Hosszú hónapok után a darfúri helyzet végre a nemzetközi politikai érdeklődés központjába került, és így van esély arra, hogy az utóbbi idők legnagyobb humanitárius katasztrófájával fenyegető konfliktus a közeljövőben megoldódik. Szudánra ugyanis egyre nagyobb nemzetközi nyomás nehezedik az általa támogatott dzsandzsavid milíciák leszerelése ügyében. A kérdésben már az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, az ENSZ, az EU, az Afrikai Unió és az Arab Liga is hallatta a hangját. Az Egyesült Államok már egy hónapja szankciók bevezetését sürgette Szudán ellen. Nagy-Britannia pedig a katonai beavatkozás esélyét sem veti el.

Szudán Darfúr tartományában dúló konfliktus másfél éve robbant ki, melynek becslések szerint 30 ezer halálos áldozata van, és melynek következtében 1 millióan kényszerültek elhagyni otthonukat. Az ellenségeskedés a földművelő fekete farmerek és az állattenyésztő arabok között tört ki a termékeny földterületek rohamos csökkenése miatt. A kartumi kormányzat azonban ahelyett, hogy az ellentéteket igyekezett volna feloldani, az arabok mellé állt és fegyverekkel segítette azok harcosait (dzsandzsavidek), valamint az általuk folytatott etnikai tisztogatások felett is szemet hunyt. A feketék persze saját maguk is létrehozták fegyveres szervezeteiket, így a konfliktus gyakorlatilag polgárháborúvá terebélyesedett, melyben a kormány által támogatott milíciák állnak nyerésre, ezért a fekete lakosság  százezrével menekül Csádba, ahol a nehezen megközelíthető menekülttáborokban megfelelő infrastruktúra nélkül nem tudják őket kellőképpen ellátni, ezért több százan halnak meg naponta éhség és betegség következtében. De nemcsak a menekülttáborok nehéz megközelíthetősége okoz gondot, hanem a pénzhiány is, mivel a szükséges 350 millió dollárból csak 158 millió áll rendelkezésre.

Úgy tűnik tehát, hogy a nemzetközi közösség elszánta magát a kérdés megoldására, ennek jegyében egyre fokozzák a szudáni kormányzatra nehezedő nyomást. Júliusban az Egyesült Államok határozattervet nyújtott be a BT-nek, amely szankciókat helyezett volna kilátásba, ha Szudán 30 napon belül nem fegyverzi le a dzsandzsavid milíciákat. Ám még a döntés meg sem született a kérdésben, amikor július 23-án olyan hírek láttak napvilágot, melyek szerint a brit hadsereg kész a beavatkozásra, és a 12. gépesített lövészdandár keretében 5000 katonát a térségbe küldeni. Már maga a tény és a tervezett kontingens mérete és meglepetés volt, sokan nem értették, hogy hirtelen miért mutatkozik ennyire ugrásra késznek a brit oroszlán. A háttérben valószínűleg az áll, hogy Amerika ezúttal a szövetségesére bízta az erővel való fenyegetőzést, és nem véletlenül tette ezt. Az Egyesült Államok megítélésének a jelenlegi helyzetben ugyanis nem tett volna jót, ha egy újabb iszlám országot katonailag megfenyeget, ráadásul egy olyat, melyet korábban nyíltan ellenségesnek minősített. Tony Blair pedig elvállalta ezt a szerepet, mivel így Nagy-Britannia erőt mutathatott és nem tűnt másodrangú szereplőnek egy konfliktusban a nála erősebb Amerika mellett. Szudán természetesen azonnal tiltakozott, és elutasította az idegen csapatok beavatkozását, kijelentette, hogy bármiféle ilyen jellegű kísérletet agressziónak tekint.

Július 30-án végül megszületett az 1556-os BT határozat, de nem abban a formában, ahogy azt az Egyesült Államok szerette volna. A határozatból ugyanis kimaradt a szankció szó több ország heves tiltakozása miatt, így végül az alapokmány 41. cikkelyére hivatkozva csak „szankciókkal felérő” lépéseket helyeztek kilátásba. A határozatot végül 13 igen és 2 tartózkodás mellett fogadták el, Kína és Pakisztán azért tartózkodott, mert a megszabott 30 napos határidőt túl szűknek tartották. Szudán először elutasította a BT határozatot, melyet egyes katonai körök egyenesen hadüzenetnek értelmeztek. Szerencsére a kormány mérsékeltebb volt, és később elfogadta a határozatot. Leszögezték azonban, hogy a megfigyelők védelmére csak afrikai katonákat hajlandóak az országa engedni, de békefenntartókat semmiképpen sem. E mögött nyilván azt kell érteni, hogy a kartumi kormány engedélyezné az Afrikai Unió által korábban a megfigyelők védelmének biztosítására felajánlott 300 katona beutazását, de időközben az Afrikai Unió bejelentette, hogy a korábbiaktól eltérően 2000 katonát szándékozik a térségbe küldeni békefenntartói megbízatással. Mindemellett már Franciaország is a szudáni határra vezényelt 200 Csádban tartózkodó katonát azzal a megbízatással, hogy segédkezzenek a menekültek ellátásában, és ha kell, védjék meg őket.

Időközben elkészült egy ENSZ jelentés is, ami egyértelműen megállapítja, a szudáni kormányzat felelősségét a kialakult helyzetben, ezért az rákényszerült, hogy nyomást gyakoroljon az arab milíciákra a harcok beszűntetése érdekében, ha el akarja kerülni azokat a bizonyos szankciókkal felérő lépéseket. Moussa Hilal, a dzsandzsavidek egyik vezetője már be is jelentette, hogy hajlandó letenni a fegyvert, ha a velük szembenálló feketék is ezt teszik.

Szudánnak tehát meg kell hátrálnia, ha nem akar elszigetelődni, a konfliktusban ugyanis senki nem állt ki mellette. Az Arab Liga augusztus 7-i kairói ülésén is csak annyit jegyeztek meg, hogy a válság felnagyítása az USA érdekeit szolgálja, mert így a figyelem elterelődik az iraki kudarcról. A válság valószínű végkifejlete az lesz, hogy Szudán enged, az arab milíciákat lefegyverezik és egy pár milicistát elítélnek, Darfúrba pedig békefenntartók érkeznek. Az már egy másik kérdés, hogy a válság ilyen lezárása mit fog eredményezni Szudánban. Ha a kormányzat belebukik, akkor az iszlám szélsőségesek megerősödése várható.