Államkudarcok - A kooperatív fenyegetéscsökkentés felé

2005. április 11.
-Marton Péter

Az államkudarcokkal kapcsolatos kutatások a kilencvenes évek közepén kezdődtek el, amikor elemzők szembesültek azzal, hogy a kétpólusú világrend felbomlását követően elsősorban az államokon belüli fegyveres konfliktusokkal kell számolni, nem pedig az államok közöttiekkel. Megfogalmazódott a divatos „Hobbes inverze” teória, miszerint, ha Afrikára tekintünk, ott ma inkább tapasztalhatjuk a "state of nature" állapotát (mindenki-mindenki ellen, anarchia) az egyes államokon belül, mint az államok egymás közötti kapcsolatrendszerében. E nyomon haladva, az amerikai kormány felkérésére és a CIA anyagi támogatásával végezte munkáját például a State Failure Task Force kutatócsoport.

A „bukott állam vagy kudarcot vallott állam” címkét a kérdés idővel bővülő szakirodalmában hamarosan elkezdték elég szabadosan alkalmazni, egymástól látszólag nagy mértékben különböző országokra vonatkozóan, tehát nem csak a belső fegyveres konfliktus, hanem például a bűnözés szervezett és szervezetlen formái, a korrupció vagy a gazdasági visszaesés sújtotta államokra is. Mivel ennek hiányzott a megfelelő indoklása, illetve mivel mindenfajta tudományos kutatás alapja annak tárgyának pontos definiálása, először is tisztázásra szorult tehát az „államkudarc” fogalma.

Munkám során az  államot és kudarcát egyfelől egy belső, lokális, másfelől egy külső, globális perspektívából határoztam meg.

A belső nézőpontból szemlélve az állam elsősorban „egy adott területen élő népesség számára a kiszámítható életviszonyok biztosításának eszköze”- állítottam, és Hobbes Leviatánjára, tehát erre, a mindenki-mindenki-ellen képlet helyébe rendet teremtő állami autoritást jelképező szörnyre gondolva, a kiszámíthatatlanság négy lehetséges esetét vettem számításba. Amennyiben a Leviatán túl erős, úgy az állami terror, amennyiben túl gyenge, úgy az elharapózó bűnözés, amennyiben két vagy több Leviatán áll harcban egy terület felett az ellenőrzés megszerzéséért, úgy maga a fegyveres konfliktus a fenyegetés forrása. A negyedik eshetőség inkább elméleti, a gyakorlatban a teljes anarchia, tehát a hiányzó Leviatán esete nem igazán mutatható ki. Akár az eredeti államterület egy-egy töredéke felett, de feltűnnek ugyanis olyan erők, melyek közel teljes erőszakmonopóliumot képesek szerezni. Ilyen lehet egy drogkartell milíciája, egy falusi védelmi tanács vagy mondjuk egy ideológiai alapon szerveződött gerillahadsereg.

A külső nézőpontból szemlélve az állam „a világterület egy bizonyos, nemzetközileg elismert határok által körülvett hányada felett politikai kontrollt gyakorolni hivatott egység, entitás”. Feladata megakadályozni, hogy területén olyan események történjenek, vagy olyan folyamatok menjenek végbe, melyek az államok közösségének egésze számára kedvezőtlenek, valamennyi állam érdekeivel ellentétesek. Egy államot a többi állam végső esetben a katonai erő alkalmazásának fenyegetésével, tehát az elrettentés eszközével vehet rá arra, hogy e funkciójának eleget tegyen. Probléma abból eredhet, ha az elrettentés bizonyos okokból nem működik. Ez a kiszámíthatatlanság forrása, tehát a globális szemlélő számára releváns államkudarc esete.

Az „elrettenthetetlenség” előállhat például egy gyenge államban, melynek vezetése képtelen befolyásolni a területén zajló eseményeket – arra csakis külső segítség révén adódhat lehetősége. A belső fegyveres konfliktus sújtotta állam ugyanakkor nem biztos, hogy ilyen szempontból fenyegetést jelent. Ha a klasszikus képlet szerint a nemzetközileg elismert kormány, illetve a felkelők ellenőrizte két félre oszlik egy állam területe, melyek között világos frontvonal húzódik, ott elképzelhető, hogy a felkelőkkel kommunikálni tudunk, nyomást gyakorolhatunk rájuk, nem beszélhetünk tehát elrettenthetetlenségről.

Ahol előfordul az elrettenthetetlenség problémája, ott Jack Straw brit külügyi államtitkár szavaival élve – és ez jól tükrözi a napjainkban Nyugaton domináns attitűdöket – „az új Afganisztán eljövetelével” kell számolnunk. A kudarcot valló állam területén terrorszervezetek és szervezett bűnözői csoportok telepedhetnek meg, virágozhat az ember- és a szervkereskedelem, a kábítószer-termelés és a kábítószer-kereskedelem, onnan menekültek hullámai indulhatnak útnak és világméretű járványok terjedhetnek szét, mely utóbbiaknak ezen országok gyenge egészségügyi rendszerei nem képesek gátat vetni.

A fenyegetés fényében megfogalmazódhat az a szélsőséges hipotézis, miszerint a jövőben az államok talán újfajta biztonságpolitika kialakítására törekszenek majd. Elvetve a relatív és abszolút haszon kalkulációját, az ellenséges államokkal szembeni zéró összegű játszmák felfogását, a potenciálisan mindenkit érintő fenyegetések talán arra ösztönzik majd az államokat, hogy lépéseikben konvergáló haszonnal kalkuláljanak és a kooperatív fenyegetéscsökkentésre törekedjenek. Nem teljesen az ideák világába tartozik ez a fajta együttműködés, már ma sem: 1991 óta a Nunn-Lugar Kooperatív Fenyegetéscsökkentési Program keretében részben amerikai pénzből történik az orosz stratégiai nukleáris arzenál biztonságos őrzése, ami egyaránt szolgál amerikai és orosz érdekeket. Hogy mennyire közös érdekekről van ez utóbbi esetben szó, azt jól mutatja, hogy immár a G-8 többi állama is részt vesz a program finanszírozásában. Ezzel együtt óvatosan kell bánni a kooperatív fenyegetéscsökkentésnek nagy jövőt jósoló hipotézissel. A terrorizmus elleni háború esetében például nem jelenthető ki egyértelműen, hogy ott ilyesmivel van dolgunk: valamennyi résztvevő oldaláról megjelennek benne partikuláris érdekek, a terrorizmus jelentette fenyegetés pedig nem tökéletesen szimmetrikus, egyes országok veszélyeztetettsége messze az átlagon felüli, másoké az alatti.

Kutatásomban arra törekedtem, hogy valamiféle áttekintést kapjak-adjak az államkudarcok megfelelő kezelésének mikéntjével kapcsolatos diskurzusról. Intenzív és kiterjedt, egyszerre tudományos és politikai vitáról van szó, melynek komplexitását fokozza, hogy számos egyéb nagy polémiához is kapcsolódik: például a globalizációs, az emberi jogok univerzális alkalmazhatóságát vizsgáló vagy a posztkoloniális diskurzushoz is. Leegyszerűsítve alapvetően kétféle szempontból osztályoztam az egyes nézeteket, aszerint, hogy beavatkozáspártiak-e avagy sem, ezt követően pedig az érvek jellege alapján bizonyos további megkülönböztetéseket téve összesen négy meghatározó irányzatot különítettem el.

Igen jellegzetes, beavatkozásellenes irányzat köthető a „historizálók” csoportjához. Ők arra a történelmi alapú előfeltevésre építik nézeteiket, miszerint az államkudarcok bekövetkeztét egyfajta szükséges rosszként is felfoghatjuk. Véleményük szerint az európai államfejlődés tanulsága ez: kontinensünkön a nagy, heterogén birodalmak felbomlása, tehát a fragmentáció megengedése vezetett stabil, viszonylag homogén nemzetállamok létrejöttéhez. Ha pedig Afrikára tekintenek, ott a dekolonizáció során létrejött fiktív, születésüktől fogva gyenge államokat látnak, melyek soha nem ellenőrizték területük egészét, határaik pedig figyelmen kívül hagyják az etnikai-vallási-törzsi választóvonalakat. Számos divatos kifejezés létezik ezeknek az államoknak a leírására: „fiktív államok”, „juridikális”, tehát jogi értelemben vett, nem empirikusan kimutatható államok, vagy például az angolról érzékletesen lefordíthatatlan "might-have-been-states". A legradikálisabb kijelentés szerint „az afrikai állam olyan jelenség, mely nem afrikai és nem állam”.

A beavatkozásellenesek körén belül jól megkülönböztethető egy kulturális relativista vonal is. Ennek a képviselői azt hangsúlyozzák, hogy az állam a Nyugat által a fejlődő világba exportált, arra rákényszerített intézmény – legalábbis azok az államok, melyek a dekolonizáció idején létrejöttek. A Nyugat részéről szerintük tehát „hübrisszel” ér fel, hogy napjainkban ezekről az államokról gondoskodni kívánna, ráadásul a humanitárius beavatkozások mögött álságos magatartást sejtenek, melynek célja a rekolonizáció, a háttérben klasszikus imperialista törekvésekkel. Más logika szerint tehát, de tökéletesen azonosulnak a historizálók szlogenjével: "Let them fail!", azaz „Hagyjátok őket elbukni!”.

A beavatkozáspártiak között igen erős a normativista-univerzalista irányzat, tehát az emberi jogokat védők, az emberi jogok maradéktalan univerzális alkalmazását elvárók köre. E nézetek megjelenésével kapcsolatban két történelmi jelentőségű normaváltás jelentőségét kell kiemelni. Míg a gyarmatosításra annak idején olyan elméletek igazolásával került sor, miszerint a civilizációt kellett a Nyugatnak elvinnie a barbár vidékekre, a dekolonizáció idején, amikor a gyarmati uralom látszólag morálisan igazolhatatlanná vált, az államok közössége kész volt annak helyébe a nem gyarmati uralom akár legbarbárabb formáit is elfogadni – a zsarnokságokat a be nem avatkozásnak és az államok területi integritásának az elve védelmezte. A kilencvenes években azonban újra felbukkantak nézetek, melyek szerint mindent nem tűrhetünk el. Kofi Annan ENSZ-főtitkár millenniumi jelentésében például kijelentette, hogy az állami szuverenitás nem szolgálhat pajzsként a tömeges emberi jogsértések védelmében. Egy radikálisabb hozzászóló, Mohamed Sahnoun pedig már nem is a humanitárius beavatkozás lehetőségéről, hanem egyenesen az oltalmazás kötelességéről beszélt egy helyütt.

Végezetül az etatisták a ma nemzetközileg elismert államok mindegyikének a megőrzése mellett érvelnek, ennek érdekében tartják elfogadhatónak a beavatkozást. Érvük, hogy az 1945 utáni világrend egyik tartópillére az államhatárok erőszak, vagy például etnikai alapú önrendelkezési törekvések általi kikezdhetetlensége – egy-két kivételtől eltekintve ez az elv univerzálisan érvényesült és stabilitást mutat a második világháború óta. Ha a meglévő államokat új entitások elismerésével lényegében feldaraboljuk, azzal szerintük a jelenlegi, legalább viszonylagos rend alapjait kezdjük ki, és a globális fragmentációhoz nyitjuk meg az utat. Ez a vonulat sok mindent elfogadhatónak tart egy állam megmentése érdekében, amit az emberi jogvédők nem fogadnának el soha. Az Afrikai Egységszervezet 1963-as kongresszusán, kenyai részről hangzottak el például az alábbi szavak, a nagy-szomáliai nacionalizmussal kapcsolatban: „Ha a szomáliaiak nem akarnak velünk élni, úgy tökéletesen szabadon elhagyhatják országunk területét… Csak így élhetnek önrendelkezési jogukkal.”

Természetesen valamennyi irányzat bírálható számos szempontból. A historizálóknak talán éppen a történelmi előfeltevése az, ami megkérdőjelezhető. A kulturális relativisták figyelmen kívül hagyják az államkudarc nem lokális és nem kulturális természetű következményeit – míg tehát megállapítják, hogy egy államkudarc a helyiek számára akár kívánatos állapot is lehet, nem foglalkoznak azzal, hogy a külvilág számára elfogadható-e ez az állapot. A normativisták az emberi jogok individualista alapjaiból következő szemléletüknek megfelelően hajlamosak nem törődni az etnikai tényező valóban destabilizáló jellegével, és például a lakosságcserék gondolatát mereven elutasítják. Az etatisták ezzel szemben a maguk kollektivista fókuszával kisebbségi érdekek elsöprésével fenyegetnek.

Talán egyetlen dologban értenének egyet valamennyi irányzat képviselői. Ez pedig az, hogy a világterület egészének hatékony politikai kontroll alá vonása szükséges. Méghozzá oly módon, hogy az egyszerre teremtsen kiszámíthatóságot a belső, lokális és a külső, globális nézőpontból. Ez a kompromisszum az előfeltétele lehet annak, hogy „az új Afganisztán eljövetelének” elejét vegyük.

Kapcsolódó anyagok

További OTDK dolgozatok