A tajvani
elnökválasztások története
2004. március
23.
-Mészáros Klára
A
szerző az MTA
Világ-gazdasági Kutatóintézet
főmunkatársa.
1992 és 1997 között a Külügyminisztérium főtanácsosa,
meghatalmazott és rendkívüli nagykövet volt Pekingben. |
A „tajvani kérdés"
keletkezésétől több mint ötven év telt el, de a mindkét felet
kielégítő konszenzust nem sikerült még megtalálni. A térségen
belül a Kínai Népköztársaság, az USA és a „Kínai Köztársaság"
képezi azt a hatalmi háromszöget, amelynek biztonságpolitikai
vonzata eddig kiszámíthatatlan. Az ázsiai térségen belül ezáltal
egy olyan feszültségektől terhelt góc alakult ki, amelyről nem
tudható, hogy az érintettek közül mikor és hol borítja fel
valamelyik fél a viszonylagos egyensúlyt. A „tajvani kérdés"
történelmi megközelítésekor tehát egy sor tényezőt is figyelembe
kell venni ahhoz, hogy a veszély valódi nagyságát fel lehessen
mérni. Az etnikai, gazdasági és politikai tényezők
összegeződéséből alakult ki a XX. század közepére az ún.
"tajvani kérdés", amely egyike az Ázsia térség
biztonságpolitikai kérdéseinek.
Napjaink aktualitása a március
20-i tajvani elnökválasztás, amelyet megelőzően, a Kínai
Népköztársaság a nyomás fokozásával próbálta győzelemre vinni a
számára elfogadható jelöltet. A tajvaniak azonban másként
döntöttek. Az első demokratikus választásokra 1996-ban került
sor, amelyre rendkívül feszült körülmények között került sor. A
második választási ciklust is a feszültség jellemezte, amikor a
függetlenség párti jelölt, Chen Shui-bian nyerte meg nem csak a
2000., de úgy látszik, hogy a 2004. évi választásokat is. A
kínai befolyással dacolva, amelyet a jelenlegi helyzet is
megerősít, a tajvani identitás erősödőben van a szigeten. Egy
1992-ben készült felmérés adatai szerint, az egyetemisták
26,2%-a tartotta magát kínainak, 17,3%-a vallotta magát
tajvaninak és 45,4% mind a kettőnek. Ezzel szemben a 2003. évi
felmérés során az egyetemisták 41,5% tartotta magát tajvaninak,
9,9%-a kínainak és 43,8% mind a kettőnek.1
Tajvan fejlődése,
világgazdasági pozíciója és a sziget jövőjének alakulása
meghatározó módon függ a Kínai Népköztársaságtól. A
szükségállapot feloldását (1987) követően a két kínai entitás
viszonyát az enyhülés és a konfrontáció váltakozása jellemzi. A
kapcsolatok alapjául az „egy Kína elvének" elfogadása vagy
elutasítása szolgál. Az elmúlt 50 év során azonban - tajvani
oldalról - az „egy Kína elv" értelmezése jelentős változásokon
ment át. Ez az elv képezi szakítópróbáját a Kínai Népköztársaság
nemzetközi kapcsolatainak és a tajvani államiság tagadásának.
Ennek következtében alakult ki az a rendkívül ellentmondásos
helyzet, amelynek következtében államilag Tajvan de jure nem
létezik, a valóságban de facto Kínai Köztársaságként prosperál.
Az „egy Kína elv" alapján az országok döntő többsége - a
Népköztársaságra való tekintettel - nem létesít hivatalos
diplomáciai kapcsolatot Tajvannal, miközben szoros szálakkal
kötődik a szigethez. Ugyanakkor a sziget és a szárazföld
viszonyát is az elszigeteltség oldása jellemzi, a történelmi - s
gyakran rokoni - kapcsolatok újjáéledésével a két terület egyre
több szállal kapcsolódik egymáshoz.
A Tajvan-szoros két oldala
közti kapcsolatok az 1980-as évektől kezdtek erősödni, amelynek
következményeként, a Kínával folytatott nem hivatalos
kapcsolattartás intézményesítése is követett. A tajvaniaknak
1987 novemberétől engedélyezték a szárazföldi rokon
látogatásokat. 1995-re már meghaladta a 8.5 milliót azoknak a
tajvaniaknak a száma, akik eljuthattak a kínai szárazföldre.
1989. júniusban kiépült a közvetlen telefonösszeköttetés is. Az
"egy ország, két rendszer" elvének megerősítésével Jiang Ze-min
(Csiang Cö-min) elnök és főtitkár volt az, aki újabb elemekkel
bővítette az együttműködés lehetőségét. 1990. július 11-én
került sor arra az Országos Egységfront Konferenciára, ahol
javaslata szerint, a Kínai Kommunista Párt mellett más pártok
kétoldalú konzultációit is engedélyezte. A kínai vezetés már
ebben a korai szakaszban is tartott attól, hogy a
demokratizálódó több párt rendszeren belül, olyan párt vagy
pártok is hatalomra kerülhetnek, amelyek a sziget önállóságát
szorgalmazhatják - ami be is következett. Lee Teng-hui elnök a
1990-es évek elején több békülékeny gesztust tett a Kínai
Népköztársaság felé. Az elnök 1991. május elsején jelentette be
azt, hogy a „Kínai Köztársaság" kormánya hatályon kívül helyezte
"a kommunista felkelés elfojtását szolgáló országos mozgósítás
időszakára"2
vonatkozó alkotmányos rendelkezéseket, az ideiglenes
törvényeket, amelyeket még Chang Kai-shek (Csang Kaj-sek)
vezetett be 1949-ben. Ezzel az aktussal tehát formálisan is
lezárult Tajvannak - a mind ez ideig fennálló - polgárháborús
állapota.
A Kínai Népköztársaság
nemzetközi átértékelődésével fokozatosan elszigetelődő tajvani
külpolitika, folyamatosan próbálja áttörni a szárazföldi kínaiak
által emelt akadályokat. Tajvan a 90-es évektől próbálja
visszaszerezni ENSZ-tagság. A tajvani politikusok a két
Németországra és a két Korea példájára hivatkoznak, amelynél az
ENSZ tagság nem zárta ki a későbbi egyesülés lehetőségét. Két
évtizedes elszigeteltség után kezdtek próbálkozni a jelentősebb
NGO szervezetekkel és formális/kormányzati szintű
kapcsolatépítéssel. Lee elnök és külügyminisztere a beruházások
terén is elsősorban az ENSZ-kötődésű NGO szervezeteket támogatja
a világ különböző régióiban, próbálják kiépíteni az állami és
regionális diplomáciai kapcsolatokat, amelynek eszköze döntően a
gazdaságdiplomácia. Ezért fejtett ki az ENSZ Egészségügyi
Világszervezete (WHO) keretében is aktív tevékenységet. A kínai
hatóságok azonban megakadályozzák és elszigetelik a tajvani
lépéseket. Kivételt képezett a WTO, amelybe a Kínai
Népköztársaságot követően, 2001 novemberében 144. tagállamként
„Tajvan, Penghu, Kimen és Matsu Önálló vámterület" elnevezéssel
elnyerhette a tagságot. A tajvani gazdaságpolitika utóbbi tíz
évében középpontba a szolgáltató szektor, az infrastruktúra
fejlesztése, a nemzetközi műszaki szerkezeti átalakulás
élvonalába tartozó ágazatokra koncentrál. A technológia intenzív
növekedési pályára való átállásban meghatározó szerepet kaptak
az olyan ún. közvetett eszközök, mint az oktatás, szakképzés,
kutatás-fejlesztés és az innováció ösztönzése került.
A gazdasági érdekek egyre
jobban a szárazföldi üzletekhez és beruházásokhoz kötődnek. A
kínai területre irányuló tajvani áru-, tőke- és népességmozgás
korlátozása sikertelennek bizonyult. A kérdés végül is úgy
vethető fel, hogy a nemzetbiztonsági megfontolások élveznek majd
elsőbbséget, vagy pedig a gazdasági racionalizmus. Az utóbbi
évek gyakorlata alapján egyelőre a gazdasági érdekek
determinálnak.
A cikket a szerző engedélyével
közöljük.
1 Dean Jason: The Strait
Grows Wider. In: Far Eastern Economic Review. March 4. 2004.
p26.
2 „Period of National
Mobilization for Suppression of Communist Rebellion”
|