Birodalmi illúzió

2004. május 3.
-Bartha Dániel

Az Egyesült Államok birodalmi státuszával kapcsolatos viták újbóli felvetődése nem tekinthető meglepetésnek egy olyan történeti pillanatban, amikor az ország úgy uralja a világpolitikát, mint soha senki ezelőtt.

A hidegháború lezárulásával és a Szovjetunió összeomlásával megszerzett státusz nem volt kitéve sem ideológiai, sem geopolitikai veszélynek. Oroszország katonai gyengesége közvetett módon már az első iraki elleni háborúban megmutatkozott, közvetlen módon pedig hadseregének sorozatos kudarcai mutattak rá (Csecsenföld, balesetek, leszerelések). A nyugati gazdaságnak való kiszolgáltatottság és az oligarchák teljhatalma pedig erőteljesen korlátozták Moszkva politikai mozgásterét is. Európa befelé fordult, Japán pedig stagnált. A világ második és harmadik legnagyobb hatalmának számító országaiban, Németországban és Japánban pedig jelentős létszámú bázisokat tartanak fent az amerikaiak.

A jövő nagyhatalmának tartott Kína ideiglenesen teljesen behódolt az amerikai tőkének, amely biztosítja fejlődését.

Az Egyesült Államok tisztában van azzal, hogy egypólusúvá vált a világ, és ebből fakadó előnyét nem rest kihasználni ebből fakadó előnyét. Bush elnök terrorizmus elleni háborúja ezt mutatta meg. Az afganisztáni magabiztos fellépés, a gyors siker, és az alacsony áldozat tovább erősítette a képet, és azt sugallta, hogy az Egyesült Államok képes lesz megbirkózni a szeptember 11-ével felmerült új fenyegetéssel. Világszerte megkezdődtek a találgatások, hogy melyik diktatórikus rezsim lesz a következő célpont, amelyikkel az Egyesült Államok leszámol. Észak-Korea, Irán, Líbia, és Irak aktivizálta külpolitikáját, és mindegyikük más módon próbálta eltéríteni magáról a szuperhatalom figyelmét. Líbia békülési folyamatot indított meg, rendezte kapcsolatát a többi nyugati országgal, leállította és felfedte fegyverprogramját, és rövid idő alatt visszanyerte szalonképességét. Irán atomprogrammal próbálkozott, de a nemzetközi nyomás hatására, és a reformista kormánynak köszönhetően idejében meghátrált, és szintén felfedte atomprogramját. Észak-Korea 1 millió katonájával és szintén atomprogramjával (bár egy kicsit másképp) győzte meg Bush elnököt, akinek katonai tanácsadói is kijelentették, hogy egy esetleges összecsapás Észak-Koreával meghaladhatja az Egyesült Államok erejét, mert túl sok katonát állomásoztatnak jelenleg Afganisztánban. Ez győzhette meg az elnököt abban is, hogy olyan sokáig kivárjon Irakkal kapcsolatos politikájában (hisz utólag egyértelmű, hogy nem volt érdekelt a tárgyalásos rendezésben).

Az óriás készen áll a harcra. Szaddam Husszeinre nem csak azért esett a választása, mert ő volt a leggyengébb ellenfél az összes közül, hanem mert személyes elszámolni valója volt a diktátorral. Természetesen a vállalati és kormányzati körök is leginkább az Irak elleni fellépést szorgalmazták gazdasági okok miatt. Hiba lenne viszont azt állítani, hogy a háború az olajról szólt volna. A világ jelenlegi olajkészlete, és az Egyesült Államok számára is hozzáférhető mennyiség nem késztethette az elnököt egy ilyen drága és kizárólag hosszú távú haszonnal járó „befektetésre”, akkor sem, hogy ha az USA gyakorlatilag saját magának fizetne az olajért, vagyis többnyire a Halliburton vállalatnak és néhány hasonló mamutcégnek, amely republikánus érdekeltség.

Bush elnököt sokkal inkább küldetéstudat vezényelte, az Egyesült Államok XX. századi politikáját meghatározó manifest destiny, amely mozgósítani tudja a nemzetet, mint ahogyan a „vörös veszély” mozgósította egy fél évszázadon keresztül. Az ellenségkép le tudja kötni az Egyesült Államok felesleges hadipotenciálját, és kiváló volt arra, hogy elterelje a közvélemény figyelmét a gazdaság problémáiról és a szociális kérdésekről. Bush elnök hitte, hogy megtalálta a társadalmi feszültségeket feloldó gyógyírt, amelyet a nyugati világ országai ugyanolyan egységesen fognak támogatni, mint a kommunizmus elleni küzdelmet. Mostanra tudjuk, hogy nem így történt, és azt is, hogy mivel jár ez. Az Egyesült Államok teljes hadseregével képtelennek bizonyult arra, hogy megszilárdítsa a rendet, és szövetségesei sem voltak elegen. Bush elnöknek egy év kellett ahhoz, hogy felismerje a kudarcot, a lehető legrosszabb időben, az elnökválasztási kampány elején. Az ENSZ-hez azonban későn fordult. A világszervezet, elsősorban az ellenzékhez tartozó országok érthetően nem sietnek kisegíteni Busht, aki a szervezet legmélyebb válságát idézte elő.

Az óriás megrogyott, de továbbra sem volt ellenfele, ezért önmagát gyengítette tovább. Ebben legfőbb szövetségese Nagy-Britannia is támogatta. A Blair-kormány válsága megelőlegezte a Bush-kormány válságát is. A londoni vizsgálatok olyasmire kényszeríttették a washingtoni vezetőket, amit maguktól soha nem tettek volna meg: beismerték, hogy ok nélkül támadták meg Irakot, és rúgták fel a nemzetközi status quót. A bagdadi rezsim „ártatlansága” megerősítette az iraki ellenállást, növelte a belső amerikai ellenzéket, és olyan erkölcsi győzelmet jelentett Berlinnek és Párizsnak, amit hiba lett volna ENSZ békefenntartókkal eltörölni. Ez önmagában nem jelentette volna azt, hogy az ENSZ szerepvállalás kérdés ne kerüljön napirendre, de az ENSZ vezetők megfigyelése újabb botrányt indított el, ami érthetően nem késztette ismét a világszervezetet kapkodásra. (Kofi Annan, ápr. 13: „Az erőszak miatt belátható időn belül nem lehet ENSZ-jelenléttel számolni Irakban”)

A változások hatására elhalt a közös ideológia, az emberek többsége nem volt „vevő” a terrorizmus elleni háborúra, az áldozatok növekvő száma és a kivonulás lehetséges időpontjának folyamatos kitolása pedig a belső ellenzéket erősítette. Miközben többen kijelentették, hogy a hadsereg nem képes további utánpótlások küldésére egyre többször lehetett hallani a csapatok vezetőinek a hangját, amint erősítést kérnek. Bush elnök esélyeit tovább rontották a demokrata előválasztások, és az ezzel járó médiahadjárat, amely során az elnökjelöltek versenyeztek a hibák kiemelésében.

Az óriás tántorog, de ő üt utoljára: saját magára, a szeptember 11-e okait vizsgáló bizottsággal ugyanis lehetett számolni. A közvélemény nagy részének még meg lehetett magyarázni az iraki kudarcot a terror elleni háborúval, de azt már nehezen, hogy a terror elleni háborúért, és a WTC elleni támadásért közvetett módon maga az elnök is felelős. Amerika felháborodik, a nemzet magyarázatot vár, a helyzet már nehezen menthető, de várják a magyarázatot.

Nincs kitől. Az elnök napokra eltűnik, miközben tombol a felkelés Irakban, melyben 2 hét alatt 70 amerikai katona hal meg, majd április 12-én egy indulatos nyilatkozatban közli, hogy hiba lenne a helyzetet Vietnámhoz hasonlítani, mert azt az érzést kelti, hogy Amerika veszíteni fog.

Az elnöknek igaza van, mert Amerika már most vesztett. Elvesztette tekintélyét, és a verhetetlenség illúziója is oda. Ez azonban, nem az Egyesült Államok szükségszerű veresége volt, hanem kizárólag Bush elnöké. Az elnöké, aki tudott a terrortámadás veszélyeiről, az elnöké, aki hazudott országának, az elnöké, aki végleg elvesztette az ENSZ, és a legerősebb országok bizalmát, és az elnöké, aki kénytelen volt elfogadni a napokban Irán segítségét, hogy közreműködjön a Muktada asz-Szadr radikális síita vezető és az Irakot megszálló szövetséges hatalmak közötti konfliktus rendezésében (április 14).

Amerika utoljára Vietnámban került ennyire kilátástalan helyzetbe. A győztes háború utáni veszteségek, a növekvő katonai utánpótlás, és a növekvő otthoni elégedetlenség erős hasonlóságot mutatnak, így igenis érthető, hogy a sajtó miért von párhuzamot Bush akarata ellenére. Innen azonban nem lesz olyan könnyű kivonulni, mint Vietnamból tették, egy esetleges kivonulás ugyanis afganisztánihoz hasonló helyzethez vezethet, itt azonban radikális síita vezetéssel, és egy ilyen ország még inkább veszélyeztetné az Egyesült Államokat, mint azt a Szaddam rezsim tette.(Vietnamban nem fenyegetett anarchia, és biztosítva volt egy erős központi kormány, ha kommunista is)

Mi mentheti meg hát az Egyesült Államok hatalmi pozícióit, és hogyan nyerheti vissza a külföld bizalmát?

Akármennyire hihetetlen, de éppen a fenti folyamat. Bush belső elszigetelődése, és az Irak miatti erősödő elégedetlenség szükségszerűen erősíti Kerry pozícióit. Ha pedig Kerryt nagy többséggel választanák elnöknek, akkor határozottabban tudna kiállni a rendezés egy új útja mellett. Kerry neve nem használódott el, és mivel híres európaibb szellemű gondolkodásmódjáról, ideális ember lenne Németország, Franciaország és az ENSZ megbékítésére. Lehetséges, hogy az iraki ellenzéktől is kapna időt, amire most a legnagyobb szüksége van az Egyesült Államoknak.

Most az óriásnak fel kell állnia, mert már rászámoltak, és a kiütést nem engedheti meg magának.