New York
kapui előtt
2004. szeptember
27.
-Szerb Attila
Steven
Spielberg Terminál című filmjének hőse ismeretlen, elutasító
világba csöppen. A kényszerű várakozás időszakának története
egyúttal az Egyesült Államok kétarcúságának látleleteként és a
Kelet-Európáról, vagyis a tágabb térségünkről alkotott
konstrukciók tárházaként is értelmezhető.
A Terminál hőse, Viktor Navorszki (Tom Hanks) az
amerikai szemmel megkonstruált kelet-európai archetipikus
figurája: útlevele cirill betűs, megfejthetetlen nyelven beszél,
angoltudása mosolyogtatóan csekélyes. Ráadásul hazája, a katonai
puccs következtében diplomáciailag elszigetelődő „Krakózia”
lángokban áll; miként a hírcsatornából – tegyük hozzá: két
színeshír előtt – értesülhetünk róla, a térségben teljes a
fejetlenség és a bizonytalanság. A krakóziai vízum érvénytelenné
válik, Navorszkira a helyzet és az ország státuszának
tisztázódásáig nemkívánatos személyként tekintenek amerikai
földön. Porszem kerül a gépezetbe: hősünk sem haza nem térhet,
sem az Egyesült Államokba nem bocsátható be; a nemzetközi
váróteremben kell várakoznia – mint kiderül, hónapokig. A
Terminál – a megbélyegzett Idegen tapasztalatának elbeszélése
közben – ennek a tartós, kényszerű berendezkedésnek a
léthelyzetét és történet dolgozza fel.
A film által kínált definíció szerint a terminál
a Senki Földje – saját logikával működő, önmagát irányító és
fenntartó rendszer. A Senki Földjén lenni átmeneti helyzet,
erről maga a rendszer gondoskodik, kódolt feladata éppen ebben
rejlik. Funkciója szerint és elsődlegesen a terminál persze
afféle – kamerákkal bepásztázott és komoly rendőri apparátussal
biztosított – előretolt helyőrség a Birodalom kapui előtt:
Mickey egeres pólóba öltözött kínai „turistáktól”,
szállítmányukat dióba rejtő kábítószercsempészektől, vagy akár
Krakózia-féle, politikailag instabil államképződmények
„hordáitól” kell megvédenie az országot. Nem véletlenül: a kapuk
előtt már a felfedezésre, meghódításra váró New York tornyai
emelkednek.
A Navorszki-féle kívülállók fölé – szabályai,
nyomtatványai, és a beutasítást elutasító piros, vagy az azt
engedélyező „zöld” pecsétjeinek kíméletlen működése révén –
kiismeretlenül magasodó, gyakorlatilag definiálhatatlan „kafkai”
hatalom a repülőtér közeli kinevezés előtt álló,
kvázi-teljhatalmú parancsnokában ölt testet. A néző számára
ettől kezdve – talán túlzottan is – leegyszerűsödik a film: az
eleve sajnálatra méltó helyzetbe kerülő, kezdeti esetlenségével
már ab ovo szimpatikus Navorszki és az ambiciózus, a
szabályokhoz kérlelhetetlenül és mereven ragaszkodó magasrangú
tiszt küzdelme bontakozik ki. Utóbbi célja ugyanis a rendszer
zökkenőmentes működtetése, a hősünk személyében testet öltő
anomália felszámolása.
Navorszki ugyanis – afféle XXI. századi
Robinsonként, hazájának „hajótörését” követően – alkalmazkodik a
körülményekhez: első éjszaka ágyat „tákol” magának, másnap pedig
már ételről is gondoskodik. Később fokozatosan feltérképezi a
„repülőtér-szigetet”, önszorgalmának és kitartásának
köszönhetően elsajátítja a „bennszülöttek” nyelvét, valamint
sikerül munkát is találnia. Továbbá, nem utolsósorban – az idős
indiai takarító, a spanyolajkú ételkihordó fiú, valamint egy
biztonsági ember személyében – barátokra tesz szert, és szíve is
lángra lobban egy stewardess iránt. Navorszki – csaknem teljes
emberi életet élve egy élhetetlennek tartott, rideg helyen – a
67-es kapunál kiépíti a saját mikrovilágát.
Viktor Navorszki egy fiktív kelet-európai állam
képviselője. A lengyel királyok egykori fővárosának hangzására
gyanúsan „hajazó” Krakózia képe több apró darabból montírozódik
össze. Hiszen a filmben egy kontextusba ágyazódik az
állítólagosan Romániában feltalált croissant, a magyar újság és
az albán taxisofőr alakja is - miközben az ország sorsát nyomon
követő amerikai hírcsatornán gyaníthatóan a délszláv háborúk
vagy a kaukázusi konfliktusok közelmúltban rögzített felvételei
peregnek. (Hogy azért a csehek és a szlovákok se maradjanak ki a
„szórásból”, némi rosszmájúsággal megjegyezhetjük, hogy
Krakóziában nagy valószínűséggel a sör lehet a nemzeti ital.)
Az érem másik feléhez persze az is hozzátartozik,
hogy a kelet-európai kisember pozitív értékek megjelenítője a
filmben. Az amerikaiakat is elismerésre készteti kreativitása,
ügyessége, problémamegoldó-képessége és embersége. A filmet
talán egy kissé túlzottan uraló szerelmi szál szerint hősünk a
valódi érzelmek, a romantika egyik utolsó – Amerikából már rég
kiveszett – reprezentánsa. Feltétlenül rokonszenves a
tradíciókhoz való ragaszkodása is: mint kiderül, az apja által
hosszú évtizedek óta gyűjtött autogramkollekció utolsó
darabjának megszerzéséért érkezik New Yorkba.
A filmet nézve – a rész-egész viszony (ld. a
tenger cseppje és a tenger) tételezése alapján – könnyen tehető
egyenlőségjel a terminál és az Egyesült Államok közé. Egy ilyen
azonosítás alapján egy elzárkózó, a kapukat elreteszelő
szuperhatalom képe bontakozik ki. A film egyik lehetséges és
véleményünk szerint sugallt üzenete éppen az lehet, hogy a
túlzottnak tűnő, az individuumot figyelmen kívül hagyó szigor
indokolható lehet a 2001. szeptember 11-i események után, ám
ezek a módszerek semmiképpen sem válhatnak az Egyesült Államok
örökérvényű praxisává. Másképpen fogalmazva: Amerika átmenetileg
zárva van, de a nyitás, az enyhülés csak idő kérdése. (Éppen a
repülőtér korábbi parancsnoka fogalmazza meg, hogy az országot
az emberiesség és a könyörületesség tette naggyá és egyedivé.) A
Terminálban a rendszert működtetők lázadnak fel saját felettesük
ellen. Nincs lehetetlen harc: akár seprűvel is megállítható egy
Boeing; Navorszki a film végére ennek a (szabadság)harcnak az
emblematikus figurájává növi ki magát. Navorszki keze – a
megálljt mutató kéz. Hozzátehetjük persze azt is, hogy a
Terminál mindeközben ügyesen fenntartja Amerikáról a korlátlan
lehetőségek hazájának a koncepcióját, hiszen hősünknek végül
sikerül begyűjtenie az áhított aláírást - valóra váltva és
beteljesítve a 40 éves apai (ősi) álmot.
A várakozás univerzális metaforájának, vagyis a
tettek realizálódásának vagy eseteges elmaradásának
problematikáján túlmenően tehát a Terminál leginkább az Egyesült
Államok külpolitikai beállítódásának alakulását feszegeti. A
lehetséges válaszok és alternatívák mellett számunkra az is egy
nyitott és továbbgondolandó kérdés, hogy például a
vízummentességre törekedő visegrádi országokról alkotott képet
miképpen befolyásolhatja a Terminál által kínált narratíva.
|