Egy elfelejtett kontinens újrafelfedezése
Afrika az Egyesült Államok és Kína ütközőzónájává válhat

2005. január 24.
-Böszörményi Nagy Gergely

A már napjainkban is 1,3 milliárdos népességű és mind gazdaságilag, mind demográfiailag töretlenül növekedő Kína a jelek szerint egyértelműen meghatározott hosszabb távú érdekekkel rendelkezik. Peking ezeknek megfelelően igyekszik szerepet vállalni és véleményt alkotni a nemzetközi ügyek egyre szélesebb palettáján, ugyanakkor kialakítani a most még a háttérben zajló, ám hosszútávon meghatározó külföldi érdekeltségeit is.

A gazdasági- és népességnövekedés (melyek egymással természetesen szorosan összefüggő folyamatok) szükségszerűen megnövelik az energiapolitikai számítások jelentőségét, és az új, potenciális piacok és források felkutatását, amelyek képesek lesznek tartósan kiszolgálni a világ jelenlegi második-harmadik – valószínűsíthetően jövőbeni elsőszámú – fogyasztóját.

A kőolaj- és földgázexport jövője mindezen folyamatokban kulcsjelentőségű. Kína évről évre jelentősen növeli kőolaj-behozatalát a világból. Míg ennek aránya 1993-ban csupán 6,4% volt, a mutató 2002-re 31%-ra nőtt, 2020-ban pedig várhatóan 60% körül alakul majd. A növekvő szükségleteket azonban Peking – szándékai szerint – igyekszik közvetlen forrásból biztosítani – értsd: lokális olajvállalatok és érdekeltségek felvásárlására törekszik.

Ezen a téren az Egyesült Államoktól és számos más, Peking befolyásától távol eső tényezőtől függő Közel-keleti, eurázsiai és tengerentúli lelőhelyekkel szemben felerősödni látszik a sokáig csak „elfelejtett kontinens” néven emlegetett Afrika szerepe. Nem véletlenül: a legutóbbi tanulmányok szerint Nyugat-Afrika becsült olajkincse az elmúlt évtizedben megkétszereződött. A kitermelés pedig ennek megfelelően rohamosan nő, és az egy évtizeddel ezelőtti csekély jelentőségű exporthoz képest (például Nigéria esetében) 2010-re minden ötödik hordó innen kerül majd a világpiacra. Nem beszélve a Nyugat-afrikai olaj különösen jó minőségéről és arról a kivételesen előnyös kondícióról, miszerint ezek az országok a hagyományosan domináns olajexportőrökhöz képest sokkal kevésbé függenek a mindenkori OPEC politikától.

A fekete kontinens felértékelődéséhez egyidejűleg fűz nagy reményeket Kína és az Egyesült Államok. Nyugat-Afrika George W. Bush elnök kijelentései szerint „a legdinamikusabban fejlődő kőolaj és földgázpiac az Egyesült Államok számára”, s Washington ennek megfelelően igyekszik befolyását érvényesíteni jelenleg is. Azonban Peking sem tesz másképp: az egyes kínai-afrikai vállalati kapcsolatok ’90-es évekbeli kiépülése után 2000-ben (kínai kezdeményezésre) létrejött a China-Africa Cooperation Forum, a megfogalmazott célok szerint a jövőbeni együttműködés kereteinek megteremtéséért, a béke és a fejlődés segítéséért. A valóságban gazdasági érdekérvényesítő csatornáról beszélhetünk, s az azóta eltelt években több, mint 40 egyezmény és csaknem ugyanennyi szerződés született a fórum gyámkodása alatt, összesen mintegy 1,3 milliárd USD értékben. 2000 óta Kína Afrikához kötődő ipari kapcsolatai megkétszereződtek, és már napjainkban is az amerikai-afrikai ipari kapcsolatok szintjének felénél járnak. Más tekintetben azonban Peking máris jócskán maga mögött tudhatja Washingtont: Kína ma kőolaj és földgáz behozatalának 25%-át fedezi afrikai forrásokból, és ez az arány a legközelebbi jövőben (miniszterelnöki szándék szerint) 30%-ra nő majd. Az Egyesült Államok kőolajimportjának  azonban „mindössze” 14%-a származik afrikai országokból.

Általános tengerentúli vélekedések szerint jelenleg ugyan még nem, de hosszabb távon a fekete kontinens ezen és más régióiban jelentkező kínai terjeszkedés veszélyt jelenthet az amerikai energiapolitikai célokra. A helyzetet pedig csak bonyolítják a szudánihoz hasonló konfliktusok (Kína legfontosabb jelenlegi afrikai olaj-beszállítója Szudán) , amelyek felszíni politikai játszmákká (lásd: ENSZ Biztonsági Tanácsában zajlott vita) emelik a háttérben zajló befolyási „hidegháborút”. Nyílt lapokról egyelőre mégsem beszélhetünk a diplomáciában: az Egyesült Államok ma még „csupán” a térség államainak emberi jogi és demokratizálódási folyamataira gyakorolt, esetleges negatív hatásoktól óv Kína afrikai térnyerésének kapcsán.