Norvégia először 434 éven át, a dán unió időszakában, majd 91
éven át, a svéd-norvég perszonálunió keretében idegen országok
uralma alatt volt. A nemzeti függetlenség megőrzése, a valós
önérdek kifejeződése és a más országoktól való függés
elkerülése így központi szerepet foglal el a norvég lakosság
gondolkodásmódjában, az „unió” szó pedig a két, idegen
hatalomtól való függés korszakát idézi fel bennük.
A norvég külpolitika fő irányát a második világháborút követő
időszakban a semlegesség és az izolacionalizmus jellemezte.
Norvégia igyekezett külső szemlélőként vagy közvetítőként
részt venni a nagyhatalmak konfliktusaiban, majd mikor
egyértelművé vált, hogy a megegyezés nem jön létre, a nyugati
hatalmak felé orientálódott. Ez a nyitás azonban
biztonságpolitikai szempontból történt a szovjet
fenyegetettség miatt, az ország védelme érdekében és nem
jelent politikai elkötelezettséget. Norvégia számos nemzetközi
szervezetnek tagja, melyek humanitárius céllal jöttek létre
vagy a gazdasági, kulturális együttműködést segítik elő