Az
elnökválasztás külpolitikai tétje
2004. szeptember
13.
-Böszörményi Nagy Gergely
Három
hónappal az elnökválasztás előtt kétszámjegyű előnyre tett szert
a népszerűségi mutatókban George W. Bush kihívójával, John F.
Kerryvel szemben. Bár a demokrata ellenfél hivatalos megnevezése
óta ez a legjelentősebb mértékű eltérés az ellenfelek
megítélésében, a verseny kimenetele még hetekig megjósolhatatlan
marad. Hogy az Egyesült Államok külpolitikája terén (ide értve a
biztonság- és globális környezetpolitikát is) mire számíthat a
világ közvéleménye, amennyiben a jelenlegi elnököt
újraválasztják, azt az első G.W.Bush-ciklus tapasztalatai
alapján sejteni lehet. Annál nagyobb talány, milyen változásokat
jelenthet ezeken a területeken ”az új J.F.K.” és a demokraták
kormányra kerülése.
A jelenlegi
elnök támogatottságának növekedése –eltérően az eddigi amerikai
hagyományoktól, melyek szerint a külpolitika sohasem lehet döntő
szempont az elnökválasztáson- szoros összefüggésben áll külügyi
sorskérdésekkel. Egyre inkább látható, hogy mind a külpolitikai
témák szerepeltetése, mind azok időnkénti mellőzése George W.
Bush számára hoz kedvező eredményeket megítélésében. Hogy mindez
–republikánus szempontból- szerencsés véletleneknek, vagy
tudatos –s az ellenfelekre nézve megsemmisítő erejű-
stratégiának tudható be, ma még nehezen állapítható meg.
A „foreign
policy” jelentőségének növekedését ugyanis, kezdetben
erőteljesen támogatta maga a demokrata kampány is, bizton
számítva arra, hogy a lakosság jórésze legalábbis elégedetlen az
egy év alatt elért háborús eredményekkel (kisebb része pedig
eredendően is háborúellenes). Ezt az ellenzéki stratégiát húzta
keresztbe egy előre megjósolhatatlan(?) esemény, Szaddám Huszein
kézre kerítése (azaz egy kvázi-hadisiker) és ezáltal az Egyesült
Államokban a hazafias közhangulat megerősödése. Másrészt egy
tengerentúli kampánysajátosság: a végső demokrata jelölt
megnevezését követően –azaz 2004 tavaszától- kénytelen
visszafogni korábban több kérdésben, így a háború ügyében is
tanúsított radikalizmusát, mielőtt az ellenfél a szélsőségesség
–Amerikában nehezen lemosható- vádjával illetné meg. A
Bush-kampány azonban megelőzte a demokratákat: Kerry –az
előválasztások során- itt-ott előbukkanó békepártiságát a
republikánusok hazafiatlanságként kommunikálták a választók
felé. Ezzel úgy tűnik, végleg átvették a kezdeményezést: Kerry
válaszként nem tehetett mást, mint hogy jelentősen árnyalta
Irakkal kapcsolatos állásontját, s ezzel -talán újabb csapdába
esve- elmosni látszik a különbséget saját programja és a
Bush-doktrína háborúpártisága között.
A jelöltek
külügyi elképzelései közötti különbség csupán képlékeny mivoltát
persze tények is alátámasztani látszanak. Mindenekelőtt: annak
idején a Kerry-Edwards páros mindkét tagja a háború megindítását
lehetővé tevő határozat mellett tette le a voksát a Szenátusban
–az alelnökjelölt ráadásul még republikánus körökben is nagy
tetszést aratott szónoklattal is megerősítette döntését. Ennél
is beszédesebb, hogy a demokrata elnökjelölt ez év augusztusában
a Washington Post-nak arra a kérdésére, mely szerint „akkor is
így szavazott volna-e, ha tisztában van az Irakkal szembeni
bizonyítékok hamisságával?” - igennel felelt, s ma már ismét,
mint a háborút alapvetően támogató jelöltként nyilatkozik.
Megfigyelők szerint elismerve ezzel a háború (tágabb
értelmezésben a Közel-keleti amerikai stratégia) pártok és
elnöki ciklusok feletti státuszát. Kerry egyetlen, máig
változtatás nélkül fenntartott kifogása az iraki inváziót
illetően, hogy véleménye szerint az Egyesült Államok nem küldött
elég katonát a Közel-keleti országba. S bár az Irakban szolgáló
amerikai haderő hazahozatalában még létezik különbség Bush és
Kerry (a kampányban nyilvánosságra hozott) tervei között, a
legvalószínűbb, hogy a csapatkivonás megkezdésének időpontját és
időintervallumát elsősorban nem a novemberi elnökválasztások
győztese, hanem az aktuális iraki körülmények befolyásolják majd
döntő mértékben.
Az egyre
nehezebben kitapintható különbség a két jelölt egész kül- és
biztonságpolitikai koncepciójára vonatkoztatható. Az iraki
hadműveletekhez hasonlóan Kerry szavazatával támogatta a 2001.
szeptember 11. után elfogadott, „Patriot Act” névre keresztelt
(és nemzetközileg sokat vitatott) belbiztonsági
szigorítás-csomagot is, melynek rendelkezései (a biztonsági
szolgálatok szabadon ellenőrizhetnek telefonbeszélgetéseket,
e-maileket, egyéb kommunikációs csatornákat, stb.) addig
kifejezetten republikánus törekvéseknek számítottak.
Az aktuális
kül- és biztonságpolitikán túl nyíltan vállalt közösség jellemzi
a két párt hosszú távú elképzeléseit is. A demokraták választási
programja Kerry győzelme esetére a Bush-diplomáciához hasonlóan
leszögezi: Amerika soha nem vár majd külföldi –értsd pl.
ENSZ-BT- engedélyre, ha az ország biztonsága forogna veszélyben.
„Semmilyen más országnak vagy nemzetközi szervezetnek nem lehet
vétójoga az amerikai nemzetbiztonság kérdésében” - jelentette ki
Kerry, némileg árnyalva nemzetközi közösség iránti
konszenzuskészségét övező reményeket.
További
hasonlóság a demokrata ill. republikánus program között, hogy
mindkettő tovább növelné az Egyesült Államok katonai
költségvetését -annak ellenére, hogy az már a
Bush-adminisztráció évei alatt kitette a világ összes többi
országában a költségvetés hasonló szektorára jutó összegeket
együttvéve. Kerry rövid távon mintegy 40.000 új szerződéses
katona szolgálatba állítását is szükségesnek tartja.
Összegezve
tehát: kampány-okozta kényszerből vagy más okból, de Kerry
–nyilvánosságra hozott- nemzetbiztonsági és külügyi tervei
napról napra kevesebb –jelentősnek tekinthető- eltérést mutatnak
a Bush-kormányzat célkitűzéseihez képest. A „Mi nem ezt
csináltuk volna” mostanra „Mi jobban csinálnánk” kijelentéssé
változott át, kézzel fogható különbséget nem hagyva meg a
jelöltek elképzelései között. A szaksajtó ezzel kapcsolatban azt
is megjegyzi, hogy bár jelentősen eltér a két tábor
szóhasználata (amíg az egyik belső berkeiben előszeretettel
használja az „uralkodás” szót, a másikhoz a finomabb „irányítás”
áll közel), a teljes washingtoni külügyi elit körében, a lényegi
kérdéseket illetően -így a hosszú távú amerikai stratégiai célok
terén- konszenzus fedezhető fel.
A háborút
ellenző és jelentős külpolitikai fordulatot képviselő –esélyes-
jelölt tehát nem áll rajthoz a novemberi voksoláson –ellenére a
lakosság mintegy felét kitevő békepárti tömegnek. Mindez már a
tengerentúli társadalom előtt sem teljesen közömbös tény: sokat
elárul a várakozásokról, hogy a felmérések szerint még a
demokrata szavazók jelentős része is elsősorban nem John Kerry
mellett, hanem a jelenlegi elnök, George W. Bush ellen kíván
voksolni.
|