Konferencia a terrorizmusról

2004. szeptember 20.
-Bartha Dániel

A Magyar Ifjúsági Atlanti Tanács által szervezett,  'Facing New Challanges: International Responses to Global Terrorism' rendezvény aktualitását az éppen akkor megkezdődő beszlani túszdráma adta meg. Az eseményen, amelyen többek között amerikai, finn, holland, német, török, bulgár és francia fiatalok vettek részt, elsősorban a nyugati világ kihívásait vizsgáltuk.

A terrorizmus napjainkban

Amikor a terrorizmusról beszélünk, először meg kell határoznunk a pontos jelentését. Jelenleg több mint 100 különböző definíciót ismerünk. A legtöbben közös, hogy a terrorizmust, mint fizikai erőszak módszeres használatát határozzák meg (vagy ezzel való fenyegetést) a civil lakosság ellen, de nagyobb közönséggel, mint a tényleges áldozatok száma, a félelem általános hangulatát elterjesztve a célcsoportban, ily módon próbálva elérni politikai és/vagy szociális változásokat.

1970 és 1990 között több mint 200 terrorista szervezet volt aktív. A terrorizmus az elmúlt években jelentős változásokon ment keresztül. Elsősorban azt kell megemlítenünk, hogy a terrorizmus elvesztette nemzeti jellegét, egyes terroristacsoportok működési területe ma már egyre kevésbé lehatárolható államokra, és a célpontok is megváltoztak. A terroristák korábban úgynevezett „kemény” célpontokat támadtak, többnyire politikai vagy katonai jellegűeket. Bár korábban is voltak úgynevezett „puha”- kevésbé védett, többnyire civil- célpontok elleni támadások, de ezek igazán a 90’-es években terjedtek el. A terrorizmus más téren is megváltozott: míg korábban a terrorizmus a világon egyenletesen elterjedt jelenség volt, ma már a terrorista cselekmények több mint 99%-a muszlim szélsőségesek nevéhez köthető, erre utal az is, hogy a világ 20 legkeresettebb terroristája kivétel nélkül ebbe a csoportba sorolható.

A terrorizmust többnyire háborúk, katonai feszültségek, illetve szociális problémák, ezek közül is elsősorban az éhezés generálják. Az elmúlt 15 évben (tehát mióta Fukuyma szerint eljött a történelem vége a liberális demokrácia, mint társadalmi berendezkedés győzelmével) több mint 4 millió ember halt meg fegyveres konfliktusban és több mint 45 millió halt éhen.

A terrorizmust ma a legtöbb ország rosszul kezeli. Nem tehetünk különbséget úgy, hogy egy véres merényletet egyszer terrorcselekménynek, egyszer pedig szabadságharcosok akciójának minősítsünk. A terrorizmus kategóriája eléggé lehatárolható ahhoz, hogy csecsen fegyveresek mészárlását ne minősítsük szabadságharcnak. A probléma azonban nem ilyen egyszerű, pl.: jelen helyzet szerint, ha egy palesztin szervezet izraeli katonákat támad, azt szabadságharcnak, ha izraeli civileket, akkor azt terrorizmusnak nevezhetnénk. A palesztin kérdés azért is fontos, mert ez a konfliktus hívta (részben legalábbis) életre a legtöbb szélsőséges muszlim terrorszervezetet.

Kihívások

A fenyegetés nem minden országban ugyanakkora, vagy legalábbis nem minden országban ugyanúgy élik meg. A madridi robbantás, illetve a március 11.-e után 2 héttel kiadott brüsszeli deklaráció óta ( Declaration of Combating Terrorism), amely elsősorban erőtlenségével váltotta ki a figyelmet szélesebb körben, a szakértők azt próbálják kitalálni, hogy miért reagálnak a két kontinensen ennyire eltérő módon a veszélyre. Az egyik magyarázat az, hogy Amerikát történelme során másodszor érte támadás kívülről (Pearl Harbor óta), így a sokk is nagyobb volt, míg maguk az amerikaiak azt hangsúlyozzák, hogy az áldozatok „arcot kapnak”, ily módon megszemélyesítve a veszteséget. Ezt bizonyítja, hogy a támadások után számtalan kiadvány jelentette meg az összes áldozat nevét, családi állapotát és foglalkozását.

Sokan azt mondják, hogy Európa reakciója csak azért volt sokkal gyengébb, mert a veszteség is kisebb volt (ez azonban hibás álláspont lenne, hisz csak a vonatok késésének köszönhető, hogy nem a madridi Atocha pályaudvaron történtek a robbanások, és nem több ezer áldozat volt). Mások szerint az iraki kérdésben is tapasztalt megosztottság miatt nem képesek erőteljesebben és egységesebben fellépni a nyugat-európai országok.

Az EU tagországai azonban ha akarnának sem tudnának aktív szerepet vállalni külföldön. Az európai haderő elavult, és a tagországok 1 millió katonájából mindössze 80 ezer vethető be egy, az EU határain kívüli misszió keretében.

Melyik az a szervezet, amely a terror elleni harcért felelős?

Sajnos jelenleg sem tudunk megnevezni csupán egy szervezetet, amely a terror elleni harcot a kezében tartja. Ennek egyik oka, hogy a terror ellen nem lehet harcolni, legfeljebb a terroristák, vagy terrorszervezetek ellen. Ilyenkor az egyes terrorszervezeteknek otthont adó, azokat támogató országok lehetnek a célpontok, mint ahogy Afganisztán volt. A terror azonban nem legyőzhető, és mára nyilvánvaló, hogy a terrorizmus elleni harc lesz a XXI. században a fegyveres összetűzések fő indoka. Ezért van tulajdonképpen egy olyan szervezetre szükség, amely hatékonyan tudja feltérképezni, és felszámolni ezeket a szervezeteket, azonban ma még négy szervezetet tudunk megnevezni, amelyek keretein belül védekezhetünk a terrorizmus kihívása ellen (természetesen egyik sem igazán hatékony).

Az ENSZ 1373-as határozatában 2001. szeptember 28.-án hozta létre a Terrorellenes Bizottságot a WTC elleni merénylet hatására. A szervezet feladata a tagállamok közötti együttműködés, valamint a terrorellenes törvények minden formájának és a nemzetközi protokollnak a betartása a kérdéssel kapcsolatban. A szervezet hatékonysága azonban csakúgy, mint az ENSZ-é, megkérdőjelezhető, és kizárólag politikailag releváns.

A másik szervezet, amelyik a kérdésben kompetens lehet: az EBESZ (Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet), elsősorban méreteiből adódóan lehet alkalmas a kérdés rendezésére. Az 55 tagú szervezet hatóköre kiterjed Európára, a Kaukázusra, Közép-Ázsiára, Észak-Amerikára és mediterrán, illetve ázsiai országokkal is állandó kapcsolatot tart fenn. Az  EBESZ célja az emberi jogok és alapvető szabadságjogok védelme és érvényesítésük elősegítése, a gazdasági és környezetvédelmi együttműködés, amely jelentősége a terrorizmus elleni harcban nagyobb, mint egy katonai szövetségé, tekintettel arra, hogy a terrorizmusnak többnyire szociális okai is vannak.

A harmadik a kérdéssel foglalkozó szervezet, a NATO már 1999-ben foglalkozott a témával, de aktív lépéseket a NATO is csak 2001 szeptember 11.-e után tett. A szervezet a WTC elleni támadás után életbe léptette a Washingtoni Szerződés 5. cikkelyét és megtámadta Afganisztánt. Az azóta eltelt 3 évben kidolgozta terrorellenes stratégiáját, elsősorban a 2002 novemberében megrendezett prágai csúcs eredményeként. A koncepció gyakorlati elemeként ez év októberétől 2006-ig kiépítik a NATO 21.000 fős gyorsreagálású hadtestét. A prágai csúcson még a cyber-terrorizmus elleni harcról, valamint egy közös rakétavédelmi programról (esetleg, mint az amerikai NMD program európai kiterjesztése) is megállapodtak a felek.

A terrorizmus kihívására az Európai Unió is keresi a megfelelő választ. 2003 decemberében a tagállamok egyetértettek abban, hogy jelenleg a tömegpusztító-fegyverek, a terrorizmus és a szervezett bűnözés fenyegeti leginkább Európát.  A stratégiai veszélyek közül azonban továbbra is a tömegpusztító fegyvereket jelölik meg. Konkrétabb lépéseket csak a madridi merényletek után tett a szervezet (lásd korábban). A jövőbeli veszély lecsökkentése érdekében a szervezet növelni igyekszik az EUROPOL szerepét és az európai letartóztatási parancstól várják a hatékonyabb közös fellépést (ennek értelmében, ha az egyik tagállamban körözést adnak ki, a másiknak kötelessége letartóztatni a gyanúsítottat).

Hogyan értékeljük az Egyesült Államok reakcióját?

Mi tehát a teendő? Meg kell- e vívni a terrorizmus elleni háborút, vagy a konfliktusoktól való elhatárolódás jelenti a megoldást? Az előbbire az Egyesült Államok, míg utóbbira Európa magatartása a példa.

Lord Robertson korábbi NATO-főtitkár szerint a konfliktusokat helyben kell kezelni, különben rövidesen a mi határainkat is elérik, ezért kell minden országnak szerepet vállalni külföldi békefenntartó akciókban. A terrorizmus elterjedése, valamint az az egyértelműnek látszó helyzet, mely szerint az elkövetkezendő évtizedekben nem kell számolnunk nyílt katonai konfliktussal Magyarország és az EU területén sem, megszüntette a hagyományos katonaság szerepét.

A válasz tehát az, hogy be kell avatkozni, és a gócpontokon kell kezelni a kihívásokat. Ezt tette az Egyesült Államok is, még ha nem is megfelelő módon. Az amerikai külpolitikával szemben az egyik fő kifogás az unilateralizmus, amit sokan tévesen kizárólag Bush elnökhöz kötnek, igaz a korábbi válaszlépéseket inkább rendészeti kérdésként kezelték, mint nemzetbiztonságiként. Talán ezért is tűnik fel kicsit más fényben Clinton elnök reakciója a kenyai és tanzániai követségek elleni al-Kaida támadásokra. Az 1998-as merényletekre válaszként elrendelt rakétatámadások persze következményükben is elmaradtak Bush elnök kiterjedt háborújától.

Az unilateriális fellépés eredményét persze még most is érezzük, bár tisztában vagyunk azzal is, hogy multilateralizmus fenntartása esetén is valószínűleg hasonló lett volna a következmény, vagyis gyakorlatilag csak az Egyesült Államok vívta volna meg az iraki háborút (lásd korábban kifejtett okok), és azt sem a párbeszéd hiányának számlájára írhatjuk, hogy a hadsereg képtelen békefenntartásra. Az is kérdéses hogy a háborúnak mennyiben volt eredménye, mint kiváltó oka a terrorizmus jelensége.

Annyiban azonban van jelentősége a második Öböl-háborúnak, hogy megmutatkozott mi lehet Európa szerepe (a katonai beavatkozás utáni rendfenntartás, erre ugyanis az Egyesült Államok úgy néz ki hosszú távon sincs felkészülve), valamint azt, hogy csak a multilaterális fellépés lehet az egyetlen hatékony megoldás.

Az al-Kaida szerepe

Manapság ha terrorizmusról hallunk automatikusan az al-Kaidával azonosítjuk. A szervezet kétségtelenül a globális terrorizmus legfontosabb szereplője volt 2002-ig, vagyis a terrorizmus elleni háborúig. Ma azonban sokkal inkább azt a kérdést kéne feltennünk, hogy mi jön az al-Kaida után. A szervezet struktúrájából következik, hogy a szervezetet nem lehet szétzúzni, az ugyanis nem rendelkezik a szervezetek általános sajátosságaival. Annak köszönhetően, hogy az al-Kaida sejtekből épül fel, még maguk a terrorszervezet vezetői sem ismerhetik pontosan annak felépítését. Korábban ezt a struktúrát tartották a terrorszervezet gyenge pontjának, mert azt maguk a vezetők sem tudták volna közvetlenül irányítani, ma azonban ebből adódik az, hogy nem felszámolható. A nyugat csak a szokásos indokokat hajlandó meghallgatni, vagyis az izraeli-palesztin konfliktust, az Egyesült Államok Izrael államot támogató politikáját, valamint az amerikai imperializmus fenyegetését. Az al-Kaidának azonban nem ez a fő célja. A szervezet elsősorban mindig is Szaúd-Arábia felszabadítását tűzte ki célul, és fő ellenségének a szaúdi királyi családot és Pervez Musaraf pakisztáni elnököt tartotta. A radikális iszlamistáknak az a leginkább fájó, hogy az Egyesült Államok katonailag is támogatja a királyi családot, és az elmúlt évtized során mindig voltak amerikai csapatok, az iszlám legszentebb helyeit őrző országban.

Az al-Kaidát mondhatni sikerült teljesen legyengíteni, az eredeti szervezet tagjainak becslések szerint 70%-a meghalt, vagy fogságban van, a különböző országokban lévő sejtek azonban önálló életre keltek, és az al-Kaida eszközeivel és módszerével tovább harcolnak. Ilyen szervezet az Anszar el- Iszlám, Abu Musaf al-Zarkawi vezette közel-keleti sejt, vagy az iraki ellenálló csoportok egy része.

Sokan győzelemnek tartják az al-Kaida meggyengülését, azonban a helyzet talán csak rosszabb lett. A szervezet ma évi 1-2 jelentősebb merénylet elkövetésére lehet képes, de a belőle kivált csoportok sokkal nagyobb veszélyt jelentenek, mint az al-Kaida valaha.