Bős-Nagymaros: végtelen történet

2004. január 11.
Dömötör Csaba

A magyar diplomácia idestova 12 éve cipeli a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer korántsem egyszerű ügyét. A vita végére egyhamar aligha kerül pont; a szlovák fél most újra azzal fenyegetőzik, hogy a hágai Nemzetközi Bírósághoz fordul jogorvoslatért. Nem ez lenne az első eset.

A jogvita 1989-ben vette kezdetét, amikor is a magyar parlament a hazai tiltakozás hatására felmondta azt a megállapodást, amit Budapest még 1977-ben kötött a csehszlovák féllel. Ezáltal Magyarország felhagyott a nagymarosi vízlépcső építési munkálataival, egyszersmind felfüggesztette a dunakiliti tározóval kapcsolatos munkálatokat is. Tette mindezt annak ellenére, hogy korábban ez utóbbiak kialakítására kötelezettséget vállalt. Szlovákiában mindenesetre elkészült a bősi erőmű, a magyar határ közelében lévő dunacsúnyi duzzasztó átadásával pedig megkezdődött a Duna egyoldalú elterelése.

A két állam vitájának lényegét – némileg leegyszerűsítve - a következőképpen lehetne összefoglalni: Pozsony szerint a magyar félnek nem lett volna joga leállítani a nagymarosi beruházást, és ezzel felmondani az államközi szerződést. Budapest szerint ugyanakkor a szlovákok követtek el jogsértést a Duna elterelésével, súlyos károkat okozva a Szigetköz élővilágában.

A kényes ügyben a hágai Nemzetközi Bíróság próbált döntőbíróként fellépni, de a nemzetközi testület által hozott ítélet értelmezésében korántsem sikerült dűlőre jutni a Duna két partján. Hága mindkét felet elmarasztalta. A szlovákokat azért, mert a „C variáns” egyoldalúan döntött a létesítmények üzembe helyezéséről; Budapestet egyúttal azért, mert érvényben lévő szerződés ellenére felfüggesztette a rá vonatkozó feladatok végrehajtását. A jogi testület ugyanakkor úgy határozott, a két félnek mielőbb tárgyalásokat kell folytatnia az 1977-es szerződésben lefektetett célok megvalósításának érdekében – a jelenlegi helyzet figyelembe vételével. Ekkor 1997-et írtunk. Ezt követően azonban egyik magyar kabinetnek sem sikerült kiharcolnia egy mindkét felet kielégítő megállapodást. Az előző kormány a főmeder kanyargóssá tételét javasolta, továbbá arra kérte Pozsonyt, hogy a vízhozamból 10-20 százalékkal többet engedjen az addig már fákkal benőtt öreg Duna-ágba. Pozsony ekkor már nem ragaszkodott annyira a nagymarosi vízlépcső megépítéséhez. A tavalyi kormányváltás után megrekedtek a tárgyalások, mivel elbocsátották a vízlépcsőügy kormánybiztosát, akinek helyére csak tavaly decemberben nevezték ki Persányi Miklós környezetvédelmi minisztert. Ekkor egyúttal felállítottak egy tárcaközi bizottságot, amely szakmai szintre akarja terelni az eddig belpolitikai felhangoktól nagymértékben terhes bősi vitát – egyelőre konkrét elképzelések nélkül. Az egyeztető testület, amelyben tárcavezetők mellett civil szervezetek képviselői is helyet kaptak, előreláthatólag még januárban megnevezi azt a személyt, aki a jövőben a magyar tárgyalódelegációt vezeti.

A Dzurinda-kabinet mindenesetre elébe ment a dolgoknak. A szlovák kormány külügyminisztere nemrégiben kijelentette, hogy amennyiben Bős ügyében nem lesz előrelépés, akkor Pozsony újfent Hágához fordul. „A semmiféle eredményt és kézséget nem jelző eljárás a végtelenségig nem tartható” – hangzik Eduard Kukan érvelése. A külügyér szerint időnként találkoznak kétoldalú munkacsoportok, de ezek jobbára csak a következő egyeztetés időpontjának kérdésében tudnak megegyezni. Kukan hangsúlyozta, hogy a felvidéki kisebbségek támogatásáról szóló magyar-szlovák egyezmény aláírása kedvező hangulatot teremtett; ez a légkör jó alkalmat teremt a nézeteltérések tisztázására.  

A fentiekből is látható, hogy az elmúlt évek vajmi kevés előrelépést hoztak a vízlépcső-kérdésben. Egy esetleges hágai eljárás mindenesetre választ adhat arra, hogy a magyar fél egyértelmű szerződésszegése, vagy a szlovákok egyértelmű környezetkárosítása nyom nagyobb súllyal a latban.