Mint ismeretes, a kulturális forradalom (1966-1976) drámai változást hozott a kínai belpolitikába és a Kínai Népköztársaság (KNK) lakosságának életébe. A kulturális forradalom első éveiben az országban kaotikus állapotok uralkodtak, az állam- és pártapparátus megbénult, a vezetésben a legfelsőbbtől a legalsóbb szintig könyörtelen frakcióharcok dúltak. Az anarchikus belső helyzet természetesen hatással volt a KNK külpolitikájára is: megváltoztak a külfölddel való kapcsolatok alapelvei, s az összeomlás szélére került a külkapcsolatokért felelős apparátus is. A belföldi helyzet viszonylagos stabilizálódásával (kb. 1968) párhuzamosan fokozatosan újjáépítették a lerombolt külügyi rendszert, és megindult a külpolitikai orientáció gyökeres átalakítása. A KNK a háború szélére sodródott volt „nagy testvérével”, a Szovjetunióval, míg egyre barátságosabb kapcsolatokat épített ki ősellenségeivel, az „imperialista” nyugati országokkal – különösen az Egyesült Államokkal és Japánnal.

Dolgozatomban e rendkívül összetett téma néhány kérdését igyekszem megvizsgálni: kik alakították a kínai külpolitikát, mik voltak a gyökerei és az okai a kulturális forradalom alatt bekövetkezett fordulat(ok)nak, mi történt a KNK külügyminisztériumában, és hogyan alakult Kína kapcsolata egyes fontosabb partnereivel a tárgyalt időszak alatt.

A tanulmány folytatása letölthető innen: