A palesztin menekültkérdés

2005. május 16.
-Németh Vera

Láttam egy fényképet. Egy vékony, fiatal férfi volt rajta; bár hogy fiatal, csak a kép melletti szövegből derült ki. Jamal Abu Ghaben egy huszonhét éves palesztin családapa, aki már négy évet töltött izraeli börtönben; majd szabadulása napján – mivel kijárási tilalom volt – útban hazafelé nyakon lőtték. Túlélte. Családjával a Gáza-övezet harmadik legnagyobb menekülttáborában Shati-ban (Beach camp) él, tizennyolcan egy viskóban. Nagyszülei még 1948-ban menekültek el Khirbiyeh-ből. Jamal szabadidejében ír, egyébként kereskedőként próbál boldogulni. A pénzre nagy szükség lenne, mivel öccse házasodni szeretne, de ahhoz bővíteni kellene a „házat”. Voltak további fényképek is az otthonukról, családjáról. Történetüket az UNRWA (United Nations Relief and Works Agency for Palestine Refugees in the Near East) munkatársa jegyezte le; Ammanban mutatták be egy nemzetközi konferencián. A cél az volt, hogy egy átlagos palesztin menekültcsalád történetén keresztül bemutassák, mennyire égető a táborokban a gazdasági, szociális probléma, a túlzsúfoltság, a reménytelenség. A konferencia második napján Jamal szobájában felrobbant a gázkályha, és a két éves kislányát már nem tudták megmenteni. A riportot neki dedikálták és azon gyermekek emlékének, akik szintén a menekülttáborok állapotának áldozatai.

Jelenleg a világban 4,255,120 UNRWA által regisztrált palesztin menekült él, ebből 1,259,813-en az 59 UNRWA-menekülttábor valamelyikében. A menekültek száma valójában ennél nagyobb, ám nem tudjuk hányan élnek ma szerteszét.

Az arab-izraeli konfliktus egyik kulcsproblémája a menekültkérdés, megoldása nélkül nem lehet békét kötni. Hasonló fontosságú Jeruzsálem végleges státusa, a határok, a zsidó telepek vagy éppen a víz kérdése is. A menekültkérdés azonban nem csak gazdasági, politikai kérdés, hanem humanitárius katasztrófa is. Megoldása sürgős lenne, ennek ellenére már több mint ötven éve rendezetlen. Generációk nőttek fel áldatlan állapotok között; igazán az lett volna a csoda, ha a szélsőséges szervezetek nem találtak volna itt termékeny talajra.  

Egy átlagos újságolvasó láthat képeket a táborokról, miközben egy izraeli buldózer porrá zúz egy házat; láthat ünneplő, gyászoló, tüntető és menekülő férfiakat, főleg gyermekeket. Ilyenkor mindenki fejében megfordul, hogy minden menekültet haza kellene engedni, Izraelnek nincs joga tőlük ezt megtagadni. Ha ez megtörténne, egy csapásra megoldódna minden probléma. Valóban?

Az arab-izraeli konfliktus ugyanis a nacionalizmus eszméjének számlájára írható. Két nemzetfejlődésben megkésett nemzet – nemzetépítés közbeni – egyazon, gazdaságilag szinte oszthatatlan területért folyó küzdelmét láthatjuk, időnként felbukkanó vallási jelleggel átszőve. Mindkét felet – a múltban és a jelenben, egymástól és másoktól elszenvedett sérelmek, bántalmak, erőszak, igazságtalanság hatására – egyfajta sérelmi lelkiállapot jellemzi. Önmaguk mindenkori áldozatként való felfogása olyan csőlátással „áldotta meg” őket, mely gátolja a másik céljainak, igényeinek torzításmentes felismerését; ezáltal a megegyezés lehetőségét. Ez tökéletesen megfigyelhető a menekültkérdésben megmutatkozó teljesen eltérő álláspontokban.

A palesztin követelések szerint mindannyiuknak joguk van visszatérni egykori otthonukba; még akkor is, ha az jelenleg Izrael állam területe. Izrael köteles kárpótolni is őket az elvesztett javakért, és az átélt szenvedésekért. A palesztin érvelés szerint Izrael az egyedüli felelős a menekültkérdés megszületéséért, hiszen a zsidó csapatok űzték el őket otthonaikból; nagyrészt az 1948-as háború alatt, valamint 1967-ben. 

Izrael érve, hogy ekkora nem-zsidó tömeg befogadásával elvesztené az állam zsidó jellegét, s ezáltal megszűnne a zsidó állam, mint olyan létezni, hiszen Izrael állam létének alapja az, hogy zsidók lakják. Mivel Izraelben megalakulása óta a biztonság, a biztonságos létezés élvez prioritást, egy ilyen maximális követelést eleve elfogadhatatlannak tartanak. Izraeli álláspont szerint az arabok által elindított háború következménye a palesztin menekültkérdés, s csakis az arab államok hozzáállása miatt nem volt lehetséges a rendezés. Az arabok ugyanis élő fegyvernek tekintik a menekülttáborokban sínylődő palesztin tömegeket. Izrael a maga részéről egyfajta „lakosságcserének” tekinti a történteket, hiszen körülbelül hasonló számú, arab országokból menekülő zsidót fogadtak be. A biztonsági szempont mellett a gazdasági szempont sem elhanyagolható; ennyi menekült befogadására és eltartására alkalmatlan az izraeli gazdaság.

A radikálisan ellentétes álláspontok az évek során nem sokat közeledtek egymáshoz. 2001-ben Tabában és az úgynevezett genfi béketervben mégis felcsillant a remény. De mielőtt vázolnám e kísérletek körvonalait, tisztázzunk néhány kérdést. Kik, hányan, miért és hova menekültek? Csak ezután térhetünk rá jelenlegi helyzetükre, számukra, követeléseikre.

Kik is menekültek el? A válasz egyszerű is lehetne: a palesztinok. Csakhogy! Izrael állam megalakulásáig egyáltalán nem beszélhetünk palesztin nemzetről. A helyi arabok kisebb közösségek tagjaiként definiálták magukat: család, lakóhely, vallási közösség, stb. Az egyetlen közös bennük a cionista hódítástól való félelem volt. Ám a megoldást nem egy független palesztin állam létrehozásában látták, hanem az arab egységben, vagy legalábbis a Szíriával való egyesülésben. Csak mikor 1948/49-es háború alkalmával elmenekültek, akkor tudatosodott bennük a szülőföld elvesztésének ténye; ekkor alakult ki a menekült-, később nemzettudatuk. Azok az arab országok, ahova menekültek, nem tudták, vagy nem is akarták őket integrálni őket. Ezen országok lakosai kezdték őket palesztinoknak nevezni, így különböztetve meg maguktól. Ekkor alakult ki köztük – kitaszítottként - az összetartozás érzése; ami aztán később – főleg az 1967-es hatnapos háború után – megszilárdult. Ma már beszélhetünk palesztin nemzetről; még akkor is, ha például az államiság kritériumával még nem rendelkeznek (a nyugati nemzet-fogalom teljes egészében nem alkalmazható a Közel-Keleten). Kompromisszumos megoldásként egyezzünk meg abban, hogy a mandátumi Palesztina területén élő helyi arab lakosság nagy része menekült el.

Következő kérdésünk, hogy hányan hagyták el szülőföldjüket. Az érintett felek – politikai megfontolásból – egymással homlokegyenest eltérő adatokkal rendelkeznek. Az arab fél igyekszik minél nagyobb számot felmutatni, míg a másik oldal ezt csökkenteni próbálja. Külső forrásra pedig nem tudunk támaszkodni, hiszen nem létezett egy olyan szervezet, ahol rögtön regisztrálni lehetett volna; az UNRWA csak 1950 májusában kezdte meg a munkát, ráadásul csak meghatározott területeken (Szíria, Libanon, Jordánia, Nyugati Part, Gáza-övezet). Ráadásul a menekülés két nagy hullámban (1948 és 1967) történt, ám közben is történetek mozgások, valaki elment, más visszatért.

További nehézség, hogy a menekülteknek több típusát is meg kell különböztetnünk. Az első csoportba azok tartoznak, akiket UNRWA regisztrált, és Libanon, Szíria, Jordánia területén élnek. A második csoportba sorolhatjuk azokat, akik ugyanezen a területen élnek, ám az UNRWA nem regisztrálta őket. Külön csoportot alkotnak, akiket az UNRWA működésén kívüli területre menekültek, így az UNHCR alá tartoznak, valamin azok, akik a Palesztin Hatóság területén élnek. Végül meg kell említenünk az Izrael határain belül maradókat, ám biztonsági, gazdasági megfontolások miatt eredeti lakóhelyüket kényszerűen elhagyó „belső menekülteket”.

Az ellentmondó adatok alapján csak annyit állapíthatunk meg, hogy a két hullámban menekültek száma valahol 720 ezer és 1 725 387 között van. Ezek után nem is csoda, hogy jelenlegi számuk is csupán becslés. Human Rights Watch (2003.01.07.) szerint több mint 6,5 millió palesztin él ma a világban.

Miért menekültek el ezek az emberek, és kit terhel a felelősség? Természetesen mindkét fél a másikat okolja. Egyetlen dolog, amiben egyetértenek, hogy minden háború megtermeli a maga menekültjeit.

A palesztin fél Izraelt vádolja. Állításuk szerint létezett egy transzfer-terv, ami a legfelsőbb cionista vezetők köreiben is elfogadott volt. A cél kettős volt; egyrészt megtisztítani a területet a zsidó telepesek és bevándorlók számára, valamint megalapítani egy etnikailag homogén zsidó államot. Ennek érdekében különböző eszközöket vetettek be: a megfélemlítéstől a mészárlásokon át, a rémhírekig és egyéb erőszakos cselekedetekig. A zsidó állam megalapítása után pedig diszkriminatív törvényeket hoztak.

Az izraeli hivatalos álláspont szerint nem létezett transzfer-terv. Simon Peresz szerint Ben-Gurion soha nem adott rá parancsot; sőt, ők még könyörögtek is a palesztinoknak, hogy maradjanak. Így az igazi felelősök az arab vezetők, akik távozásra szólították fel a helyi arabokat; mondván: ne legyenek útban a harc közben. Azóta pedig „élő fegyverként” tartják őket a menekülttáborokban.

Izraelben napjainkban azonban már nincs konszenzus e kérdések tekintetében. A konfliktus kezdete óta felnőtt az izraeli történészek egy új generációja, akik kritikusabban vizsgálják a cionizmus és Izrael történetét; közöttük a palesztin menekültek kérdését. Az izraeli (de amerikai, angol és ENSZ) levéltárak megnyitásával eddig hozzáférhetetlen dokumentumok százezreibe nyerhettek betekintést. Szerintük igenis terheli morális felelősség a zsidó államot a palesztin menekültek elűzéséért. E történészek legismertebb képviselője Benny Morris[i]. Kutatásai szerint igen is volt transzfer-terv, mely mögött Ben-Gurion állt, bár írásban soha nem adott rá parancsot. Mose Carmel, az északi front parancsnoka ugyanis 1948. október 31-én írásbeli parancsot adott egységeinek az arab lakosság kiköltöztetésének sürgetésére. Mindezt Ben Gurion személyes látogatása után tette. Yitzhak Rabin pedig Lod lakosságának kiűzetéséhez adott parancsot, szintén Ben Gurion vizitje után. Morris szerint Deir Yassinon kívül több erőszakos cselekedett is volt: körülbelül egy tucatnyi, zsidó egységek által elkövetett erőszakos esetről tud, és 24 mészárlásról. Ám a kutatást még nem fejezte be.

Jelenleg a palesztin menekültek többsége Libanonban, Szíriában, Jordániában, a Nyugati Parton és a Gáza-övezetben él. Az UNRWA 59 tábort tart fenn, de emellett vannak „nem-hivatalos” táborok is. Az UNRWA feladatai csak az alapvető szükségletek kielégítésére korlátozódnak (gyorssegély, szállás, élelmezés, egészségügyi ellátás), nem terjednek ki a nemzetközi védelem biztosítására. Az ötvenes években ugyan két nagyszabású letelepítési tervel is előrukkolt, de ezek megbuktak mind a befogadó országok, mind a menekültek ellenállásán. Az első Intifáda után egy jogsegélyprogramba, majd az oslói békefolyamatot követően egy „békéltető programba” is belefogtak, de mostanában inkább a pénzügyi gondok vannak terítéken.

A táborok szétszórtsága ellenére az itt élők képezik a palesztin populáció leghomogénebb entitását, ám speciális helyzetük miatt a palesztin társadalom sajátos szerkezetét építették fel. Egyszerűen hiányzik a középosztály, hacsak nem azokat a palesztinokat soroljuk ebbe az osztályba, akik szerencsésebb helyekre kerültek, jobb anyagi feltételek közé, akár hazánkba. Miután a létfeltételek minimumával is alig rendelkeznek, s az idő múlásával helyzetük egyre reménytelenebbnek tűnik számukra, könnyen válhatnak a szélsőséges eszmék hordozóivá. A körülmények országonként különbözőek, de szinte mindegyik táborra jellemző a munkanélküliség, túlzsúfoltság, az infrastruktúra hiánya. Libanonban a menekültek teljesen az UNRWA szolgáltatásaira vannak szorulva, mivel a libanoni kormány csupán megtűri őket, hiszen jelenlétük felborítja az amúgy is kényes vallási közösségek közötti egyensúlyt. Véleményük szerint nemzetközi problémáról van szó, megoldása nem a libanoni kormány feladata. A palesztinoknak szociális jogaik nincsenek, legalább hetven foglalkozástól el vannak tiltva, a táborokat sem hagyhatják el. Szíriában valamivel jobb a helyzet, ám állampolgárságot Izraelen kívül egyedül Jordánia adott nekik.  

Az idő pedig sürget. Több millió palesztin menekült él embertelen körülmények között olyan országokban, ahol egyelőre a befogadó társadalom csak nyűgként tekint rájuk. Holott integrálásukkal akár jól is járhatnának; pénzügyi segítséget kapnának hozzá. Feszültséggócokat számolnának fel, mely hozzájárulna a mindennapi élet normalizálódásához; elősegíthetné a gazdasági fejlődést; egészében véve békét teremtene.

Tabában és Genfben is vázolódott egy olyan kép, ami megoldást jelenthet. Ám a Tabai tárgyalások kudarcba fulladtak, a genfi kísérlet pedig hatalommal nem rendelkező felek próbálkozása volt; lassan el is tűnt a köztudatból is.

A megállapodások főbb pontjai szerint a palesztin menekülteknek személyenként négy lehetőség közül kell kiválasztaniuk, hogy melyik felel meg nekik a leginkább. Amennyiben az illető személy választott, le kell mondania a további követelésekről, s a menekült státuszról. Választása végleges.

Az első szerint letelepedhetnek egy, a régión kívül eső harmadik országban, amennyiben ezt az adott állam felajánlja.

A második lehetőség a jelenlegi tartózkodási helyükön való letelepedés. A legtöbb arab állam ugyan még tiltakozik ez ellen, de eltérő vehemenciával. Valószínűleg nagyobb nehézséget ez csak Libanonban jelentene.

A harmadik lehetőség a visszatérés az új, független palesztin államba, ám ilyen még nem jött létre. Ha meg is alakul, valószínűleg a Nyugati Partot és a Gáza-övezetet ölelné fel, ami talán szűkösnek bizonyulhat. A palesztin vezetők ráadásul előszeretettel fogalmaznak homályosan arról a kérdésről, hogy mely területekre is terjed ki Palesztina, így nem tudni pontosan hova is kívánnak visszatérni. Ráadásul kétséges, hogy a „1948-as menekültek” mennyire kötődnének ehhez a területhez. Sokakat elriaszthat a területek jelenlegi katasztrofális gazdasági helyzete, pláne ha a diaszpórában már bizonyos mértékben sikerült integrálódniuk. 

A negyedik lehetőség visszatérés Izraelbe, ami néhány „1948-as menekültnek” és leszármazottainak lenne fenntartva, egy bizonyos kvóta alapján, ami még nem veszélyezteti a demográfiai arányokat. Ráadásul Izraelnek biztosítani kell azt a jogot, hogy maga dönthesse el, kit enged be, és kit nem.

Amellett, hogy a palesztin menekültek választhatnak a lehetőségek közül, és véglegesen letelepedhetnek, a zsidó államnak meg kell fizetnie az elveszett javakat és a történelem okozta sérüléseket. Ez természetesen hatalmas anyagi teher, amiben a nemzetközi közösségnek Izrael segítségére kellene sietnie.

Az igények felmérésére, majd a kifizetés lebonyolítására, a letelepítés segítésére egy új, nemzetközi testületet kellene létrehozni, mely fokozatosan felváltaná az UNRWA-t. Megszűnne a táborok különleges státusza is, vagy felszámolnák őket, vagy végleges lakóhellyé válnának. A menekülteknek le kellene mondaniuk a rendezést követően menekült státuszukról, valamint további követeléseikről Izrael irányában.

A menekültkérdés, mint már említettem, nem az egyedüli megoldatlan probléma. Amellett, hogy hatalmas energiát igényel rendezése, nem szabad elfelejtkezni Jeruzsálemről és a többi rendezetlen kérdésről sem. Addig nem lesz béke, míg mindkét oldal fel nem hagy a hamis mítoszokkal, és a konfliktus egyoldalú megközelítésével. Az eddigi „béke-próbálkozások” azért omlottak össze, mert mindkét fél megpróbálta saját céljait megvalósítani, melyek szöges ellentétben állnak egymással. A jelenlegi izraeli vezetés legszívesebben a status quo rögzítését szeretné elérni, míg a palesztinok továbbra „Nagy-Palesztináról” álmodnak. A kettő nyilvánvalóan nem fér meg egymással. Béke sajnos addig nem lehet, míg a feleknek eszük ágában sincs fájdalmas kompromisszumok meghozatalára.

Kapcsolódó anyagok

További OTDK dolgozatok