A magyar értelmiség és a háború

2004. augusztus 2.
-Bernát Péter

A háború, mint jelenség megkerülhetetlen a történelemmel és a politikával foglalkozó ember számára, hiszen a nemzetközi kapcsolatok egyik legmeghatározóbb eleme már évezredek óta. Arra a kérdésre, hogy tulajdonképpen mit is jelent maga a háború fogalma, már sokan, sokféleképpen adtak választ, de mindegyik közül Clausewitzé a leghíresebb. Szerinte a háború nem más, mint a politika folytatása más eszközökkel.

A háború vizsgálata mindig is kimeríthetetlen témát adott a politikai gondolkodóknak és a katonai szakíróknak. A legutóbbi e témával foglalkozó hazai mű, a Képtelen háború[*] című tanulmánykötet, mely érdekes bepillantást enged abba, hogy a mai magyar értelmiség miként vélekedik a háború fogalmáról.

Gombár Csaba tanulmányában a háború és a politika viszonyát vizsgálja, Clausewitzet, Carl Schmittet, John Keegant és Hannah Arendtet segítségül hívva segítségül. Végül arra a következtetésre jut, hogy a háború a politika része, vagyis nem önálló jelenség, ebből következően az értelmét is a politikában kell keresni. Végülis az már régóta ismert, hogy a háború céljait és hosszát is a politika szabja meg. Ez utóbbi alatt azt kell érteni, hogy egy háború rendszerint addig tart, amíg a várható nyereség magasabb az addig elszenvedett veszteségeknél. Ezért mondják már Szun – ce óta a katonai szakírók, hogy nem szabad az ellenséget olyan helyzetbe hozni, hogy az az utolsó leheletig folytatandó harcot előnyösebbnek lássa a békekötésnél. Ezt a tanácsot a 20. századig nagyrészt meg is szívlelték, a végsőkig folytatott háború ugyanis viszonylag újkeletű. A 17 – 18. században a háborúk fő céljának még az előnyös és tartós béke megkötését tartották, nem az ellenség megsemmisítését.

A háború tehát a politika része, és ebből következik, hogy addig nem is lehetett róla beszélni, amíg a politika meg nem jelent az emberiség történelmében, ez a mozzanat pedig az államiság megjelenéséhez köthető. Ezt alátámasztja Max Weber elképzelése, aki a háborút és az államot elválaszthatatlanak tartotta egymástól. Szerinte az államiság fő atributumának a hadviselés képességét kell tekinteni, amit a legitim erőszak monopóliuma biztosít az állam számára. A legitim erőszak eszköze pedig a hadsereg. Tehát ezek alapján egy állam csak akkor tekinthető igazi államnak, ha van hadserege, azaz eszköze a legitim erőszak monopóliumának gyakorlására. Ezért van az, hogy még a törpeállamok is rendelkeznek egy – egy díszőrségszerű alakulattal, reprezentálva ezzel önálló állami létüket, mely a hadviselés képességén nyugszik. (Gondoljunk csak a vatikáni Svájci Gárdára.)

A háborúnak két alaptípusa van, defenzív és offenzív, melyek mindenféleképpen a társadalom érdekét hivatottak szolgálni, vagy úgy, hogy védelmezik, vagy úgy, hogy valamilyen előnyökhöz kívánja hozzájuttatni azt. A két alaptípuson kívül Kende Péter még kilenc változatot sorol fel:

Határmódosító, területfoglalásos, gyarmati függetlenségi felszabadító, polgárháború, pacifikáló, elszakadást célzó / azt támogató, humanitárius, büntető, a fennálló rend megdöntését célzó.  

Bár a szerző elismeri, hogy ez a felsorolás nem teljes, az ember azért hiányolja a megelőző háború típusának megemlítését, melyről az utóbbi időkben sokat lehetett hallani Irakkal kapcsolatban. De arról sem szabad elfeledkezni, hogy a megelőző háború elmélete nem új, már az első világháború kirobbanásában is fontos szerepet játszott. Pont 90 éve a német hadvezetés ugyanis úgy gondolta, hogyha nem kezdik meg a háborút, hosszabb távon Németország el fogja veszíteni katonai fölényét.  

Minden bizonnyal Kende Péter magától érthetőnek tartja, hogy az általa felsorolt típusokat nem lehet élesen elválasztani egymástól, ám ezt nem fejti ki írásában, persze nyilvánvaló, hogy egy adott háborús konfliktuson belül a fentebb felsorolt típusok több eleme is keveredhet.

Az államok a történelem során, egészen a legutóbbi időkig korlátlanul élhettek a hadviselés eszközével. Ma azonban az ENSZ dönti el, hogy egy konfliktusban a nemzetközi közösség jogosnak vagy jogtalannak tartja-e a fegyverek használatát. Korábban már voltak kísérletek a háború törvényen kívülre helyezésére és annak nemzetközi kapcsolatokból való kiiktatására (Briand – Kellog – paktum 1928). De ezt a kísérletet nem koronázta siker, annak ellenére, hogy a szerződéshez annakidején a világ csaknem összes állama csatlakozott. A nemzetközi élet szereplőinek ezért be kellett látniuk, hogy nem fognak tudni megszabadulni a háború intézményétől, ezért vissza kellett térniük a II. Miklós cár által kezdeményezett két hágai konferencián megfogalmazott elvhez, ami a fegyveres konfliktusok szabályozott keretek közé szorítását célozta. Ennek nyomán  ma a háborúkat szabályozó jogszabályokat államok közötti konfliktusokra szabták. Ez a keret azonban már nem megfelelő a globalizáció által hozott, a terrorizmus elleni háborúnak nevezett változások után.

Szilágyi Ákos a könyvben publikált tanulmányában a biztonságot legjobban fenyegető tényezőknek a területiséggel nem rendelkező entitásokat tartja, azaz a terrorszervezeteket. Megállapítása szerint ezek a szervezetek jelenleg az erőszak monopóliumának privatizációját folytatják, mely folyamatnak a színterei a gyenge, vagy éppen szélsőséges központi vezetésű államok.

Az állami erőszak monopóliumának privatizációja során a háború jellege is megváltozik. Ezért ma már egyre nehezebb egymástól szétválasztani a civileket és a harcolókat, fegyverként pedig bármit fel lehet használni, amint azt szeptember 11. bebizonyította.

A háború jellegének megváltozását a technikai fejlődés is elősegítette. A hadseregek egyre bonyolultabb és egyre költségesebb fegyvereket használnak, melyek kezeléséhez profi, hozzáértő személyzet kell. Ezért a sorozott tömeghadseregeket egyre inkább a kis létszámú, technikailag képzettebb és jobban felszerelt profi hadseregek váltják fel. A profi katonák szakértelmük és felszereltségük miatt is értékesek, ezért fokozottabban igyekeznek, megvédeni őket. Ez mutatkozik meg abban, hogy egyre jobban felértékelődnek a védőfegyverzetek, például a golyóálló mellények. Nagy változás ez azok után, hogy a 18. század elejétől a 20. század végéig a tömeghadseregek katonáinak védtelenül kellett csatába menniük. Még az acélsisakot is csak az első világháború alatt rendszeresítették!

Az a két tény, miszerint egyre nehezebb szétválasztani a civileket a harcolóktól, és hogy a katonák életét egyre jobban igyekeznek védeni azt eredményezi, hogy manapság egy adott területen harcoló katonának nagyobbak a túlélési esélyei, mint az ugyanott élő civileknek.

A könyv a háború elméletével foglalkozó írások mellett konkrét esettanulmányokat is tartalmaz. Romsics Ignác és Lengyel László tollából történelmi áttekintéseket, Valki Lászlóéból pedig helyzetképet az iraki háborúról. Ez utóbbi írás mintegy előtanulmánya a szintén idén megjelent Irak – Háborúra ítélve című könyvnek, melyet Valki mellett Andor László és Tálas Péter jegyez. A Képtelen háború című könyv összességében pillanatképet ad arról, hogy miként gondolkodik a magyar értelmiség 2004 nyarán  egy olyan jelenségről, mely kulcsszerepet játszott az emberiség történelmében, és minden valószínűség szerint annak jövőjét is alakítani fogja.