2004. április 24.
-Nándori Tamás

Irakban visszanyerték szabadságukat a fogságban lévő japán túszok. Április 7-én hárman, majd egy hét múlva újabb két japán állampolgár esett iraki lázadók fogságába, akiknek szabadon engedését a japán csapatok Irak területéről való kivonásához kötötték.

A síita felkelés beindulása óta eltelt hetekben milíciák 12 nemzet 40 polgárát – köztük 5 japán civilt – ejtették foglyul, egy olaszt ki is végeztek. Április 9-én a katari központú al-Dzsazíra televízió közzé tett egy felvételt, amelyben bemutattak három bekötött szemű japán túszt. A terroristák azzal fenyegetőztek, hogy élve elégetik foglyaikat, amennyiben a japán alakulatok három napon belül nem hagyják el ez ország területét. A magát Szaraja al-Mudzsaheddinnek (Mudzsahed-brigádok) nevező csoport azt állította, céljuk Irak felszabadítása az amerikai megszállás alól, illetve a szövetségesek megbüntetése.

Közben kiderült, a három polgári személy április 6.-ról 7.-ére virradó éjszaka taxit bérelt Ammanban, hogy Bagdadba utazzon. Egy taxisofőr szemtanúja volt a három japán túszul ejtésének. Abu Husszein éppen egy konvojban haladt a Fallúdzsától kb. 40 km-re lévő Ramadi nevű város közelében, mikor három maszkos és gépkarabéllyal felfegyverzett személyre lett figyelmes, akik körülvettek egy autót. Úgy gondolta banditák, így gyorsított, meg sem állt Bagdadig. Ott miközben utasokra várt, a megállított másik taxi vezetője elmesélte neki a történteket. A történet szerint a gerillák kiráncigálták őket az autóból, majd arra kényszerítették a japánokat, hogy az útra hasaljanak. Az iraki taxist szabadon engedték ugyanakkor. A gerillák Ramadibeliek lehettek, amelynek lakosai a hírhedt Dulejm törzshöz tartoznak. Utóbbi annak idején szorosan együttműködött Szaddam Husszein titkosszolgálatával. A három túsz közül a legfiatalabbik, a 18 éves (Japánban még nem számít nagykorúnak) Imai Noriaki egy gyengített urániumot tartalmazó lövedékek használatát ellenző japán csoport tagjaként a világbékét hirdető fényképalbumot szándékozott készíteni Irakban. Takato Nahokó, a trió hölgy-tagja önkéntesként árvákkal és utcagyerekekkel foglalkozott fejlődő országokban. Korijama Soicsiró fényképész eredetileg a japán Önvédelmi Erőnél tűzszerészként dolgozott, később AIDS-betegeket és más szenvedő embereket fotózott világszerte.

Icshiró Aiszava külügyminiszter-helyettes Ammanban azonnal válságstábot állított fel. A Japán Külügyminisztérium bekérette 13 arab ország diplomatáit, és az említett országok segítségét kérte a túszejtőkkel való kapcsolattartásban. Kormányhivatalnokok iraki törzsi vezetőkel vették fel a kapcsolatot. A kormány kampányba kezdett, hogy meggyőzzék a túszejtőket, a fogva tartott személyek az iraki népért dolgoznak. Koidzumi Dzsunicsiró miniszterelnök közben kizárta a lehetőségét, hogy Japán visszavonja erőit Irakból. Utóbbit Dick Cheney április 13-i tokiói látogatása alkalmával ismételten megerősítette. „A japán alakulatok humanitárius tevékenységet végeznek, és nem fognak meghajolni egy ilyen gyáva fenyegetés előtt.”

Egy Kidheer Dia nevű tolmács, aki hat évig élt Japánban, folyamatosan lobbizott a különféle vallási vezetőknél a túszok szabadon bocsátása érdekében. Elmondása szerint a legfőbb nehézséget a japán csapatok jelenléte okozta számára. Hosszú időbe telt meggyőzni a vallási vezetőket, hogy a túszul ejtett polgári személyeknek semmi közük a japán hadsereghez.  Abdel Jabar az Iszlám Vezetők Tanácsának vezetője rámutatott az Aszahi Sinbun újságírójával készített interjújában: annak idején az iraki népet sokkolta, hogy japán csapatok is részt vesznek az ellenségnek tekintett Egyesült Államok katonai akciójában. Függetlenül tevékenységüktől ellenségüknek tekintik a japán alakulatokat, mindez természetesen nem vonatkozik az ártatlan civilekre, akiknek nincs közük a megszálló alakulatokhoz. Az iszlám vezetők tanácsa a nemzetközi nyomás hatására ismételten a túszok szabadon bocsátására hívott fel az al-Dzsazíra televízió adásában. Április 10-én a túszejtők végül úgy döntöttek, szabadon engedik túszaikat. Ígéretüket csak április 15-én tartották meg. A hátrom japán egy közleménnyel kapta vissza szabadságát, amelyben a túszejtők ismételten a japán csapatok kivonását követelték a közel-keleti országból. A túszok vasárnap érkeztek meg a tokiói Haneda repülőtérre.

Közben a fogva tartottak hozzátartozói drámai hangvételű nyilatkozataikban követelték, hogy az illetékesek tegyenek meg mindent a túszok békés körülmények között történő kiszabadításáért és tejesítsék a terroristák követeléseit. A japán közvélemény többsége a hozzátartozók mellé állt, 150000 aláírással támogatva őket. Sajátos módon a szeretteikért aggódó családtagokat és a túszokat számos agresszív támadás is érte. Egy kormánypárti politikus kijelentette: „a három áldozat kéretlen útja Irakba rengeteg bajt okozott, arra kényszerítette a Japán Kormányt, hogy az adófizetők pénzét pazarolja”, majd hozzátette: a költségek a 2 milliárd jent is elérhetik, amelyről számlát kellene benyújtani a felelőtlen áldozatoknak. A sorozatos zaklatások és bírálatok miatt az Imai család például kénytelen volt megváltoztatni a telefonszámát. Korijama nagymamája ritkán hagyja el lakását azóta, hogy gyűlölködő levelek tucatjai érkeznek hozzá. A 18 éves fiú édesapja nehezményezte, hogy az NHK (japán közszolgálati televízió) és számos újság visszautasította közzé tenni a katari hírcsatorna másik felvételét, amelyen fiát egy késsel fenyegetik. A két idősebb túsz azt nyilatkozta, visszamennének Irakba. A hír hallatán Koidzumi miniszterelnök reményét fejezte ki, hogy akik Irakba szándékoznak utazni, valóban alaposan átgondolják, mit tesznek. Majd folytatta: „akik fegyelmen kívül hagyják azon figyelmeztetéseket, mi szerint nem tanácsos Irakba utazni, semmibe veszik azokat az erőfeszítéseket, amiket a túszok kiszabadításáért eddig tettünk.”

Április 14-én újabb két japánt, egy szabadúszó újságírót, Jaszuda Dzsunpeit és egy emberjogi aktivistát, Vatanabe Nobutakát ejtették foglyul Bagdad Abu Graib negyedében. Őket azonban már április 17-én szabadon is engedték. Egy lelőtt amerikai helikopter roncsai után kutattak, mikor 15 fegyveres fogságba ejtette, szabadulásuk után Ammanban elmondták, hogy fogva tartóik kémnek nézték őket. Miután közölték, mivel foglalkoznak, és hogy a japán miniszterelnök nem vállalna felelősséget a testi épségükért, szabadon engedték őket és április 20-án hazaérkeztek.

A túszválság ideje alatt a japán ellenzék felfüggesztette a kormány Irak-politikáját illető bírálatát. A helyzet rendeződése után azonban az ellenzéki pártok újra követelni fogják a japán csapatok Irakból való kivonását. Az Aszahi Sinbun felmérése alapján a japán társadalom 64%-a elégedett a japán kormány túszválság során nyújtott teljesítményével. 73%-a lakosságnak értett egyet azzal, hogy Japán ne vonuljon ki a terroristák követelésére Irakból. Az amerikaik Irak politikáját azonban a japánok mindössze 12%-a támogatja. Utóbbi adatok a februáriakkal összehasonlítva egyértelműen mutatják, hogy a japán társadalomban fokozatosan nő az elégedetlenség az iraki helyzetet illetően. Az események rávilágítottak a közvélemény Japán iraki szerepvállalását illető megosztottságára is. Sokak szerint a japán alakulatok kiküldése a perzsa öbölbe, ellentétes a szigetország 1947-es békealkotmányával.