Régi-új kérdőjelek a Közel-Keleten:
Irán és Szaúd-Arábia

2005. április 10.
-Kada Ágnes

A JEF-Magyarország – Fiatalok Külügyi Közösségének Egyesülete és a Magyar Ifjúsági Atlanti Tanács közös előadássorozatot indított „Az iszlám hatása a külpolitikában” címmel. Az április 5-i kerekasztal-beszélgetés témája Irán és Szaúd-Arábia volt. Két meghívott előadónk N. Rózsa Erzsébet, a Teleki László Intézet tudományos főmunkatársa és Wagner Péter, a NATO Információs és Kutatóközpontjának tudományos munkatársa volt.

Rózsa Erzsébet bevezetőjében az Egyesült Államok érdekeinek és értékeinek összeütközéséről szólt néhány szót. Úgy vélekedett, hogy a jelenlegi amerikai elnök esetében az értékek verbális szinten nagyobb szerepet játszanak, ez a kinevezéseiben is megnyilvánul. Amennyiben konkrétan az Iránnal kapcsolatos amerikai hozzáállást tartjuk szem előtt, észrevehetjük, hogy az értékrend markánsabban jelenik meg. Ezzel szemben a szaúdi-amerikai viszonyban az érdekek a meghatározóbbak.  Az amerikai érdeklődés középpontjában továbbra is az Öböl-térség áll, ezt az ország külpolitikája is alátámasztja, mivel mára már megjelent a „Broader Middle East”- (Szélesebb Közel-Kelet-) koncepció. Rózsa Erzsébet beszélt George W. Bush koncepcióiról és vízióiról, amelyekből szerinte azonban hiányzik a konkrét elképzelés. Az elnök előbb említett elképzelésében kifejti, hogy a Marokkótól Indonéziáig terjedő, az iszlám fundamentalizmussal átszőtt régiót demokratizálni kell, s ezzel a terület stabilitását is elő lehet segíteni.  Bár úgy tűnhet, hogy rivalizál a két ország a térségben, azonban erről mégsem beszélhetünk, mivel az USA a világhatalmat képviseli, ezzel szemben Irán regionális hatalom szeretne lenni, amihez minden adottsága meg is van – tette hozzá a Teleki László Intézet munkatársa. Így figyelembe kell venni, hogy a két országnak nem azonos a súlya.

A következőkben az iráni nukleáris program került előtérbe. Rózsa Erzsébet kronologikusan kifejtette, hogyan került kapcsolatba ez a tényező az ország az atomenergia-felhasználásával. A teheráni egyetem elsőként 1956-ban vásárolt az Egyesült Államoktól tanreaktort. Pár évvel később Carter elnök kijelentette, hogy „Irán a mi legjobb bástyánk!”, majd 1969-70-ben Irán is részese volt az atomsorompónak. A nyolcvanas években még az Irak-Iráni háború alatt találat ért két épülő, egyenként 1000 megawattos blokkot. Ezt követte az oroszokkal történő megállapodás után az újraindított atomprogram, amelyben benne foglaltatott, hogy Irán akkor kap segítséget, amennyiben civil fejlesztésről van szó. Rózsa Erzsébet nem fogalt állást arról, hogy az irániak valóban dolgoznak-e katonai atomprogramon. Az viszont biztos, fejtette ki később, hogy 2002 nyarán rajtakapták őket egy nukleáris létesítmény építésén, amit nem jelentettek be a Nemzetközi Atomenergia Ügynökségnek. Ennek az ügynek a napvilágra kerülése révén több tényt is figyelembe kell venni, mielőtt elhamarkodottan nyilatkoznánk, az egyik hogy még nem helyezték üzembe. Ezért nem igazán beszélhetünk szerződésszegésről – vélekedett. Másrészt minden államnak joga van ahhoz, hogy civil célra ehhez hasonlókat létesítsen, s végül nem szabad figyelmen kívül hagyni az iraki háborúból szerzett tapasztalatokat sem.  Végezetül Rózsa Erzsébet azon meggyőződésének adott hangot, miszerint Iránnak óvatosan kell viselkednie, mivel az országot amerikai csapatok veszik körül, emellett Izrael és az Egyesült Államok is azzal fenyegetik, hogy lebombázzák a létesítményeit.

A következőkben Wagner Péter vette magához a szót, aki más szempontból közelítette meg ezt a problémát, és elsősorban Szaúd-Arábiáról beszélt. Ezt az országot elméletileg nem fenyegetik külső hatalmak - indította vélekedését - azonban gazdasági, politikai és társadalmi téren belső problémák merülnek fel. Az ország 1932-ben deklarálta, hogy királyságként működik, miután Ibn Szaud száműzetéséből hazatérve egyesítette a mai területeket. Szaúd-Arábia a törzsi, tradicionális társadalomra épülő ország, ahol az öröklés nincs egyértelműen szabályozva. Így az ötvenes évek közepén (amikor Ibn Szaud meghalt) felmerül az utódlás kérdése. Azóta 55 fia közül kerültek ki az ország királyai, szám szerint négy, azonban 1995 óta a jelenlegi király már nem vesz részt az irányításban, s ma gyakorlatilag Abdullah korona herceg uralkodik. Eddig mindig a soron következő fiú követte az elhunyt királyt, azonban hamarosan elkerülhetetlenné válik, hogy a második generációból válasszanak uralkodót. Ez a helyzet valószínűleg politikai problémákat fog okozni – magyarázta Wagner Péter. Jelenleg a politikai hatalom letéteményese a körülbelül tizenötezer főből álló királyi család, melynek közel ötezer férfi tagja van, s ezen belül 107 herceg tölti be a miniszteri posztokat és a biztonsági szervekben a kulcspozíciókat.

A továbbiakban Wagner Péter kifejtette, hogy Szaúd-Arábiában nemcsak politikai téren várhatók problémák, hanem a gazdasági és a társadalmi területeken is. Mindez a csökkenő életszínvonallal függ össze. Ugyan a királyi család jóléte még megvan, azonban a GDP fokozatosan csökken, míg a 1983-ban az egy főre eső nemzeti jövedelem meghaladta a húszezer dollárt, addig mára ez az arány körülbelül hatezer dollárnak felel meg. Emellett figyelembe kell venni, hogy az első esetben a népesség 6 millió főt tett ki, ma azonban körülbelül 25-28 millióan laknak az ország területén. Óriási gondot jelent, hogy a szaúdi állampolgárok bizonyos fizikai munkát már nem hajlandóak elvállalni, ugyanakkor a külföldi munkaerőt sem képesek befogadni. (Jelenleg közel 5,5 millió külföldi van az országban.) Annak érdekében, hogy ezen a helyzeten változtassanak, a kormány  1995-96-ban egy új, öt éves programot indított. Ebben célul tűzték ki, hogy a külföldieket haza kell küldeni, és cserébe helyi munkaerőt kell alkalmazni. A tervek alapján 430000 munkahelyet kellett volna felszabadítani, ebből végül tízezret sikerült is, azonban a megüresedett posztokra mindössze huszonötezer szaúdi jelentkezett.

Végezetül szóba kerültek a királyi családdal szembeni ellenzéki erők. Két csoportot különített el Wagner, az iszlám fundamentalistákat és a demokratikus erőket, akik az országon kívülről képzelik el a demokratizálódási folyamat megvalósítását. Az első körhöz tartozók úgy vélik, hogy az újításoknak ideje határt szabni, és az iszlámnak egyre szigorúbbá kellene válnia.

Az országban államvallásnak tekinthetjük a vahabizmust, mely az iszlám egy igen szélsőséges formája. Hívei szerint a síiták másodrendű polgároknak tekinthetők, és ez abban is megnyilvánul, hogy bizonyos pályákról el vannak tiltva. Emellett azonban – mutatott rá Wágner Péter - a síita munkások képezik a szaúdi olajiparban alkalmazottak 90 százalékát.

A felmerült kérdések kapcsán Wagner Péter kifejtette, hogy Szaúd-Arábiában a felmerülő problémák ellenére sem valószínű, hogy egy élesebb váltás lehetősége merülne fel az USA irányában. Másrészt várhatóan sem forradalom, sem egy kemény diktatúra nem várható; valószínűleg lassan ki fognak halni az öregebb vezetők, s ennek következtében az elkövetkező 15-20 évben jelentős változásokra lehet számítani ebben a térségben.

„Az iszlám hatása a külpolitikában”
Régi-új kérdőjelek a Közel-Keleten: Irán és Szaúd-Arábia
2005. április 05.
Iszlám és modernizáció
2005. március 16.
Irak választások után
2005. február 21.