadr által vezetett felkelés, a siíták és szunniták együttműködése a közös ellenség, a megszálló amerikaiak ellen. Nem lehet azonban tudni mi lesz, ha az amerikaiak a tervezett napon, június 30-án átadják a hatalmat – a különös szövetség felbomlása polgárháborúhoz is vezethet. Az ENSZ továbbra is határozatlan az iraki szerepvállalást illetően.

Az al Sadr ajatollah által kirobbantott siíta felkelés eredeti követelései (egyes vezetők szabadon engedése, az irakiakkal szemben alkalmazott erőszak megszüntetése,  a a Szaddam Husszein elleni eljárás felgyorsítása) még jelen vannak ugyan a mindennapi politikában, a súlypont azonban áttevődött. A felkelés a kurdok lakta északi vidéket kivéve az egész országra kiterjedt, létrehozva ezzel egy eddig elképzelhetetlennek tartott siíta-szunnita szövetséget.

Érdekes, hogy a fiatalabbik, nagy befolyással rendelkező siíta vezető miért épp most nyúlt az erőszak eszközéhez. Ennek egyik magyarázata az lehet, hogy az Amerika által erőltetett hatalomátadás időpontja egyre közeledik, neki pedig még nem sikerült igazi politikai hatalomra szert tennie. A fegyveres lázadással azonban időt nyerhet, hiszen amíg nincs rend Irakban, addig a hatalmat sem lehet átadni. Fontos azonban tudni, hogy a fegyveres harcot csak a siíták 5-10%-a támogatja, tehát szó sincs arról, hogy al Sadr erőszakkal szélesebb tömegeket mozdított volna meg. A másik (és talán fontosabb) siíta vezető, al Sistani ajatollah szóban a felkelők mögé állt. Valószínűleg azt gondolja, hogy a külföldi erők meg akarják osztani a siítákat, hogy ne tudjanak túl nagy befolyást szerezni a leendő iraki vezetésben. Mindezzel egy időben az al Kaida terrorszervezet is aktivizálódott Irakban, a merényletek célja valószínűleg szintén a polgárháború kirobbantása lehet.

A lázadás és a legújabb fegyverként bevetett túszejtő akciók sok országot iraki jelenlétük felülvizsgálatára kényszerítettek. Spanyolország nemrég bejelentett azonnali kivonulása mellett Thaiföld és Új-Zéland is bejelentette szándékát az iraki misszió befejezésére, Németország pedig közölte, még ENSZ zászló alatt sem hajlandó csapatokat küldeni Irakba.

A felkelés következtében több nemzetközi segélyszervezet is kivonult Irakból, de legalábbis csökkentette jelenlévő munkatársainak számát. Az amerikaiak kénytelenek voltak megemelni csapataik létszámát, hiszen az iraki rendfenntartók közül egyre többen teszik le a fegyvert a felkelőkkel szemben.

Mégis mit lehet tenni Irakban a nyugalom helyreállításáért? Több megoldás is van. Az első lehetőség a csapatok kivonása, ami azonban hatalmi vákuumot eredményezne – gyakorlatilag garantálva a polgárháború kitörését - az újjáépítést tehát a katonai megszállással együtt kell folytatni. A legfontosabb dolog a munkanélküliség felszámolása lenne, hiszen ez Irakban is a terror és az elégedetlenség legfőbb oka. Ezt egyesek egy újabb Marshall-terv formájában képzelik el, azonban ennek megvalósulása esetén számolni kellene azzal is, hogy a terroristákat is „megjutalmazzák”.

Egy másik lehetséges megoldás lenne az ENSZ bevonása az iraki újjáépítésbe, azonban a szervezet egyelőre nem szándékozik érdemben beavatkozni az eseményekbe. Pedig az irakiak szívesebben látnák az ENSZ kéksisakosait, vagy mérsékelt arab államokból érkező békefenntartókat országukban. Amíg azonban nem áll helyre a rend, addig erre kicsi az esély, hiszen az ENSZ csapatok jogköre erősen korlátozott – inkább adminisztrációs – , a szóba jöhető arab országok pedig nem rendelkeznek a rendfenntartáshoz szükséges logisztikai háttérrel. Pakisztán mindenesetre kijelentette, kész csapatokat küldeni az Irakban dolgozó ENSZ-munkatársak védelmére.

George W. Bush amerikai elnök ragaszkodik a kormányzás június 30-i átadásához, mert elképzelései szerint legkésőbb 2005. december 15-én általános választásokat kellene tartani a jelenleg még háborús övezetnek számító Irakban. Jelenleg azonban még az sem tisztázott, hogy kik, milyen szervezet kapja meg a hatalmat. A leendő átmeneti kormányzat tagjai nem éltek Irakban a Husszein-érában, ezért nincs is megfelelő befolyásuk a lakosság szemében. Emiatt vetődött fel annak a lehetősége, hogy a korábbi kormányzati hivatalokban szolgáló volt Baath párt tagjait rehabilitálják a politikai életben. A baathista vezetők egy részét az iraki fegyveres testületekbe is visszaveszik, remélve, hogy segítségükkel könnyebben kézben tartható az ellenőrzés. Az Egyesült Államok mindenesetre újabban arra törekszik, hogy egyensúlyt teremtsen a Baath párt volt tagjainak politikai jelenléte és az arra rászolgáltak megtorlása között. (Husszein idején minden köztisztviselő párttag volt, noha nem feltétlen értett egyet mindazzal ami történt, ezért sokakat igazságtalanul távolítottak el pozíciójukból.)

Irak sorsa továbbra is bizonytalan, hosszú távú megoldást találni csak egy minden érdekelt fél (iraki népcsoportok és a jelen lévő országok képviselőinek) bevonásával tartott békekonferencián lehetne – ennek időpontjáig azonban marad az erőszak és a polgárháború veszélye.