Véget nem érő szudáni krízis

2004. szeptember 30.
-Konsiczky Zoltán

Mára már nem titok, sőt nem is titkolható, hogy mi zajlik Szudán Darfúr tartományában. De ez nem volt mindig így. A nemzetközi közvélemény néhány hónapja háborog, az ENSZ, diplomáciai értelemben, egyre keményebb hangot üt meg a khartumi kormánnyal szemben. Azonban ez sem volt mindig így. Jogos lehet a kérdés: Mi az, ami a nemzetközi politikában napirendre tűzte az ENSZ által a világ legrosszabb humanitárius krízisének nevezett válságot?

A civilizációs összecsapás nagyjából másfél évvel ezelőtt kezdődött. Akkor feltehetően a szudáni vezetés döntött úgy, hogy a Darfúr tartomány északi részében tevékenykedő Szudáni Felszabadítási Hadsereg megfékezésére felfegyverzi a lovas arab milíciákat és szabad kezet, sőt légi támogatást ad nekik a darfúri fegyveres mozgalom elleni akciókban. Ennek következménye ma már a világ számára sem titok. Az etnikai tisztogatássá fajult paramilitáris hadműveletek a becslések szerint legalább 50 , de az is lehet, hogy 200 ezer emberéletet követeltek. Emellett pedig 1,2-1,5 millió falusi menekült el otthonából, és kényszerült magát menekülttáborokban meghúzni. Az áldozatok és menekültek száma feltehetően napról-napra növekszik, de mint ahogy a 10 évvel ezelőtti ruandai mészárlás esetében, úgy most sem fogunk sosem pontos statisztikai adatokat kapni arról, hogy hányan halnak meg összesen a darfúri fekete lakosság és az arab dzsandzsavíd milíciák összecsapásában.

A nemzetközi sajtóban egyre gyakrabban láttak napvilágot a vérengzésről és a falusiak elüldözéséről szóló híradások. A számok egyre emelkedtek és a beszámolók egyre ijesztőbbé váltak. Ennek ellenére, akárcsak 10 évvel ezelőtt Ruanda esetében, a nemzetek közössége bajos bürokráciájába bonyolódott és nehézkesen reagált az előállt helyzetre. Sokkal fontosabbnak tűnt az ENSZ küszöbön álló és megkérdőjelezhetetlenül szükséges reformja, mint az, hogy a nemzetközi szervezet olyan helyzetbe keveredjen, amelynek rendezése beláthatatlan ideig tart és nem belátható költségeket ró a szervezetre és így tagállamaira egyaránt, és amelyből nem látható tisztán, hogy mikor, hogyan, mennyiért és milyen nemzetközi presztízzsel képes majd kiszállni.

Örök kérdés, hogy hol van az a lélektani határ, amelynél a nemzetközi közvélemény felkapja a fejét, és egy-egy válság az érdeklődés középpontjába kerül. Jelen esetben úgy tűnik, hogy 2-300 ezer ember halála és több mint egymillió elüldözése otthonából már átlépte a „nemzetközi ingerküszöböt”. Amikor a szudáni kormány gyanúba keveredett, hogy nem csak eltűri, de tevőleg is támogatja az arab milicistákat, akkor Moamer El Kadhafi ezredes, líbiai vezető sürgette leghangosabban a krízis megoldásnak szükségességét. Az ő álláspontja lényegében az volt, hogy Afrikának meg kell tanulnia kezelni saját problémáit, ezért a szudáni válság rendezésében is egyfajta „pánafrikai” megoldást szorgalmazott.

Ez sajátos módon azt jelenti ugyan, hogy a darfúri válság nemzetközi nyilvánosságot kapott és a khartumi kormány legitim mozgástere folyamatosan csökkent a helyzet kezelését illetően. Ugyanakkor ez nem jelentette az Afrikán kívüli világ, az ENSZ beavatkozását a térségben.

Ennek további előmozdításához arra volt szükség, hogy az egyik nagyhatalom, az ENSZ BT egyik állandó tagja, történetesen az Egyesült Államok, felemelje a hangját a kérdésben. Colin Powell amerikai külügyminiszter a nyár derekán, július első napjaiban látogatott Szudánba, hogy személyes tapasztalatokat szerezzen arról, hogy mi is történik Darfúr tartományban.

A 2001. szeptember 11. utáni új amerikai külpolitikai irányvonal kikristályosodásával felértékelődött a külügyminiszter személye a Bush-kormányzaton belül. A „Vigyázó szemetek Washingtonra vessétek!” elve mellett a nemzetközi kapcsolatok egyik vezérlő elve a „Vigyázó szemetek Powellre vessétek!” lett. Az amerikai külügyminiszter személye és villámlátogatásai meghatározóak lettek a diplomácia napirendjére vonatkozóan. Így került a figyelem középpontjába a szudáni kérdés. Colin Powell augusztus 1-én jelentette ki, hogy az, ami Szudánban történik nem más, mint népirtás.

Ettől kezdve az események felgyorsultak. Az ENSZ BT is hamarosan napirendjére tűzte a szudáni kérdést. Amikor a Biztonsági Tanács meghozta határozatát, természetesen nem indulhatott ki abból, hogy Khartum aktívan segíti, légierővel támogatja és fegyverekkel látja el a dzsandzsavíd milíciákat, hiszen erre vonatkozó bizonyíték nem állt rendelkezésre. A BT határozata tehát 30 nap határidőt adott a szudáni vezetésnek, hogy lefegyverezze a lovas arab milicistákat és pacifikálja Darfúr térségét. Máskülönben szankciókat fognak elrendelni az országgal szemben. A szudáni kormány nem tehetett mást, mint lenyelte a keserű pirulát. Azt azonban nem felejtették el hozzátenni, mintegy figyelmeztetőleg, hogy ha a nemzetközi közösség vagy bármely tagja katonailag kívánna beavatkozni az ország nyugati peremén kialakult helyzetbe, vagy a khartumi arab kormányt igyekezne intervencióval megdönteni, akkor annak a következményei sokkal rosszabbak lennének, mint amit a megszálló hatalmak Irakban tapasztalhatnak.

Ez az üzenet nyilván nem a szomszédos országoknak szólt, hanem az Irakban már számos fájó emléket szerző, az Egyesült Államok vezette koalíció államainak. Úgy tűnik, hogy ezeknek az államoknak egyrészt eszük ágában sem volt „vért, verítéket, és könnyeket” áldozni Szudán megreformálására, másrészt politikai és gazdasági erőforrásaik sem tették lehetővé, hogy egyszerre két fronton háborúzzanak egy-egy Arab Liga tagállamban. Ennek eredményeként a nagyhatalmak és az ENSZ szintén Kadhafi ezredes korábbi álláspontját kezdte szorgalmazni, vagyis, hogy az eredendően afrikai problémára Afrika keresse meg a megoldást. Következésképpen Nigéria és az Afrikai Unió vállalta magára a megfigyelő szerepét, miközben a khartumi kormányzat az ENSZ BT határozatát volt hivatott végrehajtani.

Jelen pillanatban a válság nem várt fordulatot hozott. A BT hozott még egy határozatot, amely a Khartum elleni szankciókat valamelyest közelebb helyezte a megvalósuláshoz, végső határidőt azonban nem szabott meg az előírások teljesítésére vonatkozóan. Ez lélegzetvételnyi időt jelentett a szudáni kormány számára, amely azzal vádolja az Egyesült Államokat, hogy a lázadó erők oldalára áll - hiszen népirtással vádolja a kormányt-, amivel ellehetetleníti a kormányzat és a rebellisek közötti béketörekvéseket. A fordulat váratlan eleme egyrészt az, hogy a felbátorodott lázadók, akik nyíltan kihasználják az USA szimpátiáját és erkölcsi támogatását a menekültek és a tisztogatások áldozatai felé, immáron átlépték Darfúr tartomány határait. Ez gyakorlatilag azt jelentheti, hogy a khartumi kormányzatnak újabb polgárháborúval kell szembenéznie, anélkül, hogy az előző - 22 éve tartó- végérvényesen és megnyugtatóan lezárult volna. Ami viszont a kormányoldalt, illetve konkrétan a lovas milicistákat illeti, úgy tűnik, igyekeznek visszaállítani a tisztogatások előtti állapotot - már amennyire ez lehetséges. Ez persze nem volna sem rossz, sem elítélendő, ha mindezt nem terrorral tennék újra. A dzsandzsavídek ugyanis manapság azon munkálkodnak, hogy az elűzött lakosságot ad absurdum „visszaűzzék” eredeti lakóhelyére. A helyzet lezárása a legkevésbé sem tűnik kézenfekvőnek. Az pedig, hogy a Szudánnal szomszédos, vagy egy térségben lévő államok milyen politikát folytatnak majd Szudánnal szemben, illetve a nemzetközi közösség hogyan lép majd fel, és hogyan teremt békét Afrika legnagyobb országában, még jó sokáig kérdéses lehet. Legalábbis, ha az ember a realitás talajáról igyekszik kezelni a kialakult helyzetet.

Kapcsolódó anyagok:
Erősödő nyomás a szudáni kormányon 2004. augusztus 13.
Béke Szudánban? 2004. május 29.