Még négy év

2004. november 15.
-Böszörményi Nagy Gergely

Amint arról a világ már az elnökválasztás éjszakáján, pereskedés és újraszámlálás nélkül megbizonyosodhatott: Amerika többségében (maradt és lett) konzervatív állam. George W. Bush magabiztosnak mondható, 3,5 milliós országos szavazattöbbséggel aratott, így győzelmére nem látszik más magyarázat: az amerikai választók többsége morális, erkölcsi és ideológiai okokból dönt. A hagyományosan fontos témák, mint a makrogazdaság helyzete, a munkahelyek és az adók, a külpolitikai eredményesség egytől egyik John Kerry javára billenthették volna a mérleg nyelvét, ám ezúttal Amerika (legalábbis a választók 22%-a kifejezetten) nem ezek alapján határozott.

A Demokrata Párt koratavasztól folyó előválasztásai révén elsőként határozhatta volna meg, mit és hogyan tenne másképp kormányra kerülésével. A párt elnökjelöltségéért folytatott küzdelemben sokáig úgy tűnt, hogy egy -világszemléletében legalábbis- igazán jelentős változást ígérő politikus, Howard Dean  küzdhet meg a Fehér Házért a jelenlegi elnökkel. Az elkötelezett baloldaliságot képviselő Vermont-i kormányzó azonban nyárra feledésbe merült, a legvalószínűbb magyarázat szerint azért, mert a Demokrata Párt sokkal inkább középre húzó, a bizonytalanokat megnyerni képes jelöltet kívánt, mint egy radikális és megosztó személyiséget. Dean helyét így a veterán vietnami hős és ugyancsak veterán Massachusetts-i szenátor, John F. Kerry vette át, aki aztán – kiegyensúlyozandó saját dinamizmusának hiányát - alelnökjelöltjéül választotta egy másik korábbi elnökjelölti vetélytársát, John Edwards-ot. A nyártól beinduló Kerry-kampány a közhangulat vélt vagy valós változásainak megfelelően cserélte időről időre fő üzeneteit, az iraki háborút az államháztartási deficit, a költségvetés helyzetét a munkahelyteremtés, majd újra a külpolitika követte. Ezzel szemben az augusztus végén beindult Bush-Cheney újraválasztási hadjárat mindvégig a terrorizmus elleni harcot és Amerika biztonságát tartotta középpontjában. Miközben Kerry vietnami hőstörténete és Bush ugyanezen háború alatti „bliccelése” a vártnál kevesebbet nyomott a latba, az elnök sikerrel szorította sarokba kihívóját a megbízhatatlanság, a szeszély és a határozatlanság vádjával, utalva arra, hogy Kerry hajlamos a szenátusban képviselt véleményét igen gyakran módosítani.

Az Egyesült Államokban hagyományosan sokszínű közvélemény-kutatások mindvégig és egyöntetűen a két jelölt szoros küzdelmét ígérték. Ez a trend a két párt egymást követő országos konvenciói után sem változott tartósan, a várakozások így a televíziós vitákra összpontosultak. Utóbbiakat – a felmérések szerint mindhárom alkalommal – a demokrata kihívó nyerte, az utolsó pillanatig kiegyenlítetté téve az esélyeket.

A november 2-i választáson Bush végül 279, míg Kerry 252 elektori szavazatot szerzett. Az országos százalékarányban mindez 48-51-es arányt jelent (a maradék 1%-ot a "független", liberális Ralph Nader szerezte meg). Ennél azonban jelentősebb különbséget éreztet a szám szerint 3,5 milliós republikánus többség és az, hogy a Bushra leadott voksoknál (59 millió) még egyetlen elnök(jelölt) sem kapott több szavazatot az USA történetében. Fenti adatokhoz azonban meg kell említenünk két fontos adalékot: az Egyesült Államok lakossága ugyanis évente mintegy egymillió fővel növekszik, másrészt Kerry, mint a regnáló elnök kihívója szintén rekord mennyiségű szavazatot kapott. A lényegen azonban ez sem változtat: a Demokrata Párt és ezzel a liberális Amerika súlyos vereséget könyvelhet el. A középső, szinte teljes egészében ”piros” Bush-párti államok mellett egyedül a tradicionálisan demokrata Keleti- és Nyugati-part maradt ”kék” a választási térképen, Nyugaton azonban ez is csalóka: a partvidék államaiban itt is csak a metropoliszok (San Francisco, Los Angeles, Portland, stb.) billentették Kerry oldalára a mérleget.

A magabiztosnak mondható republikánus sikert a legtöbb elemző óceánon innen és túl meglepően egybevágó módon magyarázza. Konkrétan a „régi Amerika” reneszánszával. Az államok döntő többségének eredendő konzervativizmusával, amely most, egy háborús helyzetben és egy „közülünk való, egyszerű” elnök regnálásával jelentkezik újra. George W. Bush a jelek szerint tökéletesen alkalmas a hagyományos amerikai választópolgár megszólítására: a népi legendák szerint Texas éjszakai lokáljainak fiatalkori bajnoka, aki alkoholizmusából (az egyház segítségével) kigyógyulva sikeres vállalkozó, kormányzó majd elnök lett. Bush egyike Amerika 100 millió (!) újjászületett keresztényének, aki képes és hajlamos a nemzetet és a világot egyaránt jó és rossz, fekete és fehér egyszerű különbségeként kezelni - s mint bebizonyította, irányítani is. Az amerikai „vidék” jelentős része számára ma is (sőt, egyre inkább) imponál Bushnak a  liberális szabadosság, az abortusz és a melegházasságok elleni, ugyanakkor a hagyományos értékek, mint a család, a vallásosság melletti kiállása. A konzervatív többség számára a fő érv tehát az, hogy a jelenlegi elnök elvei mentén hozza döntéseit, míg kihívója látszólag csupán a pillanatnyi helyzetnek megfelelően lavíroz. Utóbbi pedig, főként ha az ország háborúban áll és gazdasági ’válság’ jelei mutatkoznak (mely esetben közömbös, hogy mindehhez maga az elnök legalábbis jelentékenyen hozzájárult), nem kívánatos mentalitás. John Kerry 2004-es veresége azonban jóval túl mutat George W. Bush sikerének titkain, és immár elodázhatatlanná teszi  a Demokrata Párt gyökeres reformját. Azon túl, hogy 1968 óta 5 republikánus, és mindössze 2 demokrata elnöke volt az Egyesült Államoknak (mely kettő közül Jimmy Cartert is inkább a konzervatívok közé sorolják), az idei elnökválasztás végképp bebizonyította, hogy az amerikai nemzet többsége nem nyerhető meg a hagyományos értékek melletti elkötelezettséget nélkülöző demokrata liberalizmusnak. Ennek megfelelően Nancy Pelosi, a párt kongresszusi vezetője a választások után maga sietett leszögezni: „ha a Demokrata Párt életképes kíván maradni, figyelembe kell vennie az emberek lelki beállítottságát, vallásosságát.”

Valójában sejteni lehet, hogy az Egyesült Államok mai helyzetében egy új elnök mozgástere sem adott volna teret jelentős változtatásokra sem a belföldi reformok (egészségügy, makrogazdaság), sem a külpolitika terén (lásd: Az elnökválasztás külpolitikai tétje, Européer, 2004. szeptember 13.). Főként azért, mert a Képviselőház és a Szenátus hosszú ciklusok óta szilárd republikánus többsége nem tenné lehetővé nagyobb volumenű demokrata módosítások keresztülvitelét, s az iraki lehetőségek is főképp a körülménynek függvényei.

Bár George W. Bush sem ígér erőteljes változást második ciklusára, a különböző elemzések felhívják a figyelmet, hogy az újraválasztást követően rendszerint finomodik az elnöki adminisztrációk politikája. Ennek két racionális oka lehetséges: egyrészt az újraválasztott elnökök második ciklusukban törekszenek „saját szobruk pozicionálására a történelmi panteonban”, ennél fogva készebbnek mutatkoznak a kompromisszumos megoldásokra, a szövetségesi politika kiszélesítésére bel- és külpolitikában egyaránt. Másrészt a második ciklus tulajdonképpen rövidebb, mint az első, hiszen itt a második év végére szükségszerűen megkezdődik az utódlási folyamat, a következő jelölt kiválasztása, amely a párt és az adminisztráció jelentős erőit egyaránt leköti.

A transzatlanti viszonyban a képlet egyszerűnek tűnik: az elmúlt két esztendőnél rosszabb már nem lehet. Előrelépésre azonban kínálkozik némi esély, ha figyelembe vesszük a következő tényezőket. Az Észak-Atlanti Szervezet amerikai és európai diplomáciai körökből egyaránt régóta várt iraki szerepvállalásra készül 2005-ben. Az Európai Bizottság új elnöke továbbá az a Durao Barroso, aki a brit és az akkori spanyol miniszterelnök mellett kezdetben az egyik legszorosabb egyeztető viszonyt folytatta Bushsal az iraki kérdésben. Harmadrészt a sok tekintetben kulcsember Tony Blair maga is rászorul az Atlanti Óceán két partja közötti kiegyensúlyozottabb politizálásra: európai és brit szempontból (EU-Alkotmány-népszavazás; brit parlamenti választások) egyaránt döntő idők jönnek. Ha lehetséges Európa és az Egyesült Államok között a szempontok kölcsönös megértése, de legalábbis a megértésre való törekvés, 2005-től égető szükség lesz rá. Hiszen, bár november első keddjének délutánján Európa nagy része valaki másban reménykedett, a következőkben mégis a régi-új George W. Bush-sal kényszerül restaurálni az elmúlt évek folytán szintén régi-új transzatlanti kapcsolatokat.