Irakiak kínzása: még keresik a felelősöket

2004. május 10.
-Bartha Dániel

A múlt hét elején újabb "bomba robbant" Abu Ghraibban, Irakban. Az áldozatok száma egyelőre huszonöt, de folynak a kutatások újabbak után. Mindegyik áldozat iraki állampolgárságú férfi. Az elmúlt hetekben egy ilyen hír már nem keltette volna fel a figyelmünket, de ha pontosan ismerjük az eseményeket, akkor világossá válik, hogy a síita lázadás kitörése óta ez volt a legjelentősebb esemény Irakban.

A bombát egy katonai rendész robbantotta, amikor vizsgálatot kezdeményezett társai ellen, akik foglyokat kínoztak meg az Abu Ghraib börtönben. A fotók, melyeket először brit lapok tettek közzé, az egész világot bejárták. Kezdetben a fő gyanúsítottak is britek voltak, egy nem Abu Ghraibban elkövetett kínzás miatt, de lehetett tudni arról, hogy amerikai katonák is elkövettek hasonló bűntetteket. Az angol sajtó először kételkedett, de a kormányzat beismerte az atrocitásokat, nyilvánosan bocsánatot kért és ígéretet tett, hogy megtörténik a felelősségre vonás. A britek esetében nagy volt az ár, ugyanis a brit katonák eddig igen kedvező helyzetben voltak, mert a lakosság jobban elfogadta őket, és hónapok óta nem érte súlyosabb támadás őket. A botrány kitörése után egy nappal már merényletet követtek el brit járőrök ellen. Az angoloknak azonban ismét szerencséjük volt, mert a kezdetben szintén nem túl komolynak tűnő amerikai szál, sokkal „vastagabbnak” bizonyult, és a közvélemény figyelme elfordult tőlük, azonban figyelmeztető jel, hogy újabb tanú jelentkezett, aki jele volt, amikor az ügyben érintett Királynő Lancashire Ezredének (Queen's Lancashire Regiment) katonái többször is megkínoztak foglyokat.

Az Abu Ghraibban készült fotók feltárták az amerikai őrök mindennapi kegyetlenkedéseit. Eddig a világ közvéleményében az a tudat élt, hogy az iraki foglyokkal jól bánnak az amerikai megszálló erők, és a börtönöket számos nemzetközi szervezet vizsgálja. Ez részben igaz is volt, hisz a Vöröskereszt képviselői bebocsátást nyertek az iraki börtönökbe, de a világszervezet figyelmeztetéseivel már senki nem foglalkozott. A Vöröskereszt képviselői többször felhívták a figyelmet arra, hogy a börtönök egyes részeibe a titkosszolgálat munkatársai nem engedik be őket, és a foglyok a négyszemközti beszélgetéseken kínzásokra panaszkodtak. A CIA munkatársai azonban hangsúlyozták, hogy a feltárt esetben a börtön másik szárnyának lakóit kínozták, és a gyanúsítottak is kizárólag a hadsereg kötelékeiben szolgáló őrök voltak. Az mindenesetre aggasztó, hogy az események után a börtön másik fele még mindig zárva van a megfigyelők elől, amely súlyosan sérti a Genfi Egyezmény fogva tartásra vonatkozó bekezdéseit.

Az iszlám világ egyöntetűen felháborodott, és azonnali intézkedéseket követelt Washingtontól, a képeken ugyanis a térség hagyományait lábbal tiporták. A közel-keleti országokban maga a kínzás intézménye még hétköznapinak mondható, de azt hogy szexuálisan megalázzanak embereket, már nem tekinthetjük szokványosnak. A helyzetet súlyosbítja, hogy nő is jelen volt és részt vett az atrocitásokban, valamint számos esetben homoszexuális jelenetek imitálására kényszeríttették a foglyokat az őrök. Az iraki közvéleményt azért is megrázta a dolog, mert az elmúlt időszakban már kizárólag az volt az egyetlen érv a tavalyi beavatkozás mellett, hogy ezzel eltávolították azt a rezsimet, amelyik ok nélkül kínzott és ölt meg embereket. Ez az érv is végleg megdőlt.

Washingtonban azonnal vizsgálóbizottságot állítottak fel a helyzet tisztázására, és demokrata képviselők erős kampányt indítottak a helyzet javításáért. A vizsgálatok során kiderült, hogy a megkínzottak száma jóval magasabb az előzetesen becsültnél, és számos halálos áldozat is van. Eddig 12 amerikai őr esetében találtak egyértelmű bizonyítékot arra, hogy részt vett a kínzásokban, a börtön igazgatója pedig lemondott.

Bush elnök nyilvánosan is bocsánatot kért, és sejtette a közvéleménnyel, hogy megrendült a bizalma Donald Rumsfeld iránt. Rumsfeld nagy bajban került ezúttal, a szenátus Fegyveres Erők Bizottsága ugyanis nyílt meghallgatásra idézte maga elé, ez után pedig az egész szenátus előtt kellett megmagyaráznia, hogy miért nem hozta előbb nyilvánosságra a képeket, és miért nem figyelmeztetett előbb a helyzet súlyosságára. Több demokrata szenátor és fontos közéleti személy csütörtökön felszólította Rumsfeldet a távozásra, és úgy tűnt, hogy ezt egyre több republikánus szenátor is támogatja, akiknek elege van a héják ténykedéséből (Paul Wolfowitz, Dick Cheney, Donald Rumsfeld). A szenátorok többsége követelte, hogy rombolják le az Abu Ghraib börtönt, mert csak ez lehet az egyetlen világos üzenet, hogy Washington szégyelli azt, ami történt; továbbá követelték, hogy az amerikaiak által fogva tartott további 10000 fogoly tartási körülményeit is vizsgálják ki.

A pénteki meghallgatás során úgy tűnt, hogy Rumsfeld újból megszilárdította a pozícióját, tábornokaival ugyanis határozattan tudott fellépni, és sikerült elhitetnie, hogy ő is csak a sajtóval egy időben értesült az eseményekről. A meghallgatáson való sikerét annak is köszönhette, hogy a kérdéseket feltevő demokrata szenátorok nem tűntek túl elszántnak. Erre egyébként John Kerry aznapi beszéde adott magyarázatot, melyben sejtette, hogy a mostani „puhányság” annak köszönhető, hogy a demokraták az elnökválasztási kampány során szeretnék kíméletlenül kijátszani ezt a kártyát.

Rumsfeld győzelme azonban csak ideiglenesnek bizonyult, ugyanis a sajtó megszólította a vádlottakat és a védelmi minisztérium több alkalmazottját is. Sabrina D. Hartman, a sajtóban megjelent képeken szereplő amerikai katonanő a Washington Postnak elmondta, hogy a kínzásokat a CIA börtönben tartózkodó ügynökei, katonai rendőrök és más a vallatásokat végző polgári alkalmazottak utasították őket arra, hogy a foglyokat megtörjék. Ezt a nyilatkozatot erősíti a Vöröskereszt korábban említett jelentése, valamint szakértők nyilatkozatai. Elmondásuk szerint a foglyok az R2I, vagyis a resistence to interrogationnek lehetnek az áldozatai, amit ők, mint a védelmi minisztérium jogtanácsosai dolgoztak ki, még a Guantanamoban fogvatartott tálibok megtörésére. A módszer lényege, hogy olyan még nem súlyos testi kínzásnak minősülő eszközöket használjanak, amelyek egész biztosan pszichikailag megtörik a rabokat (alvás megvonása, hangos zene, éles fény, egyes esetekben pucérra vetkőztetés). A Védelmi Minisztérium szakértői elmondták, hogy az R2I alkalmazásához minden esetben a Pentagon egy magas rangú képviselőjének, egyes esetekben pedig magának a miniszternek az engedélye kell.

Az még nem világos, hogy a botrány meddig gyűrűzik majd tovább. Az elmúlt napokban újabb képek jelentek meg a kínzásokról, és értesülések szerint további még a korábbiaknál is szörnyűbb kínzásokat ábrázoló képek vannak a sajtó birtokában. A felelősök keresése is tovább folytatódik, de senki sem teszi fel a kérdést, hogy vajon nem volt-e szükségszerű , és nem történt-e meg már korábban a foglyok kínzása és az emberi jogok sárba tiprása.

A fogvatartás jogszerűsége az első fontos kérdés. A jelenlegi gyakorlat szerint bárkit meg lehet fosztani Irakban a szabadságától, akit gyanúsnak tartanak. Ezután börtönökbe szállítják őket, és ott várhatnak a további döntésre. A börtönöket még Szaddam idején építették, és nem felelnek meg a nemzetközi normáknak. Nem történik meg a különböző minősítéssel fogva tartottak szétválasztása, és a kapcsolatot sem biztosítják a külső világgal (orvos, rokonok, ügyvéd). A képek és jelentések szerint sérülnek a higiénia, az egészségügyi viszonyok, a megfelelő öltözet és fekhely biztosításának előírásai.

Az előbb leírtakat figyelembe véve kérdéses, hogy már eleve nem sértették-e meg a nemzetközi jogot, de a kínzásokkal ez egyértelművé válik, hisz:„A szabadságuktól megfosztott személyekkel emberségesen és az emberi személyiség veleszületett méltóságának tiszteletben tartásával kell bánni.”, legalábbis a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 10. cikkelye szerint. A kínzás és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetések vagy bánásmódok elleni nemzetközi egyezmény kínzás meghatározására vonatkozó pontjának pedig összes elemét kimerítik az iraki esetek.

Ezek után már csak egy kérdés van az ügyben: számot kell adnia-e az ENSZ-ben az Egyesült Államoknak az esettel kapcsolatban, illetve milyen restrikciókat tud vagy akar alkalmazni a Világszervezet Bush-kormányzattal szemben. Ez utóbbi kérdésre adott válasz valószínűleg az, hogy semmilyent. Ebben az esetben pedig azt vethetjük fel, hogy mi szükség a nagy nemzetközi egyezményekre, ha azokat pont a legnagyobb és legerősebb országok nem tartják be.