Irak: mocsár a sivatagban

2004. május 24.
-Nagy Levente

Az Egyesült Államok egyre nehezebben boldogul az iraki helyzettel. Most már nem csak a gerillák, hanem szövetségesei elfogyása ellen is küzdeniük kell. A „sivatagi show” folytatódik, csak azt nem lehet tudni, mikor és milyen mértékben kapja vissza az iraki nép saját önrendelkezését. A belső hatalmi harc mindenesetre élesedik, tovább növelve a bizonytalanságot.

A spanyol és nicaraguai katonák kivonulása után, a kínzások miatti botrány következtében egyre több állam kezdett el komolyan gondolkodni csapatai visszavonásán. Honduras és a Dominikai Köztársaság mellett már Norvégia is bejelentette: csapataik elhagyják a háborús övezetet. Ezek következtében egyre inkább szükségessé válik egy újabb Irakról szóló ENSZ-határozat megalkotása, amely a nemzetközi közösség szerepvállalásának is feltétele egyúttal. Az ENSZ-nek rendkívül fontos szerepe lenne a június 30-án hatalomra kerülő ideiglenes kormányzótanács nemzetközi elismertetésében és az új független iraki kormányzat felállításában. A világszervezet mindenesetre jó úton halad afelé, hogy döntő pozícióba kerüljön Irak ügyében, hiszen az ENSZ-küldött Lakdar Brahimi ideiglenes kormányzótanács összeállításáról szóló javaslatát az amerikai vezetés már elfogadta. Az új testület ennek nyomán - ellentétben a mostani, nagyrészt pártvezetőkből állótól - inkább technokrata politikusokból és tiszteletben álló személyiségekből tevődne össze.

Az új átmeneti kormányzat azonban nem csak korlátozott hatalommal fog rendelkezni: biztonsági kérdésekbe nem szólhat bele és törvényeket sem hozhat majd önállóan. Ugyanakkor ennek a csoportnak kellene megbirkózni a nagyarányú munkanélküliséggel és az ebből fakadó össztársadalmi elégedetlenséggel. A főleg szunnita tagsággal rendelkező feloszlatott Baath párt négyszázezer volt tagja veszítette el állását a Husszein-rezsim bukása után – sokan közülük a most annyira keresett szakmunkások közül kerültek ki. Problémát jelent ugyanakkor, hogy a szakképzett munkaerő visszatérése nyomán a szakértelemmel nem rendelkező emberek egy része az utcára került – ezeknek a nagy része siíta, akik így az al-Sadr vezette felkelés legfőbb társadalmi bázisává váltak.

Az Egyesült Államok is elbizonytalanodott az iraki rendezés további menetrendjét illetően. Paul Bremer mellett Colin Powell külügyminiszter is jelezte, ha az irakiak úgy döntenek, június 30. után akár el is hagyhatja az országot az amerikai haderő. Ennek valószínűsége azonban csekély, hiszen következményei beláthatatlanok mind az irakiak, mind pedig a külföld számára. A kínzásokról napvilágra kerülő újabb és újabb bizonyítékok is nehezítik az USA helyzetét. A Bush-adminisztráció most minden követ megmozgat annak érdekében, hogy visszanyerje az irakiak (és saját választóinak) bizalmát. A lehetséges lépések között szerepel a hírhedt Abu Ghraib börtön lerombolása (és helyén új, modern büntetőintézet felépítése), a fogvatartottak mintegy felének szabadon engedése, valamint egy esetleges theokratikus berendezkedésű állam elfogadása is. Powell ugyanakkor figyelmeztetett, az új iraki berendezkedés része kell legyen az emberi jogok tiszteletben tartása, amibe beletartozik a vallásszabadság is.

Mindeközben személyi változások is történnek az iraki vezetésben. A hosszú évekig Amerika – de legalábbis Donald Rumsfeld védelmi miniszter – kedvencének számító Ahmed Csalabi kegyvesztett lett. Ennek oka talán a bűnbakkeresés is lehetett, hiszen Csalabi hosszú ideje szolgáltatott adatokat az Egyesült Államok kormányzatának Husszein tömegpusztítófegyver-programjáról – havi 340 ezer amerikai dollárt kapott érte az általa vezetett Iraki Nemzeti Kongresszus. Az állítólagos mozgó laboratóriumoknak azonban továbbra sincs nyoma, az pedig, hogy néhány még az Irán elleni háború idejéből származó töltetet találtak, még nem bizonyíték arra, hogy Szaddam 1991 után is gyártotta volna a tiltott eszközöket. A háború után a Magyarországon kiképzett testőrökkel Irakba visszatérő Csalabi ellen mindenesetre korrupciós ügy miatt indítottak eljárást. (Jordániában egyébként már jogerősen el is ítélték Csalabit, egy dollár-százmilliós nagyságrendű csalás miatt.) Az eljárás hátterében még az lehet, hogy a vezető korábba nyilvánosan is kiállt a júniusi választások ötlete mellet, legutóbb pedig azt követelte, hogy az ideiglenes kormányzat rendelkezhessen majd az olajbevételek fölött.

A hatalomátadás tervezett időpontjáig azonban még történhet egy és más. A kormányzótanács tagjai egyre kevésbé érezhetik magukat biztonságban. Abdel Saraah Ottmant, a huszonöt tagú tanács épp soros elnökét nemrég egy gépkocsiba rejtett bombával ölték meg, néhány nappal utána pedig a belügyminiszter-helyettes sérült meg súlyosan egy öt ember életét követelő bagdadi merénylet során. Az amúgy is belső megosztottságtól sújtott testület jól példázza az iraki belpolitikai helyzetet. Az egymással szembenálló vezetők féltik saját jövőbeli hatalmukat, hiszen június 30. után a tervek szerint már nem rájuk épül a kormányzat. Az, hogy egyesek mégis jelen lesznek benne annak köszönhető, hogy a saját haderővel rendelkezők (mint például a kurd Talabani, vagy a siíta al-Hakim) fegyveres harc kirobbantásával fenyegetőztek.

Irak továbbra is forrong, és egyelőre sem az Egyesült Államok vezette koalíciós erők, sem pedig a nemzetközi szervezetek nem képesek tartós nyugalmat létrehozni. Azt pedig senki sem tudja előre megjósolni, hogy mi lesz a hatalom átadása után.