Afganinsztán igen, Irak nem?

2004. június 28.
-Nagy Levente

Afganisztán és Irak. Az amerikai külpolitika két hangsúlyos pontja a terrorizmus elleni küzdelemben. Csak azért jár előrébb az afgán rendezés, mert hamarabb támadták meg és ezzel hamarabb zárult le a háború, vagy pedig más is van a háttérben? Afganisztánban mindenesetre nagyon másképp alakulnak a dolgok, mint ahogy Irakban.

Afganisztán továbbra is a világ egyik legszegényebb állama, területén még mindig fegyveres összetűzések zajlanak – még ha a háború már régen véget is ért. Az északi határvidék továbbra sem nyugodott le, a központi hatalom befolyása rendkívül korlátozott. A nyugtalanság és a hatalom gyengesége Irakra is jellemző. Irak sem gazdag ország, hiszen olajkészleteit nem tudja kihasználni, amíg a megszállók elleni lázadás és a szabotázsakciók folytatódnak. Irak is ugyanúgy megosztott – sőt ha lehet, akkor ilyen szempontból rosszabb a helyzet mint Afganisztánban, hiszen a siíta, a szunnita és a kurd népcsoport egyaránt erős, mind politikailag, mind pedig katonailag. Az afganisztáni hadurak hatalma egyre gyengül, csak néhány kiskirály áll ténylegesen szemben a Hamid Karzai vezette kormányzattal.

Irakban egyelőre még a részleges belső legitimitás is hiányzik, ezért nincs, aki segítséget kérhetne „semleges” külföldi erőktől az újjáépítéshez. Afganisztánban a központi hatalom van annyira erős, hogy külföldön is meg tud már jelenni – úgy, mint az egész országot képviselő erő. Hamid Karzai nemzetközileg is képes képviselni az államot, mert van akkora legitimitása, hogy kéréseit, mint az egész afgán nép kéréseit hallgassák meg a nemzetközi közösség tagjai. (Ez jól érzékelhető volt a berlini donorkonferencián is.) Irak esetében nincs – és valószínűleg a június 30-i hatalomátadás után sem lesz meg – az a benyomása a nemzetközi közösségnek, hogy önállóan folytatja az építkezést. Az önállóság persze nem katonai és nem is gazdasági értelemben értendő – egyik ország esetében sem. A (legalább látszólagos) politikai önállóság azonban fontos az ENSZ és a nemzetközi szervezetek komolyabb szerepvállalása miatt. Ki az, aki egy – Irak esetében is lassan aktuálissá váló – konferencián felállhatna és azt mondhatná: „Iraknak ennyi és ennyi pénzre, békefenntartóra és hitelre lenne szüksége!” Mindeddig leggyakrabban George W. Bush amerikai elnök kérte ezeket a dolgokat a nemzetközi közösségtől. Azt pedig nem lehet nem észrevenni, hogy az ő személyében a megszálló hatalom vezetőjéről beszélhetünk. 

Afganisztánban a külföldről érkező pénzeket a központi kormányzat ellenőrzi. Az anyagi források feletti autonóm rendelkezés az egyik legfontosabb mozzanata az új rendszer megerősítésének. Irakban az Egyesült Államok a hatalomátadás után is legalább részlegesen bele kíván szólni a források elosztásába. Ezzel nem csak a felálló iraki kormányt, hanem saját magát is gyengíti, hiszen továbbra is megszállóként tartják majd számon az irakiak – és így a nemzetközi közösség sem fog újabb csapatokat küldeni, hiszen kimondva-kimondatlanul továbbra sincs igazi iraki kormányzat (már amelyik önállóan eleget tudna tenni az alapvető kormányzati tevékenységeknek.). Ezzel szemben Afganisztánban a NATO és az ENSZ békefenntartó csapatai segítségével lehetséges az új afgán hatalom megerősítése, anélkül hogy bárki is kontrollálni akarná a kormányzat legfontosabb területeinek működését.

Az államépítés és a demokrácia „átültetése” Afganisztánba és Irakba nagyon különböző utakon zajlik. Ennek hátterében nem csak az irakiak nagyobb fokú megosztottsága állhat, hanem az iraki föld mélyén rejlő kincsek feletti befolyás megszerzésére tett kísérlet is. Afganisztánnak most jóval nagyobb az esélye arra, hogy alapvető demokratikus elemekre épülő állam jöjjön létre. Ez még a nagyobb fokú megosztottság és a számtalan törzsi ellentét ellenére is igaz lehet. Irakban is komoly lépések történnek a demokrácia létrehozására, de az amerikai gyámkodás megszűnéséig (de legalábbis komoly gyengüléséig) erre elég kevés az esély. Mindenesetre ha az iraki hatalom belső legitimitása nőne, akkor kívülről is jóval komolyabb támogatás lenne lehetséges az iraki nép számára.

Irak és Afganisztán két különböző útja jól mutatja ugyanakkor az amerikai külpolitika kettősségét és az érdekek (és nem értékek) mentén való politizálást. A nemzetközi közösség mindenesetre még kitart értékei mellett, annak ellenére, hogy egyre nagyobb nyomás alatt van. Irak és Afganisztán – tényleg ennyire különböző lenne a sorsuk?