2004. június 7.
-Csomán Gábor

A hidegháború vége óta az ázsiai biztonságpolitika rövid és csak néhány résztvevős együttműködésekre épül. A sokféle gazdasági és politikai hátterű ország nehezen talál közös hangot. Bár folyamatosan koncepciókat és stratégiákat dolgoznak ki, ezeket sokszor a nemzeti érdeknek rendelik alá, ezért nem tudnak egy általános keretegyezményt kialakítani.

A hidegháború a Szovjetunió összeomlásával és felbomlásával járt, ami jelentősen befolyásolta Ázsia biztonságát. A kockázati tényezők jelentősen megnőttek. Az Egyesült Államok már az 1990-es évek eleje óta hangsúlyozza, hogy szükség van egy katonai, biztonságpolitikai együttműködés kialakítására. Bill Clinton elnökségének nyolc éve alatt megerősítette kapcsolatát a térségbeli két legfőbb szövetségesével, Japánnal és Ausztráliával, amely két ország az USA kelet-ázsiai biztonságpolitikájának északi és déli horgonyaként szolgál. A stratégiai feladatok ellátása érdekében Washington széleskörű bilaterális katonai együttműködési hálózatot épített ki, melynek fontosabb pontjai – Ausztrália és Japán mellett- Dél-Korea, Thaiföld, Fülöp-szigetek és Szingapúr.

Az ázsiai-csendes-óceáni térség bizonytalansága és az előre nem jelezhető veszélytényezők magas száma miatt az Egyesült Államok átfogó stratégiai kialakítását tűzte ki célul. 2001-ben – még a szeptemberi terrorakció előtt – a Bush adminisztráció Nemzetvédelmi Bizottsága közzétett egy jelentést, mely azt javasolta, hogy erősíteni kell a bilaterális politikai, katonai és gazdasági együttműködést mindazon országokkal, melyek nem jelentenek fenyegetést az USA-ra nézve. További javaslatként szolgált, hogy a versengő hatalmakkal egyaránt kapcsolatot kell kiépíteni, így Oroszországgal, Kínával és Indiával.

2001. szeptember 11. után a washingtoni külpolitika prioritási sorrendjében a terrorizmus elleni harc és a tömegpusztító fegyverek terjedésének megakadályozása került az első helyre. A két jelszó miatt az Egyesült Államok igyekezett kiterjeszteni – egy körív mentén - befolyását Észak-kelet Ázsiától a kontinens belseje felé. Ezen stratégia részeként értelmezhető a katonai támaszpontok kiépítése Afganisztánban és a környező államokban, ezzel azonban érzékeny pontra tapintott, Kína, India és Oroszország esetében is. Az USA tradicionális energiaszállítási partnerei és a szállítási útvonalak sok esetben rajtahelyezkedik az említett köríven, a Bush által említett lator országokkal együtt. A befolyás növelése mellett Washington igyekszik az ázsiai-csendes-óceáni szövetségesek körét kibővíteni az Indiai-óceán irányába, egészen a Perzsa-öböl térségéig, hogy találkozzon a nyugat felé terjeszkedő NATO-val.

A terv előmozdítása érdekében az USA aktív együttműködésre szólítja fel tradicionális szövetségeseit a terrorizmus elleni harcban, és együttműködést kér a fegyverek terjedésének megakadályozásában, tovább a rakétavédelmi rendszer esetén – elvi – támogatást vár el. Washington a bizalmas viszonyért cserében a NATO tagsággal járóhoz hasonló előnyöket kínál a partnereinek. A nem-NATO tag szövetséges státuszú országok Japán, Dél-Korea, Fülöp-szigetek, Thaiföld, Pakisztán, Kuvait, Szingapúr és Tajvan egyaránt élvezi a szerződéses viszony nyújtotta védelmet. Colin Powell nemrégen utalást tett, mely szerint Indiával is hasonló kapcsolat kialakítására sor kerül hamarosan.

Közép és hosszú távon Washington érdeke egy NATO-hoz hasonló szervezet kialakítása Ázsiában, melynek jelenleg NAATO a munkaneve.  Ebben a szervezetben az USA és India dominanciája érvényesülne, Japán és Ausztrália alkotná a második „pillért”. Így India szerepe jelentősen felértékelődne. Kínát a demokrácia hiánya miatt lehetne elvi alapon kizárni a szövetség megalapításából. De ez nem felel meg az Egyesült Államoknak, mert ezzel számos olyan ország kiesik, amelyre szüksége van geopolitikai céljai megvalósításához. Ezért a demokrácia hiánya nem lehet kizáró ok, hiszen így egyből kiesik Pakisztán és Kuvait is. Mafha Nalapat indiai biztonságpolitikai szakértő szerint, NAATO erők avatkozhatnának be a Koreai-félszigeten vagy a Tajvan-szorosban. Ugyanakkor az indiai-pakisztáni konfliktust nem említi, mint lehetséges intervenciós területet. Ezzel a gyenge pontját is megvilágította az indiai elképzeléseknek. Új-Delhi célja Iszlamabad és Peking szerepének csökkentése. Ezt azonban nem lesz könnyű elérni. Pakisztán atomhatalom, Kína pedig gyorsan növekvő ipari és hadi kapacitásai miatt nem lesz megkerülhető.

Amikor arról van szó, hogy Amerika szerződéses partnereinek kellene aktív szövetségesként együttműködniük, akkor az egyes kormányok vonakodnak csapatokat küldeni Irakba, mert ezzel jelentős belpolitikai kockázatot vállalnak. Emellett a washingtoni stratégáknak számolniuk kell több tényezővel is. Ezek közé tartozik Oroszország, mely még mindig atom-nagyhatalom, és nem fogja szó nélkül nézni egy tőle független ázsiai biztonsági szervezet kialakítását. Véleményének alátámasztásához az olaj adja a nyomatékot. Kína fokozódó szerepe a világtermelésben és jelentős kereskedelmi többlete a többi országgal – elsősorban az Egyesült Államokkal – szemben megfelelő tárgyalási pozíciót jelent.

A legtöbb ország egyetért, hogy szükséges egy biztonsági szervezet kialakítása. Ennek eléréséhez azonban számos engedményt kellene tenniük, amire belső kényszerből csak nehezen lesznek hajlandóak. Erős külső kényszerrel pedig, remélhetőleg nem találják magukat szemben a közeljövőben.