Modernizációs dilemmák az iszlám világban

2004. április 8.
-Nagy Levente

Az iszlám országok napjainkban olyan válaszúthoz érkeztek, ami komoly belső feszültséget eredményezhet. Ennek tagadhatatlan és egyértelmű jele volt az 1945-ben alapított Arab Liga idei tuniszi csúcstalálkozójának „határozatlan időre történő elhalasztása” is.

Az előzetes megbeszélések során nem csak a palesztin-izraeli konfliktussal, hanem a lassan halaszthatatlanná váló reformok megkezdésével kapcsolatban is komoly nézeteltérések voltak az egyes országok között. Egyiptom vissza akar térni az Abdullah szaúdi trónörökös nevével fémjelzett béketervhez, amely teljes békét ajánlott Izrael számára amennyiben visszavonul az 1967-es határok mögé, valamint megadja a visszatérés jogát a palesztin menekülteknek. Emiatt komoly vitába keveredett Szíriával, amely Ahmed Jaszin sejk, a Hamász vezetőjének meggyilkolása után nem is lett volna hajlandó a belső reformok megkezdéséről tárgyalni. Mubarak, egyiptomi elnök szerint a modernizáció előfeltételeinek megteremtését nem az amerikai nyomás miatt kell megtenni, míg például Katar a reformokat kizárólag külföldi támogatással tudja elképzelni.

A modernizáció problémája azért jelenthet gondot az arab országok többségének számára, mert az olajmezők felfedezésével egy olyan gazdagsághoz jutottak hozzá, amit nem megfelelően használtak, illetve használnak ki. Az olajból származó dollármilliárdok egyrészt hosszú távon aligha fenntartható életvitelt szolgálnak, vagy pedig eltűnnek a Szaddam Husszein idején hatalmon lévő iraki csoportokhoz hasonló elitek zsebében. Ezek miatt a jelenleg még befolyó hatalmas bevételeket nem tudják az igazi modernizációra fordítani. A reformoknak talán három fajtáját szükséges elkülöníteni:

1. Strukturális reformok, azaz az infrastruktúra, az egészségügy az oktatás, stb. fejlesztése, hogy ne csak az olajexportra épüljön a gazdaság.

2. Politikai reformok, amelyek lehetővé tennék a fiatal nemzedékek véleménynyilvánítását, így azoknak nem kellene fegyvert ragadniuk ahhoz, hogy odafigyeljenek rájuk.

3. Kulturális modernizáció annak érdekében, hogy jobban kihasználják a humántőkét, valamint a nők egyenjogúságának biztosítása – hiszen a társadalomnak nem csak az egyik felét kell modernizálni.

Egyes országok elitcsoportjainak mesterséges hatalmon tartása sem feltétlenül igazolható, hiszen ezzel csak elhalasztják, és nem elkerülik a problémák megoldását (mint például Szíriában) A változtatásokba több országban oly módon lehetne bevonni a tömegeket, hogy nem csak álparlamentet válasszanak, hanem a tényleges hatalom birtokosairól döntsenek.

Az iszlám világ modernizációjában fontos szerepe van Törökországnak, ahol a modernizáció mércéjeként egyre inkább az Európai Unióhoz való csatlakozás feltételei szolgálnak. Az európaiak többsége azonban ellenzi Törökország csatlakozását, hiszen az egyik legmodernebb iszlám államként kultúrájuk nagy mértékben eltér az európaitól. Amennyiben Törökország nem csatlakozik az EU-hoz, az Unió akkor is határos lesz muzulmán többségű országokkal, így azonban elvész annak lehetősége, hogy egy igazán modern Törökország stabilizálja a térséget mind gazdasági, mind pedig társadalmi értelemben.

Az iszlám államok modernizációjában híd-szerephez juthatnak a nyugati országokban élő iszlám hívők, hiszen ők már egy valódi modern társadalom részét képezik, amelyben hagyományaikat megőrizve képesek boldogulni. Talán ezek a népcsoportok lehetnek az iszlám országok modernizációjának mintaképei.