Bős-Nagymaros: végtelen történet
2004. január
11.
Dömötör Csaba
A magyar
diplomácia idestova 12 éve cipeli a bős-nagymarosi
vízlépcsőrendszer korántsem egyszerű ügyét. A vita végére
egyhamar aligha kerül pont; a szlovák fél most újra azzal
fenyegetőzik, hogy a hágai Nemzetközi Bírósághoz fordul
jogorvoslatért. Nem ez lenne az első eset.
A
jogvita 1989-ben vette kezdetét, amikor is a magyar parlament a
hazai tiltakozás hatására felmondta azt a megállapodást, amit
Budapest még 1977-ben kötött a csehszlovák féllel. Ezáltal
Magyarország felhagyott a nagymarosi vízlépcső építési
munkálataival, egyszersmind felfüggesztette a dunakiliti
tározóval kapcsolatos munkálatokat is. Tette mindezt annak
ellenére, hogy korábban ez utóbbiak kialakítására
kötelezettséget vállalt. Szlovákiában mindenesetre elkészült a
bősi erőmű, a magyar határ közelében lévő dunacsúnyi duzzasztó
átadásával pedig megkezdődött a Duna egyoldalú elterelése.
A két állam
vitájának lényegét – némileg leegyszerűsítve - a következőképpen
lehetne összefoglalni: Pozsony szerint a magyar félnek nem lett
volna joga leállítani a nagymarosi beruházást, és ezzel
felmondani az államközi szerződést. Budapest szerint ugyanakkor
a szlovákok követtek el jogsértést a Duna elterelésével, súlyos
károkat okozva a Szigetköz élővilágában.
A kényes ügyben a hágai Nemzetközi
Bíróság próbált döntőbíróként fellépni, de a nemzetközi testület
által hozott ítélet értelmezésében korántsem sikerült dűlőre
jutni a Duna két partján. Hága mindkét felet elmarasztalta. A
szlovákokat azért, mert a „C variáns” egyoldalúan döntött a
létesítmények üzembe helyezéséről; Budapestet egyúttal azért,
mert érvényben lévő szerződés ellenére felfüggesztette a rá
vonatkozó feladatok végrehajtását. A jogi testület ugyanakkor
úgy határozott, a két félnek mielőbb tárgyalásokat kell
folytatnia az 1977-es szerződésben lefektetett célok
megvalósításának érdekében – a jelenlegi helyzet figyelembe
vételével. Ekkor 1997-et írtunk. Ezt követően azonban egyik
magyar kabinetnek sem sikerült kiharcolnia egy mindkét felet
kielégítő megállapodást. Az előző kormány a főmeder kanyargóssá
tételét javasolta, továbbá arra kérte Pozsonyt, hogy a
vízhozamból 10-20 százalékkal többet engedjen az addig már
fákkal benőtt öreg Duna-ágba. Pozsony ekkor már nem ragaszkodott
annyira a nagymarosi vízlépcső megépítéséhez. A tavalyi
kormányváltás után megrekedtek a tárgyalások, mivel
elbocsátották a vízlépcsőügy kormánybiztosát, akinek helyére
csak tavaly decemberben nevezték ki Persányi Miklós
környezetvédelmi minisztert. Ekkor egyúttal felállítottak egy
tárcaközi bizottságot, amely szakmai szintre akarja terelni az
eddig belpolitikai felhangoktól nagymértékben terhes bősi vitát
– egyelőre konkrét elképzelések nélkül. Az egyeztető testület,
amelyben tárcavezetők mellett civil szervezetek képviselői is
helyet kaptak, előreláthatólag még januárban megnevezi azt a
személyt, aki a jövőben a magyar tárgyalódelegációt vezeti.
A
Dzurinda-kabinet mindenesetre elébe ment a dolgoknak. A szlovák
kormány külügyminisztere nemrégiben kijelentette, hogy
amennyiben Bős ügyében nem lesz előrelépés, akkor Pozsony újfent
Hágához fordul. „A semmiféle eredményt és kézséget nem jelző
eljárás a végtelenségig nem tartható” – hangzik Eduard Kukan
érvelése. A külügyér szerint időnként találkoznak kétoldalú
munkacsoportok, de ezek jobbára csak a következő egyeztetés
időpontjának kérdésében tudnak megegyezni. Kukan hangsúlyozta,
hogy a felvidéki kisebbségek támogatásáról szóló magyar-szlovák
egyezmény aláírása kedvező hangulatot teremtett; ez a légkör jó
alkalmat teremt a nézeteltérések tisztázására.
A
fentiekből is látható, hogy az elmúlt évek vajmi kevés
előrelépést hoztak a vízlépcső-kérdésben. Egy esetleges hágai
eljárás mindenesetre választ adhat arra, hogy a magyar fél
egyértelmű szerződésszegése, vagy a szlovákok egyértelmű
környezetkárosítása nyom nagyobb súllyal a latban.
|