Fahrenheit a mozikban

2004. augusztus 31.
-Bernát Péter

George W. Bush nem legitim elnök. Ezzel a megállapítással indul az Oscar-díjas Michael Moore cannes-i nagydíjas alkotásának prológja. Már csak emiatt is nem meglepő, hogy a Fahrenheit 9/11 című dokumentumfilmet világszerte eltérően fogadják, az Egyesült Államokbeli forgalmazásra pedig szinte csak kötéllel sikerült partnert fogni. Bush és hívei a gyakorlatban csak egy kétórás kampányfilmnek tartják az alkotást, és nemtetszésüknek több módon hangot is adnak. Hol az alkotót fenyegették meg halálosan, hol a filmet vetítő mozi elé hordtak trágyát. Nálunk minden bizonnyal nem fog ilyen heves reakciókat kiváltani a film, ami augusztus 26-tól került a magyar mozikba.

A cím alapján azt feltételezné az ember, hogy a film a szeptember 11-i terrortámadások hátterét és körülményeit vizsgálja, ehelyett Bush felelőségének latolgatásán kívül nem kerül előtérbe a WTC elleni támadás. Michael Moore megelégszik azzal, hogy azt sugallja, Bush passzivitása és érdektelensége miatt nem tettek semmit az amerikai titkosszolgálatok a merényletek megakadályozására. A hangsúlyt inkább a Bush család és bin-Laden rokonainak üzleti összefonódásaira helyezi, valamint rámutat a nagy volumenű szaudi érdekeltségre az amerikai gazdaságban. Ennek ellenére azonban -szerencsére- nem bocsátkozik különböző összeesküvés-elméletek tárgyalásába.    

Mindezek után Irak kerül a középpontba, s az embernek a film közepe felé már olyan érzése támad, hogy Moore tulajdonképpen két dokumentumfilmet gyúrt eggyé az őket összekötő közös szál mentén, melyek közül az első Bush alkalmatlanságáról és kétszínűségéről szól, a másik pedig ennek eredményéről, az iraki helyzetről.

Az Irakkal foglalkozó jelenetek azok, amik miatt a filmet csak 16 éven felülieknek ajánlják. A készítők igazán sokkolni akarták a nézőket, és ez sikerült is nekik. Olyan jeleneteket vágtak össze, amik kimaradtak a hírösszefoglalókból, és tegyük hozzá nem véletlenül. A néző szembesül a háború igazi arcával, valamint igazi veszteseivel is, az iraki gyerekek összeroncsolódott holttesteitől, a kezüket – lábukat és illúzióikat vesztett amerikai katonáig. A kemény képsorok pedig ezúttal nincsenek kikockázva, vagy elhomályosítva. Moore mindezen szörnyűségekért az amerikai politikai elitet és Busht vádolja, akik nem tapasztalnak meg semmit az általuk hozott döntések hatására bekövetkező személyes tragédiákból, és ezekkel nem hajlandóak foglalkozni.

A néző persze megvonhatja a vállát azt gondolva, hogy ez mindig is így volt és mindig is így marad, a háborúkban ritkán szenvednek azok, akiknek az érdekei miatt tört ki az egész. Ez igaz is, de el kell-e menni emellett szótlanul? Nem, és pont ez az, ami ennek a filmnek a lényege. Természetesen mindemellett Moore arról is igyekszik meggyőzni az amerikai nézőt, hogy Busht nem szabad még egyszer megválasztani.

A film legnagyobb hiányossága, hogy nem bocsátkozik igazán mély elemzésekbe, bár ez talán megbocsátható, mivel az alkotók szándéka az volt, hogy a mű követhető és könnyen értelmezhető legyen minél több ember számára. Ennek ellenére az amerikai politikai viszonyokban kevésbé tájékozott magyar néző időnként elveszítheti a fonalat vagy nem jöhet rá összefüggésekre, ha nem tudja például azt, hogy ki a Bush-adminisztráció nemzetbiztonsági tanácsadója. Másik hiányossága a filmek, hogy mivel túlságosan is Busht állítja középpontba, nem tér ki kellőképpen a többi magas rangú politikus felelősségére. Igaz a kongresszus tagjai megkapják a magukét, a külügyminiszter vagy a hadügyminiszter bírálata elmarad, pedig ez elválaszthatatlan az elnök bírálatától.

Összességében el lehet mondani, hogy aki eddig nem foglalkozott mélyebben a témával, az sok érdekes új dolgot hallhat a show-elemekkel tarkított dokumentumfilmből, de annak, aki már jártasabb a témában, nem sok újat mondhat ez az alkotás. Ennek ellenére az utóbbiaknak is érdemes megnézni a filmet, már csak a jól összevágott képsorok és a hozzájuk válogatott találó zenék által nyújtott különleges tálalás miatt.