A grúz-orosz viszony háttere

2004. szeptember 30.
-Bernát Péter

Lavrov orosz külügyminiszter nem sokkal a beszláni tragédia után kijelentette, hogy véleménye szerint az észak–oszétiai események összefüggésben állnak a dél–oszétiai válsággal, ami a nyár eleje óta okoz feszültséget Oroszország és Grúzia között. Ez a kijelentés pedig - azzal együtt, mely szerint Oroszország kész megelőző csapást mérni a terroristák külföldi bázisaira - felér egy Grúziának címzett fenyegetéssel.

Oroszország és Grúzia között nyáron mérgesedett el a viszony a szakadár grúz tartomány Dél–Oszétia miatt, melyet Adzsár után, Abháziával együtt Szaakasvili integrálni akar az egységes Grúziába. Május 26-án az adzsári válság megoldását követően Szaakasvili kijelentette, hogy Dél–Oszétia és Abházia visszatérését békésen képzeli el, és ennek érdekében még a föderációs elképzeléseket is hajlandó támogatni. Ám Eduard Kokojti, az 1992 óta magát függetlennek tartó, de senki által el nem ismert Dél–Oszétia vezetője júniusban kinyilvánította a terület Oroszországhoz való csatlakozási szándékát.

Azt már előre lehetett sejteni, hogy a tbiliszi kormánynak Dél– Oszétiával nem lesz olyan könnyű dolga, mint Adzsárral, hiszen a lakossága nem grúz - 80% rendelkezik orosz útlevéllel, 90% orosz személyi igazolvánnyal. Kokojti pedig pont erre hivatkozva kérte Moszkvát, hogy védje meg őket a grúz bekebelezéstől. Oroszország így rendkívül kényelmetlen helyzetbe került, hiszen érdekében áll a grúz egyesülési folyamat fékezése, mivel csak így őrizheti meg a már amúgy is gyengülő pozícióit a kaukázusi országban, de nyíltan nem támogathatja a dél–oszétiai szakadárokat, mert az már Grúzia belügyeibe történő beavatkozás lenne. Ezenfelül a térség destabilizálása sem áll Moszkva érdekében, amivel egy ilyen beavatkozás járna. Ezért, bár egyes feltételezések szerint Oroszország juttat fegyvereket Dél- Oszétiába, nem avatkozhat be a júliusban kitört grúz – dél–oszét harcokba, csak közvetett módon, más ügyek kapcsán tud nyomást gyakorolni Tbiliszire.

Ilyen volt a beszláni túszdráma ügye is, mellyel Lavrov Grúziát is kapcsolatba akarta hozni, mondván, hogy a túszejtők onnan érkeztek Észak–Oszétiába. Bár nyilvánvaló, hogy Grúziának semmi köze nem volt az eseményekhez, Lavrov esélyt látott arra, hogy ennek ürügyén olyan erős nyomást tudjon gyakorolni a grúz kormányzatra, hogy az kényszerüljön felhagyni Dél–Oszétia beolvasztási kísérletével. Vagyis Lavrov bejelentésének tényleges üzenete az volt, hogy ha Grúzia nem hagy fel a dél–oszétiai kérdés feszegetésével, akkor a beszláni tragédiát ürügyül felhasználva Oroszország kész Grúziában lévő „terrorista” célpontokat is támadni. Mert ha az orosz külügyminiszter azt feltételezi, hogy a terroristák Grúziából jöttek, abból egyenesen következik az is, hogy bázisaikat is ott keresné.

Mint láttuk, Oroszország erőltetetten az észak–oszétiai túszdrámát akarta felhasználni arra, hogy Dél–Oszétia ügyében nyomást gyakoroljon Tbiliszire, de ezt a koncepciót szerencsére hamar feladták, lévén semmiféle bizonyíték nem állt rendelkezésre, ami a beszláni túszejtők grúziai kapcsolatára utalt volna. A háttérben persze mélyebb okok húzódnak meg annál, minthogy Oroszország nem akarja magára hagyni a benne bízó dél  szétiaiakat. Moszkvának ugyanis eredendően nem érdeke az Amerika által patronált Szaakasvili egyesítési politikájának sikere, mivel az azzal járó stabilizáció  előbb–utóbb feleslegessé tenné az orosz csapatok jelenlétét Grúziában és ezzel az ország végleg kiszabadulna az orosz befolyás alól. Ez pedig azért lenne veszélyes Moszkva számára, mert így a Kaszpi–tenger vidékének fosszilis energiahordozói Grúzián keresztül Oroszország számára ellenőrizhetetlenül hagynák el a Putyin által orosz érdekszférának tartott volt szovjet területeket. A bakui olaj és a türkmenisztáni földgáz orosz közvetítés nélküli nyugati piacra jutása pedig főleg amerikai érdek, ezért nem véletlenül áll a Bush–adminisztráció egyértelműen Szaakasvili országegyesítő tervei mellé. A folyamat tehát egyértelműen abba az irányba halad, hogy Grúzia lesz a szelep, melyen keresztül a nyugat az oroszok megkerülésével jut a Kaszpi–tengeri olajhoz és földgázhoz.

Oroszország azonban még nem adta fel, hogy hanyatló politikai befolyását Grúziában igyekszik gazdasági befolyássá konvertálni. Ez áll a mögött, hogy szeptember végén a GazProm kísérletet tett arra, hogy részesedést szerezzen a grúziai csővezeték hálózatban. A dél–oszétiai konfliktus tehát csak a jéghegy csúcsa. Igazából Oroszország ezt a konfliktust igyekszik felhasználni arra, hogy  a pozíciói megmaradását biztosító megosztottságot önmaga számára konzerválja. Bár úgy tűnik, nem sok sikerrel.