Óvatos
kivárás Belgrádban
2004. február 9.
-Dömötör Csaba
Valószínűleg jó pár hetet kell
várnunk a szerbia-montenegrói kormány megalakultáig, lévén sem a
tavaly év végi választásokat megnyerő Szerbiai Radikális
Pártnak, sem a Vojislav Kostunica köré csoportosuló reformista
erőknek nem sikerült eddig kormányképes koalíciót
összekovácsolniuk. Mindenesetre biztató jel, hogy a minap az
újonnan megválasztott szerb parlament nyugati orientáltságú
politikust választott házelnökké.
A
Szerbiai Demokrata Párt (DSS) frakciójához tartozó új házelnököt
– sokadik kísérletre – a Szocialista Párt támogatásával sikerült
megszavazni, amely párt voltaképpen a most egy holland börtön
vendégszeretetét élvező Slobodan Milosevics pártjának
tekinthető. Az igen fontos tisztség betöltése elmozdíthatja a
holtpontról a parázs belpolitikai vitát, amelynek lényege
gyakorlatilag az, hogy Belgrád milyen irányvonalat vegyen fel a
jövőben. Kérdés ez a bel- és külpolitikát tekintve egyaránt.
Marsicanin számos forrás szerint minden bizonnyal Vojislav
Kostunicát jelöli ki miniszterelnöknek, ami azonban önmagában
még nem garantálja a nyugati-demokratikus irányultságú kormány
létrejöttét. Egy új kabinet hivatalba lépése sokak szerint véget
vethet a bizonytalan állapotnak, már csak azért is, mert a
mostani átmeneti kormány aligha képes érdemben kezelni az igen
súlyosnak ígérkező problémákat. Marsicanin egyébiránt az eleddig
szintén betöltetlen szerb ügyvezető elnöki tisztséget is
elfoglalja majd.
Természetesen célunk az EU-tagság, de nem az elsőszámú
- Tomislav Nikolic, a Szerb Radikális
Párt alelnöke
A szerb
politika középtávú jövőjét illetően egyébként számos elképzelés
látott napvilágot. A szerb közvélekedés szerint újra a
nemzetközi közösség által is elfogadott demokratikus erők
ragadhatják meg a kormányrudat. Radikális győzelem ide vagy oda,
déli szomszédunk átlagpolgárai „tragédiaként” élték meg Seselj
pártjának kiugró választási eredményét, és aggódnak hazájuk
ismét romló nemzetközi megítélése miatt. A belgrádi egyetem
diákjai lapértesülések szerint ugyanakkor egyre nagyobb számban
kívánnak külföldre távozni. A fentiek ellenére gyakran
találkozni olyan hangokkal, amelyek szerint igenis be kellene
venni az SRS-t a kormányba, elvégre az mégiscsak a legnépszerűbb
párt, és egyébként is szalonképesebbé válna, ha meg kellene
válnia „örök ellenzéki” szerepétől. Ehhez az elképzeléshez
kapcsolódik az a feltételezés is, hogy a radikálisok – mint a
kormány tagjai – kudarcot vallanak demagóg ígéreteik
teljesítésében, így hamar elolvadhat támogatói bázisuk. A
radikális politikusok ugyanakkor már nem feltétlenül elleneznék
az ismételt ellenzékbe vonulást. Nem csoda, hiszen mostani
sikerüket is annak köszönhetik, hogy a szerb demokratikus
pártokat a széthúzás és a civakodás jellemezte, ezt pedig
meglehetősen könnyű volt szavakban elítélni és demagóg
szólamokkal „megfejelni”.
|