Polgárháborús hangulat Grúziában
2004. május 10.
-Bernát Péter
Május 3-án három, a Csoloki folyón
átívelő híd repült a levegőbe Grúzia ás annak szakadár
tartománya, Adzsár határán, elvágva ezzel Tbiliszi és az Adzsár
Autonóm Köztársaság fővárosa, Batumi közötti összeköttetést. A
hidak fölrobbantásának szimbolikus politikai üzenete volt.
Egyfelől jelképezte a szakítást a Szaakasvili által vezetett
Grúziával, másfelől jelezte, hogy a grúz kormánycsapatok nem
léphetik át a tartomány határát, és ha ezt mégis megtennék,
ellenállásra kell számítaniuk.
A
szembenállás a jelenlegi grúz vezetés és Aszlan Abasidze, Adzsár
vezetője között még tavaly kezdődött, amikor is Abasidze
bejelentette, hogy Szaakasvili hatalomátvétele szerinte
államcsíny volt, így nem tekinthető legitimnek. Az adzsári
vezető bizalmatlansága Tbiliszivel szemben érthető, hiszen
január 24-én elnöki esküjében Szaakasvili az ország egységének
helyreállítására tett ígéretet. Ez pedig mindenképpen ellentétes
volt a szinte teljesen függetlenül irányított Adzsár vezetőjének
érdekével.
A helyzet
igazából márciustól kezdett el kiéleződni, amikor Szaakasvilit
nem engedték be a tartományba, és konvoját fegyveresen
feltartóztatták. Ettől kezdve szinte csak idő kérdése volt, hogy
a válság mikor mélyül majd el jobban. Végül ez május 3-án
következett be, a hidak felrobbantásával és a grúz csapatok
határra való felvonulásával.
Grúzia május
3. és 5. között a polgárháború szélére sodródott. A kiélezett
helyzetben az oroszok próbáltak meg közvetíteni. Igor Ivanovot,
a Nemzetbiztonsági Tanács titkárát küldték Szaakasvili kérésére
Grúziába, hogy segítsen megoldani a helyzetet. De miután május
5-én, szerdán Szaakasvili bejelentette, hogy közvetlen elnöki
irányítás alá veszi Adzsárt, válaszul Abasidze kinyilvánította,
hogy csak Ivanovval hajlandó tárgyalni a válság megoldásáról,
elzárkózva ezzel a háromoldalú megbeszélésektől. Szaakasvili
erre reagálva pár órás ultimátumot adott Abasidzének az ország
elhagyására, majd később grúz speciális alakulatokat is küldtek
Adzsár Csakva és Kobulet térségébe. Ezzel Szaakasvili jelezte,
hogy hajlandó átlépni a „Rubicont” és vállalni a harcot.
Abasidzénak így gyorsan döntenie kellett. Vagy elhagyja az
országot, vagy vállalja a harcot, amire ellenfele késznek
mutatkozott. Végül igazi tömegtámogatás hiányában az előbbi
mellett döntött, és családjával együtt Moszkvába menekült. Május
6-án reggelre így Adzsár Tbiliszi irányítása alá került. Ezzel a
válság véget ért, de a mögöttes erők küzdelme még nem dőlt el.
Mik is ezek a
mögöttes erők? Mi miatt került a kis kaukázusi ország több mint
fél éve a nemzetközi politika homlokterébe?
A magyarázat
egyszerű. Az ország rendkívül fontos stratégiai helyzete miatt
egyre jobban felértékelődik mind Oroszország, mind az Amerikai
Egyesült Államok számára. Ennek megfelelően az előbbi arra
törekszik, hogy megtartsa eddig birtokolt pozícióit Grúziában,
az utóbbi pedig új pozíciókat akar szerezni. Ez azt jelenti,
hogy két ellentétes érdek csap össze, melyek küzdelmében az USA
áll nyerésre. Amerika számára azért fontos Grúzia, mert csak
rajta keresztül tud a belső-ázsiai erőforrásokhoz, például a
bakui olajhoz Oroszország szó szerinti földrajzi megkerülésével
hozzájutni. Ezzel szemben Oroszországnak pedig az az érdeke,
hogy fenntartsa befolyását Grúziában az ott állomásozó csapatai
révén, ezáltal az USA csak az ő kontrollja mellett juthasson
hozzá a belső-ázsiai készletekhez.
Ilyen formán
Oroszország abban érdekelt, hogy Grúziában megosztottság legyen,
tehát Adzsár, Abházia és Dél-Oszétia szakadárként törje meg az
ország egységét, mert így csapatai tovább maradhatnak a
térségben. Ezért volt az, hogy Abasidze csak Ivanovval volt
hajlandó tárgyalni. Egy Szaakasvili által képviselt erős és
egységes Grúzia nem nagyon felel meg Oroszországnak, Amerika
számára viszont annál inkább kívánatos.
Amerika
érdeke a megosztottság felszámolása, ezért támogatta már a
tavalyi hatalomátvételkor is az ellenzéket. Szaakasvili
programja ugyanis sok lehetőséget rejt Amerika számára, melyeket
kihasználva nőhet a mozgástere a régióban. A szakadárok
leküzdésében amerikai szakértők segítenek, akik ha sikerrel
látják el feladatukat az ország stabilizálásában, elkötelezik a
tbiliszi kormányzatot Washington felé. De az igazi ok, amiért
Amerika ennyire Grúzia egysége mellett van, az nem más, mint egy
több milliárd dolláros olajvezeték, mely Grúzián át futna a
Kaszpi-tenger felé. Ez a vezeték a kulcs Amerika számára a
belső-ázsiai erőforrások felé.
Amerika tehát
Szaakasvili támogatásával igyekszik befolyása alá vonni Grúziát
és kiszorítani onnan az oroszokat, akiknek azonban nem nagyon
akaródzik onnan kimenni. Ezt jelzi, hogy leghamarabb csak tíz év
múlva tudják elképzelni csapataik kivonását az országból a
Szaakasvili által követelt három és helyett.
Van azonban
egy harmadik hatalom, amelynek ugyanolyan elemi érdeke a Grúzia
felöli olajellátás, mint Amerikának. Ez az Európai Unió, amely
nem tett semmilyen határozottabb lépést a mostani adzsári válság
idején. Pedig kellett volna, mert így elvesztett egy olyan
lehetséges stratégiai partnert, melynek esetleges megnyerésével
talán biztosítani tudott volna magának egy olyan
nyersanyag-forrás útvonalat a Fekete-tengeren keresztül, melyet
nem az USA ellenőriz. Ám ez a hajó már elúszott.
A
stabilizáció folyamata és a mostani tbiliszi vezetés politikája
egyértelműen Amerika felé közelíti az országot. Szaakasvili
Grúziája immár nem Moszkvára vagy Brüsszelre, hanem Washingtonra
tekint.
|