"Anyám történt"

2004. november 15.
-Szerb Attila

A magyar mozilátogató – hasonszőrű amerikai társaival ellentétben – már George W. Bush újraválasztásának ismeretében tekinthette meg Jonathan Demme A mandzsúriai jelölt című opusát. Így aztán, a régi-új elnök ellen protestáló kampányfilm – a közép-európai őszbe érkezve – egy kifejezetten nézhető thrillerré szelídült. 

Mint az talán közismert, A mandzsúriai jelölt című film elkészítésekor a Paramount egy több mint négy évtizeddel ezelőtti ötletet – nevezetesen: a távirányítható, a tökéletes bábként funkcionáló elnök személyét középpontba állító víziót – porolt le. Míg azonban a koreai háború által ihletett, 1962-ben forgatott változat – amelyet John Frankenheimer rendező jegyez, főszereplője pedig Frank Sinatra volt – a gonosz tengelyét a kommunistákban találja meg; addig a 2004-es remake – az alapötletet a történelem vége utáni időszakra hangolva – egy transznacionális cégre mutat rá a hatalom megszerzésére gátlástalanul törő aktor definiálásakor.

Lényegi változás persze az is, hogy a történet afféle – a ’minden rossz akkor kezdődött’ üzenetét (is) hordozni képes – nullpontját ezúttal az 1991-es Öböl-háború eseményei jelölik ki: hőseinket az iraki bevetés hozza össze, közös élményük az osztag rejtélyes, háromnapos eltűnése egy sivatagi rajtaütést követően, amely két társuk halálát is követeli. Raymond Shaw (Liev Schreiber) őrmester – későbbi alelnök-jelölt – ebben a meglehetősen zavarosan körülmények között zajló hadműveletben tanúsít hősi magatartást, kiérdemelve ezáltal a kongresszusi érdemérmet. Dicső tetteiről zeng ódákat egykori felettese, Ben Marco (Denzel Washington) is; mígnem a hosszú évek óta mélyen elnyomott gyanú újra feltámad az őrnagyban: semmi sem úgy történt, ahogy azt mindenki elhitte és gondolja; sőt, minden jel arról árulkodik, hogy a háttérben egy elképesztő méretű összeesküvés, újabb manipulációk és agymosások sorozata készülődik.

A közel másfél évtizede vívott háború kataklizmájának, feldolgozatlanságának folytatólagos megjelenítése mellett a filmben megkonstruálódó Amerika-kép szintén meglehetősen nyugtalanítóra sikeredik: az Egyesült Államok hétköznapjait – a környezetvédelmi gondokon-bajokon, a munkaerő-piaci kilengéseken túlmenően – a biztonság hiánya és a félelem állandósuló érzete hatja át. Azt is megtudhatjuk, hogy miközben az amerikai nagymamák a gyógyszerárak miatt aggódnak, addig a hadseregben szolgáló unokáik a világ számos pontján – jelenleg például Guineában – kapcsolódnak be helyi konfliktusokba. Szintén nem elhanyagolható adalék, hogy  egy direkt utalás szintjén a 2001. szeptember 11-i terrortámadás is megemlítődik; a kiszámíthatatlanság, a naponta átélt fenyegetettség tapasztalatának lényegi komponensévé téve ezáltal a három évvel ezelőtti new york-i eseményeket. Mindezek ismeretében nem meglepő, és a film kihallásait illetően különösen elgondolkodtató, hogy az elnöki hatalom megszerzésére törekvő ellenzéki párt éppen a „Secure Tomorrow” üzenetével kívánja megszerezni az amerikai választópolgárok bizalmát. (Sőt, mint később az ellenzéki jelöltek győzelmével kiderül, a szlogen egy nyerő kampány nyerő mondatává válik.) 

A mandzsúriai jelölt jelentős szkepszisének ad hangot és a gyanú írmagjait ültetheti el – a demokrácia „ünnepének” tekintendő – elnökválasztás mechanizmusait illetően is. A filmes fikció a háttérben munkálkodó „Manchurian Global” Alapban a multinacionális vállalat olyan archetípusát jeleníti meg, amely kibogozhatatlan-ellenőrizhetetlen viszonyai, kötődései révén a világ csaknem minden részén a gazdaság és a politika meghatározó tényezője. A politikum világában az Alap nemcsak kommunista diktátorok, ilyen-olyan kötődésű terroristák és pünkösdi királyok támasza, hanem – konzervatív és demokrata oldalon egyaránt komoly klientúrát kiépítve – több évtizedes, Nixon elnök óta tartó kapcsolat fűzi az amerikai politikai elithez is. A kampányfilm persze nem hagy kétségeket a nézőben, hiszen – már-már megmosolyogtató módon, mintegy a sorok között – azért elhinti azt az apró tényt, hogy az Alap befolyásának valamiféle megrendülése és némi hanyatlása – minő véletlen! – éppen a Clinton-éra idején következhetett be; – félreérthetetlenül kiváltva ezáltal a Bush-dinasztia és a nagyvállalatok (ld. Halliburton) közötti hagyományosan jó kapcsolatok meglétének asszociációját. Összességében, ez a miliő, a filmben elénk táruló – a tudatmódosítással (vissza)élő és egyéb manipulációs eljárások (ld. testbe ültetett kapszulák) sorát alkalmazó, a történésekről óriási kivetítő-vásznakon tájékoztató – közeg számunkra inkább idézheti az orwelli világot, mintsem az amerikai demokratikus hagyományok jobb napjait. Ilyetén benyomásunkat egyébként a film – többnyire sötétséget, esőt, rejtélyes ködöket ábrázoló – képei csak tovább erősítik.

A kételyek megfogalmazása és a leleplezés intenciója mellett A mandzsúriai jelölt című thriller erényei a pszichológiai sík mozgatásában keresendők. Eleinte talán furcsának tűnik, de a valódi küzdelem nem az elnöki pozíció kézzelfogható közelségébe kerülő (ti. az új elnök ellen elkövetett merénylet esetén) őrmester és Ben Marco őrnagy között bontakozik ki; ugyanis Raymond Shaw-nál jóval markánsabb karakternek tekintendő a felettes énjeként fellépő édesanya személye (Meryl Streep). Mint kiderül, a szintén szenátor Eleanor Prentiss Shaw nem kizárólag a saját politikai törekvéseit és legmerészebb álmait vetíti ki fiára, hanem egyúttal – a Manchurian Globallal ápolt évtizedes kapcsolatának köszönhetően – ő az összeesküvés mechanizmusának spiritus movense is; – azaz: Ben Marco tulajdonképpeni ellenfele. Az anya és a fiú közötti – finoman fogalmazva is – komplexusos, az apafigura hiányáról árulkodó viszony (amely pszichológia szakos hallgatók számára valószínűleg igazi csemegét jelenthet) számtalan intim, bensőséges mozdulatban, így például becéző csókokban és simogatásokban manifesztálódik. Raymond gyengeségét, esetlenségét és – nem utolsósorban – irányíthatóságát leginkább talán a Jocelyn-hez, azaz az általa kiszorított és likvidált Tom Jordan, alelnök-jelölt lányához fűződő érzelem irreális minősége jelzi. Tom Jordan és lányának erőszakos halálával egyébként – egyrészt – a megvesztegethetetlen, a széteső szálakat átlátó politikus bukik el; másrészt, Jocelyn alakjában az egyetlen olyan karakter is, aki – csaknem teljesen outsiderként – a politikai játszmán kívül pozícionálható; vagyis, akinek a halála aztán végképp teljesen indokolhatatlan.

Áldozatok persze mindig vannak, – fogalmazódik meg többször is a filmben, és ez a mondat a későbbiekben sem íródik felül. Miképpen igazából a kiszolgáltatottság is konstans és uralkodó benyomásnak tekinthető. Noha Ben Marco – aki egy személyben az utolsó emlékező, a magányos harcos és a haza megmentője – végül megakadályozza a szenátor anya és a Manchurian Global szándékait; mindebből a nyilvánosság, az amerikai polgárok számára nem sok minden derül ki. Úgy véljük, a film egyik sugallt, némiképp posztmodern üzenete tökéletesen egybecseng ezzel: a dolgok igazából rajtunk kívül történnek, és minden narratíva hangsúlyosan megkérdőjelezendő. A manipulációs mechanizmusok hatékony működéséről pedig csak annyit, hogy a bevetésről szóló, korábban mindenki által igaznak hitt elbeszélést a film végére szinte már a néző is vissza tudná mondani.            

A mandzsúriai jelölt talán legemlékezetesebb, leghatásosabb képsorának az utolsó jelenet tekinthető. A homok által elborított szigeten romok bontakoznak ki: az agymosás korábbi színterének fragmentumai; miközben Marco őrnagy visszaemlékező monológjában a menekülés és az újrarendezés szándéka fogalmazódik meg. Hát igen, menekülni és/vagy újrarendezni, újrarendeződni kellene; – amíg lehet.