Nagy feladatok Abbasz előtt

2004. január 14.
-Nagy Levente

2005. január 9-én a palesztin nép története során második alkalommal választotta meg a Palesztin Hatóság elnökét. Több mint nyolc év telt el az előző voksolás óta, amelyen akkor a 2004. novemberében elhunyt Jasszer Arafat győzött. Az Arafat-éra azonban lezárult és ez alkalommal Mahmud Abbasz, a Fatah jelöltje kapta meg a lehetőséget, hogy vezetésével a palesztinok pontot tehessenek az Izraellel hosszú évtizedek óta zajló konfliktusuk végére.

A választás meglepően nyugalmasan, atrocitások és erőszakos cselekedetek nélkül zajlott, amelyhez az is hozzájárult, hogy erre (valamint az ezt megelőző és követő) napra Izrael visszavonta erőit a Palesztin Hatóság területeiről.

A hivatalos eredmények szerint Abbasz a leadott voksok 62,3 százalékát szerezte meg. A legitimációja szempontjából fontos részvételi arányról egyelőre 45 és 70 százalék közötti számok láttak napvilágot. Ezek alapján a szavazatok aránya stabil, de nem túl erős hatalomra adhat alapot, ami azért kulcskérdés, mert az intifáda fegyveres jellegének megszűntetéséhez egy rendkívül biztos háttér szükséges.  

Az elnökválasztás kimenetele egyébiránt volt kérdéses az elmúlt hetekben, hiszen Abu Mazen (Abbasz mozgalmi neve) győzelmét mindenki biztosra vette, miután visszalépett a versenyből Marwan Barguti. A legnagyobb vetélytárs azonban így is egy Barguti, nevezetesen Mustafa Barguti volt. Őt támogatta titokban az eleinte választási bojkottra felhívó, majd ezt a döntését megváltoztató Hamasz tagjainak jelentős része is. (Ugyan ő is az intifáda demilitarizálásának híve, azonban ellenzi az oslói békefolyamatot is.) Barguti és Abbasz mellett még öten jelöltették magukat a választásra, közülük azonban egyik sem tudott érdemben beleszólni a küzdelembe.

Mahmud Abbasz nyilvánvalóvá tette, hogy be akarja fejezni a fegyveres ellenállást Izrael ellen, hiszen ez a legfőbb feltétele annak, hogy a béketárgyalások folytatódhassanak. (Az erőszak ellen ugyanakkor Ahmed Korei miniszterelnök is tehet, azzal, hogy fellép az izraeli célpontok Kassam-rakétákkal való bombázása ellen.) A Fatah alapítói közé tartozó új elnök ugyan nem rendelkezik Arafatéhoz hasonló karizmával és a közelmúltat leszámítva soha sem tartozott a palesztin vezetés központi csoportjához, ugyanakkor mint pénzügyi szakértő az elsők között volt, akik tárgyalásokat kezdtek az izraeli oldallal. A pragmatikusnak számító Abbasz korábban azzal is felhívta magára a figyelmet, hogy felismerte, az Izraellel folytatandó tárgyalások megfelelő eszközei lehetnek a cionista mozgalom megosztásának. Annak ellenére, hogy egy ideje már Arafat utódjaként beszéltek róla (vagy talán pont ezért), gondosan távol tartották a kulcspozícióktól – miniszterelnökként is csak igen korlátozott befolyással bírt, ami nem sokkal kinevezése utáni lemondásához is vezetett.

Abu Mazen nehéz feladatok előtt áll. Egyrészt úgy kell megpróbálnia javítani a palesztinok mindennapi életkörülményein, hogy közben leszámol az egész társadalomba beágyazódott korrupcióval; másrészt demokratizálási folyamatokat kell véghezvinnie. Ez utóbbihoz elengedhetetlen, hogy Abbasz saját hatalmát is önként korlátozza, valamint, hogy a szélsőségesek körében nyugalmat teremtsen – tárgyalásos úton, azonban szükség esetén fegyveres erőt is igénybe véve. Röviden: el kell fogadtatnia népével, hogy a béke megteremtése fájdalmas változásokkal is jár majd.

Abbasz a kis lépések politikájának híve, ami sikerre vezethet, ám amihez sok türelem és külső tényezők segítsége szükséges – beleértve izraeli oldalról érkezőt is. Az Izraellel kötendő béke két legérzékenyebb kérdése a menekültprobléma és Jeruzsálem ügye. Ez utóbbiban minden bizonnyal fájdalmas kompromisszumra lesz kényszerítve az új elnök, olyanra, amihez most még nem elég erős a hatalma. Abu Mazennek először úgymond „hőssé” kell válnia a palesztinok szemében, amihez megfelelő lenne a menekültek visszatérési jogának elérése. Ebben a kérdésben csak nüansznyit tér el álláspontja elődje véleményétől. Abbasz – hasonlóan Arafathoz - minden elüldözött visszaköltözését szeretné lehetővé tenni, azonban nem „saját házukba”, hanem „saját hazájukba”. Ez a felfogás megfelelő kiindulási alap lehet a tárgyalásokon.

Az új elnök első lépéseként összevonta a palesztin ellenőrzés alatt álló területeken működő tizennégy titkosszolgálati csoportot és célja, hogy az új, egyesített testület vezető pozícióit a két legbefolyásosabb szakértő, ám eddig egymás ellenségének számító Mohammed Dahlan (gázai) és Dzsibril Radzsub (cisz-jordániaia) töltsék be. (Ennek feltétele a felek kibékítése első lépésben.)

Saron izraeli miniszterelnök már a választás előtt kezdeményezett egy januári találkozót Abbasszal, ahol a felek megalapozhatják a további tárgyalásokat. Március első két napjára pedig Tony Blair brit miniszterelnök invitálta a feleket Londonba, közös megbeszélések folytatására. (A konferencia tervezett programja alapján azonban főleg gazdasági kérdésekről szólna.) A demokratizálódás folyamata mindenesetre nem áll meg, a parlament már kitűzte a szintén 1996 óta nem tartott és már régóta esedékes törvényhozási választások időpontját is, amely a döntés alapján 2005. július 17-én lesz.