Újabb ítélet
a ruandai mészárlások ügyében
2005. április 20.
-Enisz Gabriella
Március 14-én a
Ruandával foglalkozó Nemzetközi
Bűnügyi Bíróság (ICTR)
a 65 éves Vincent Rutaganirát 6 év börtönbüntetésre ítélte
emberiség elleni bűnök elkövetéséért. A volt tanácsost a bíróság
bűnrészesnek és felbujtónak találta a mubugai templom
megtámadásában, aminek következtében több ezer tuszi menekült
meghalt, illetve megsebesült.
Az ICTR-t 1995-ben hozták létre
azzal a céllal, hogy az 1994-es ruandai népirtással gyanúsított
vezetők ügyében döntéseket hozzon. 1994-ben megközelítőleg 800
ezer tuszit és mérsékelt hutut mészároltak le hutu szélsőségesek
a kis közép-afrikai országban.
Ruanda lakosságát többségben a
főként földművelésből élő hutuk alkotják, a hagyományosan
pásztorkodással foglalkozó tuszi kisebbség mellett. A két törzs
ugyanazt a nyelvet beszéli, ugyanazokat a hagyományokat követi,
ám a gyarmati időszaktól kezdődően erős ellentétek alakultak ki
közöttük.
Amikor a belga gyarmatosítók
megérkeztek a két törzset megkülönböztető módon kezdték kezelni,
a tuszikat felsőbbrendűnek tekintették a hutukhoz képest:
kedvezőbb oktatási lehetőségeket és jobb állásokat biztosítottak
nekik. A hutuk elégedetlensége 1959-ben lázadásokhoz vezetett,
aminek következtében 20 ezer tuszit meggyilkoltak és rengetegen
a szomszédos országokba menekültek.
1962-ben, mikor Ruanda elnyerte
függetlenségét, a vezető pozíciókat hutuk foglalták el, és az
előforduló problémákért innentől kezdve a tuszikat okolták.
A nyolcvanas évek végén a
gazdasági helyzet az országban rosszabbra fordult, és
Habyarimana kezdett veszíteni népszerűségéből. Ugyanekkor az
Ugandába menekült tuszik a mérsékelt hutuk támogatásával
megalakították a Ruandai Hazafias Frontot (RHF), ami Habyarimana
megbuktatását és a Ruandába való biztonságos hazatérést tűzte ki
célul. Ezt a helyzetet az elnök arra használta fel, hogy a
disszidens hutukat visszaállítsa a saját oldalára, a Ruandában
élő tuszikat pedig az RHF kollaboránsainak állítsa be.
A harcok először az ugandai
határnál robbantak ki (1990), és évekig folytatódtak kisebb
megszakításokkal. 1993-ban Habyarimana és az RHF aláírt egy
béke-megállapodást, de a feszültségek nem csökkentek.
1994. április 4-én lelőtték
Habyarimana elnök gépét, amire válaszként meggyilkolták a tuszi
származású miniszterelnököt és szervezett mészárlás kezdődött a
tuszi kisebbség és a mérsékelt hutuk ellen.
Ekkor Romeo Dallaire tábornok
parancsnoksága alatt egy kb. 2500 fős ENSZ különítmény
állomásozott Kigaliban, de sem létszámuk, sem felszereltségük
nem volt megfelelő a helyzet orvoslására. Belgium kivonta
csapatait, miután 10 katonáját meggyilkolták, később a csapatok
száma tovább csökkent. Az ENSZ főtitkára 5500 ENSZ egység
bevonását javasolta, de az Egyesült Államok a magas költségekre
hivatkozva ezt ellenezte. Az ENSZ-nek nem sikerült időben
beavatkozni a konfliktusba.
Az elnöki gárda és a rádió
propaganda hatására népi milícia alakult, valamint a katonák és
rendőrök bátorítására egyszerű polgárok is részt vettek a
mészárlásban. A résztvevők gyakran ételt, pénzt kaptak, vagy
azzal csábították őket, hogy megkapják a meggyilkolt tuszik
földjeit.
1994 júliusában végül az RHF
elfoglalta Kigalit, a kormány összeomlott és az RHF tűzszünetet
hirdetett. Kétmillió hutu menekült a megtorlástól félve az
akkori Zaire-be (ma Kongói Demokratikus Köztársaság). ENSZ
csapatok érkeztek Ruandába, hogy segítsenek fenntartani a rendet
és helyreállítani az alapvető szolgáltatásokat.
Július 19-én új kormány alakult,
tagjai többségben a tuszik közül kerültek ki, az elnöki posztot
viszont Bizimungu, egy hutu kapta meg.
A mészárlás elkövetői közül kb.
500 embert halálra ítéltek, 100 ezren pedig börtönben ülnek. A
vezetők közül, akik a mészárlás elkövetéséért leginkább
felelősek, 4-et már elítélt a bíróság (6 évtől életfogytiglanig
terjedő büntetéseket róttak ki rájuk), 20-nak az ügyében még
folynak a tárgyalások, 23-an pedig tárgyalásra várnak.
Hozzávetőleg 10-re teszik azoknak a korábbi vezetőknek a számát,
akik még szabadlábon vannak.
Kagame elnök és vezetése
létrehozta Ruandában a gacaca rendszert, hogy a helyi közösségek
maguk tartsanak tárgyalásokat a mészárlások elkövetőivel
kapcsolatban, újjáélesztve egy régi, hagyományos bíráskodási
formát. A rendszer azonban a közösségektől túl sok időt vesz el,
és túl sok ember munkáját veszi igénybe, úgyhogy hatékonyságát
kétségek övezik.
Bár a nemzetközi segítség és a
reformok hatására politikai helyzet valamelyest javult, és a
menekültek többsége visszatért Ruandába, de a Kongói
Demokratikus Köztársaságban maradt 10 ezer hutu, akik az RHF-hez
hasonló hatalomátvételt tűztek ki céljuknak, mégis azt mutatja,
hogy az ellentétek továbbra is fennmaradtak. Ruandában a
politikai hatalom meghatározó része a 1,5 milliós tuszi kisebb
kezében van hivatalosan. Ám ennek elfogadottsága a 6,5 milliós
hutu közösséget tekintve még ma, 11 évvel a háború után is
erősen megkérdőjelezhető.
|