Két és fél évnyi vitatkozás után Európa vezető politikusai -egymás között- elfogadták azt az alkotmányos szerződést, amely kétségkívül meghatározó jelentőséggel bírhat a kontinens jövőjére nézve. Efféle nagyszabású, ennyi témakört és országot magában foglaló szerződésre nincs példa a világtörténelemben. A múlt decemberi kudarcnak azonban nagyobb volt a visszhangja, mint a mostani megállapodásnak. Azóta ugyanis fontosabb kérdéssé vált, hogy maguk az állampolgárok miként fogadják majd el Európa alkotmányát.

A decemberi fiaskó és a mostani lezárás közötti álláspontok között nincs nagy különbség. A Huszonötök vezetői matematikáztak kicsit, és köszönhetően pár nemzeti választásnak is, végül komolyabb erőfeszítés nélkül állapodtak meg ezúttal.

Az egyetlen valóban kényes pont a szavazati arányok megosztása volt. Lengyelország a tél folyamán még EU-tag sem volt, de igazán sikeresen bemutatkozott már a társaságnak. Sokan féltették a lengyeleket attól, hogy túlságosan „messzire mentek” a követeléseikkel, ám így utólag ki emlékszik már erre. Nem lett igaza azoknak, akik szerint decemberi álláspontjuk azért volt veszélyes, mert nem lehetett hova visszahúzódni belőle. Persze a lengyelek veszítettek végül a nizzai állásukhoz képest, mégsem hagyták el vesztesen a fedélzetet. Érdeket próbáltak érvényesíteni abban az Unióban, ahol ez az elsőszámú feladat. Lengyelország végül egy erős közepes/nagy államként, egy rendkívül euroszkeptikus lakossággal fontos szereplője lesz ezentúl ennek a rendkívül bonyolult európai rendszernek.  

Hiszen bonyolult rendszerré vált az európai uniós politika az alkotmány következtében. Helyesebben szólva, az maradt. A döntéshez igennel kell szavaznia a tagállamok 55 százalékának, amelyek együttes lakossága kiteszi az EU népességének 65 százalékát. A javaslat megbuktatásához ugyanakkor legalább négy állam ellenszavazata szükséges. A három legnagyobb ország önmagában így nem tud blokkolni. Ezzel még mindig nincs vége, mert további keresztbiztosítékok is bekerültek, így például a blokkolni kívánok akkor is lassíthatják a folyamatokat, ha egyébként kevesebben vannak, mint amennyit a blokkolás megkövetel. Ezen kívül egypár területen eleve más arányok szerint szavaznak. Egyszóval könnyebb nem lett a helyzet. Maradnak a viták ezentúl is.

Viták, amelyek Európa érdekeit szolgálhatják. Az EU állampolgároknak talán éppen ezekre a szócsatákra lesz szüksége ahhoz, hogy felismerjék az EU feladait. Az alkotmány jelentőségéhez képest azért volt ennyire szerény a fogadtatás, mert pár nappal előtte ismételten gyér részvétel jellemezte az Európai Parlamenti választásokat. Éppen azokat a választásokat, amelyek az EU demokráciadeficitjét hivatottak csökkenteni. Vagyis kit érdekel ekkor a matematika? Van-e jelentősége annak, hogy megy-e magyar biztos ezután is a Bizottságba? Hiszen az emberek kétharmadát az sem érdekli, hogy a Parlamentbe ki megy! Egyszóval semmi értelme azon filozofálni ezúttal, hogy az alkotmány bonyolult lett-e, avagy sem. A kérdés egyszerű: érdekel az egész EU egyáltalán valakit?

Van is alkotmányunk, meg nincs is. Sőt, ha több országban valóban népszavazás útján kívánják ratifikálni, akkor nem igazán lesz. Nincs az az ír „újraszavazás” és az a dán „különutas” megoldás, ami megmenthetné az EU alkotmányát. A jelenlegi felállás alapján kimondható, hogy az alkotmányról tartott népszavazáson nem egy országban a NEM győzedelmeskedne. A kérdés még az EP-választásokhoz hasonlítható nemzeti színezetet sem kapna ezúttal, emiatt viszont a kevés NEM is sok országban győzedelmeskedne. Ez nem jelenti azt, hogy a többségnek nincs érdekében egy efféle szerződés, csupán azt, hogy az ikszüket nem rakják mellé.

A Konvent idején fogalmazódott meg, hogy túl korai egy ilyen alkotmány létrehozása, mert épp most bővül az Unió, meg kellene várni, mi lesz a bővítés hatása. Mások szerint éppen azért kell az alapszerződés, hogy kivédje a bővítés esetleges negatív hatásait. Egy alkotmány azonban nem tekinthető szimpla nemzetközi szerződésnek, hiszen az állampolgároknak szól. Az állampolgárok negatív hozzáállása azonban nehezebben kezelhető ügy. Abba rendszerek szoktak belebukni, és miért tekintenénk az Uniót megbukhatatlannak?