Egy látszathatalom valós paradoxonjai

2004. május 6.
-Bernát Péter

Emmanuel Todd könyvének címe: A birodalom után, kissé félrevezetheti az olvasót. Az ember először azt gondolná, hogy politikai utópiát tart a kezében arról, hogy miként fog alakulni a nemzetközi rendszer az Egyesült Államok hanyatlása után. Ám szerencsére az alcím: Tanulmány az amerikai rendszer széteséséről, már pontosabban utal a könyv igazi tartalmára.

A szerző napjainkban a világban zajló folyamatok elemzéséből arra a következtetésre jut, hogy az „Amerikai Birodalom” túlélte önmagát. Ennek eredményeként pedig már a közeljövőben el fogja veszíteni vezető szerepét. A világ fejlődési iránya ugyanis feleslegessé tette egyetlen szuperhatalom primátusát a többi állam fölött. Erre utal az, hogy már nem tud erős kontrollt gyakorolni a világgazdaság fontos szereplői fölött. Ráadásul miközben az Európai Unió egyre inkább önálló utat kezd járni, a volt Szovjetunió fegyverarzenálját megöröklő Oroszország továbbra is katonai ellensúlyt képez az USA-val szemben.

Az 1990 után megjelent, a világ fejlődését, és azon belül az USA szerepének változását vizsgáló könyvek  szerzőinek véleményétől határozottan eltér Emmanuel Todd álláspontja.  Sem Brzezinski saktáblája, sem a huntingtoni civilizációk összecsapása, vagy Kissinger Korszakváltás az amerikai külpolitikában? című műve nem számol az amerikai világuralom közeljövőben történő összeomlásával. 

Ezzel szemben Emmanuel Toddnak az a véleménye, hogy az amerikai vezető szerep 2050-re már nem fog létezni. Aszerint az Emmanuel Todd szerint, aki 1976-ban megjósolta a Szovjetunió összeomlását „A végső bukás. Tanulmány a szovjet tömb széthullásáról” című könyvében, amit akkor még senki sem feltételezett. Az antropológusi, történészi és demográfusi végzetséggel rendelkező szerző alapos kutatások után következtetett a szovjet rendszer közelgő bukására. A jóslat beteljesülése pedig nagy tekintélyt adott neki, és ezen tekintélyt  akarja most felhasználni arra, hogy ismét azzal hökkentse meg az olvasókat, hogy egy látszólag erős nagyhatalom közeljövőbeli bukását festi eléjük. Mindezt meglehetősen meggyőzően és a téziseiben való szemernyi kételkedés nélkül teszi, holott neki is tudnia kell, hogy egy várható eseménysor hipotetikus felépítésében óhatatlanul vannak olyan elemek, amelyek végül soha nem következnek be.

A birodalom után alaptézise egyértelmű, az USA válságban van. A válság a belpolitikától a gazdaságpolitikán át a külpolitikáig terjed.

 A belpolitikai  válság a demokrácia kiüresedésével fenyeget. A szerző szerint az USA-ban lezajlódó társadalmi változások az egyes társadalmi csoportok egymástól való elidegenedése felé mutatnak, olyan mértékben, hogy ez már a hagyományos amerikai toleranciát és befogadó készséget veszélyezteti. Az így végbemenő változások eredménye az lesz, hogy a jobb anyagi, kulturális és kapcsolati tőkével rendelkező társadalmi csoportok minden téren el fognak szakadni a társadalomtól. Kár, hogy a szerző kevésbé érzi fontosnak annak kifejtését, hogy a fentebb vázolt folyamatokra analóg jelenségek vannak a nyugat – európai demokráciáknál is.

Mindamellett, hogy egy belpolitikai társadalmi válság kezd kibontakozni, számolni kell egy olyan gazdasági válsággal is, mely már most előrehaladott állapotban van. Todd ezen állítását jól dokumentálva, részletes táblázatokkal támasztja alá. Következtetése szerint az USA  mára már nem a világ legnagyobb termelője, hanem legnagyobb fogyasztója. Külkereskedelmi mérlege passzív, jóléte egyre nagyobb mértékben a világ többi részétől függ, így hosszú távú  érdekévé vált, hogy ellenőrzését fent tartsa, vagy kiterjessze azokra a régiókra, melyek termelésétől a jóléte függ. Ezt az ellenőrzést azonban csak úgy lehet biztosítani, ha elhitetik azt az illúziót ellenőrzöttekkel, hogy szükségük van Amerikára. Gyakorlatilag erről szól a jelenkor amerikai külpolitikája.

Todd felfogása szerint Amerika érdeke a válság konzerválása a Közel – Keleten. A Közel – Keletről érkező nyersanyagoktól ugyanis nem ő függ, hanem azok a fejlett gazdasági régiók (Európa, Japán), melyek termékeinek ő a legnagyobb fogyasztója. Tehát Amerikának nem érdeke, hogy béke legyen a Közel – Keleten, mert akkor már nem lenne rá szükség, hogy eljátssza a világ csendőre szerepét, és ezzel elveszítené azt a kedvező pozícióját, hogy beszállítóira politikai nyomást tudjon gyakorolni nyersanyagforrásaik ellenőrzésén keresztül.  Erre pedig kiválló ok a terrorizmus elleni háború, az ellen a terrorizmus ellen, mely soha nem öltött volna ilyen méreteket, ha az USA-nak nem az a célja, hogy állandó bizonytalanságot tartson fent az „eurázsiai Balkánon.” Az állandó fenyegetés így megvan, amire oly nagy szüksége van Amerikának, ahhoz, hogy legitimálja megkérdőjelezhetetlennek tartott dominanciáját, melynek jogosságában az utóbbi időben egyre többen kételkednek. De felmerül egy nagy gond, amit az amerikai külpolitikának meg kell oldania. A terrorizmus, a legfőbb fenyegetés felett nem lehet látványos győzelmeket aratni. Így megszületett a „gonosz tengelye” terminológia. Mert ugye ellenség nélkül nincs az amerikai világuralomnak létjogosultsága. De egyáltalán létezik-e az amerikai világuralom a valóságban vagy az nem más mint egy politikai toposz?

Todd álláspontja szerint nem létezik az amerikai világuralom. Mégpedig azért, mert Amerika nem uralja Eurázsiának a fontos belső területeit. Részsikereket elkönyvelhet Amerika a kérdésben, de soha nem fogja tudni tartósan megvetni a lábát Eurázsia belső területein, ehhez nincs elég gazdasági és katonai potenciálja, és nem is volt soha. „Amerika korlátozott gazdasági forrásai, valamint elégtelen katonai és ideológiai hatalma nem adnak más lehetőséget a világvezérszerep bizonyítására, mint a kis hatalmak elleni háborúkat.” Vagyis az USA-nak kerülnie kell az erős hatalmakkal az összeütközést, mert csak a gyengékkel való konfliktusból kerülhet ki győztessen. Szerző így végül arra következtetésre jut, hogy az USA igazából nem is világhatalom.

A szerző Oroszországgal kapcsolatos állításai meglehetősen kétes értékűek. Todd ugyanis nemcsak Amerika geopolitikai és katonai ellensúlyát látja Oroszországban, hanem a demokrácia jövendőbeli védelmezőjét is. Todd azt feltételezi, hogy Amerika a demokrácia klasszikus értelmétől való eltávolodása és külpolitikája miatt el fogja idegeníteni Európát, ami ezért Oroszország védőszárnyai alá fog menekülni és Oroszország, mint a hagyományos demokrácia fő védelmezőjeként fog feltűnni. Todd itt több tényezőt is figyelmen kívül hagy. Az egyiket már említettem, miszerint Nyugat – Európában hasonló társadalmi fejlődési folyamatok vannak, mint Amerikában. A másik az, hogy a szerző figyelmen kívül hagyja, hogy Oroszországban nem a hagyományos nyugati demokrácia van kialakulóban, hanem annak egy sajátos orosz válfaja formálódik ki, ami nehezen lesz összeegyeztethető a nyugat – európaival. Szerző tehát meglehetősen túlértékeli Oroszország szerepét.

„Európa kezd rájönni, hogy Oroszország nemhogy nem jelent fenyegetést, hanem fontos szerepe lehet katonai biztonságának kialakításában.” Elég meglepő és merész következtetés mindez. Annak a magyarázata, hogy Todd miért oszt ilyen illuzórikus szerepet Oroszországra, talán a tradicionális francia külpolitikai gondoskodásban keresendő, mivel az többször szánt már ellensúlyozó szerepet az említett hatalomra.

 Amerika Todd szerint már túl van a fénykorán. De ezt Amerika nem hajlandó lefogadni és a megváltozott viszonyokhoz alakítani politikáját. Állandóan bizonygatja, hogy szükség van rá, ám ennek során végül maga döbbenti rá a többi államot arra, hogy a biztonság és a béke legnagyobb gátja maga az USA gazdasági, katonai érdekrendszere, mely csak a bizonytalanság állandósítása mellett maradhat fent változatlan formában. Ezt a politikát viszont Amerika már nem folytathatja sokáig. Hiszen „amennyiben makacsul ragaszkodik mindenhatósága állandó bizonyításához, azzal csak tehetetlenségének lelepleződését sietteti az egész világ előtt.”          

A Könyv adatai:

Budapest, Allprint Kiadó, 2003. 253.p 2100 Ft.

Megvásárolható az alábbi linken, amely vásárlás értékének 5% egyesületünk kasszáját gyarapítja. VÁSÁRLÁS!!!