I.
Sándor 1800-1825 között a korszak meghatározó uralkodó
egyénisége. A felvilágosodás eszméin nevelkedett Sándor apja
meggyilkolása árán lett cár. I. Pál – atyja – megölésében való
részvételéért egész életében gyötörte a lelkiismeret.
A fiatalon
trónra lépő uralkodónak számos reform elképzelése volt, de ezek
közül a gyakorlatban csak néhány valósult meg. Jó példa
erre, hogy országának háromszor akart alkotmányt adni, de
egyszer sem sikerült. Ravasz, bizantinus politikus volt, az
Antikrisztus Napóleonnal előbb szövetséget köt, majd annak
támadása után az egész orosz népet sikerrel fordította ellene.
(Ha az orosz külpolitikát tanulmányozzuk 1800 és 1812 között jól
látható ez.)
A napóleoni
hódítások felcsillantották annak lehetőségét, hogy Oroszország
megkapja a régóta hőn áhított melegtengeri kijáratot. Mikor
azonban az angoloktól anyagilag kedvező ajánlatot kaptak, az ő
oldalukon harcoltak. Az 1805-ös austerlitzi és az 1807-es
friedlandi vereség hatására a tilsiti tutajon végül mégis
kiegyezett a francia császárral. A kezdetben gyümölcsöző
kapcsolat (ismét felvillant a melegtengeri kijárat
megszerzésének lehetősége) azonban egyre terhesebbé vált az
orosz félnek. Ennek okaként említhetjük azt a félelmet, hogy
Napóleon helyreállítja Lengyelországot (a Varsói Nagyhercegség
területének fokozatos növelése), a kontinentális zárlat egyre
súlyosabb gazdasági következményei, illetőleg az a tény, hogy a
francia császár megszállta Oldenburgot, a cár nagyapjának
hercegségét. Minek következtében a két birodalom közötti viszony
olyannyira elhidegült, hogy Napóleon a kontinentális zárlat
megerősítése és fenntartása (tehát az angolok meggyengítése)
céljából megtámadta a Cári Oroszországot.
Bonaparte
nem akarta Oroszországot annektálni, célja csupán Sándor
megfélemlítése volt. Ennek érdekében stratégiája is rendkívül
egyszerű: Moszkva elfoglalása.
1812. június
22-én indult meg. Az orosz hadsereg visszavonulása nem
valamiféle fondorlatos szkíta-taktika volt, hanem Barclay de
Tolly hadügyminiszter, az orosz hadak főparancsnokának
kényszermegoldása a vezérkarban uralkodó fejetlenség miatt. A
folyamatos visszavonulás miatt, a Barclay-be vetett bizalom
jelentősen megcsappant, a cár új főparancsnokot nevezett ki,
Mihail Kutuzov személyében. Kutuzov folytatta volna a
visszavonulást, de a cár, az udvar, a vezérkar, a katonák és nem
utolsó sorban a nép akaratára vállalta, hisz vállalnia kellett,
az ütközetet. Ez a csata volt 1812. szeptember 7-én a borogyinói
összecsapás. A csata végkimeneteléről a mai napig ádáz vita dúl,
két tényt azonban le kell szögeznünk:
1.
Kutuzov lényegesen több embert veszített, mint a franciák.
2.
Ugyanakkor Moszkva feladásával Napóleon olyan csapdába került,
amiből nem tudott kiszabadulni.
A franciák
ugyanis a füstölgő Moszkva romjai közt várták I. Sándor
békeajánlatát. Ez azonban soha nem érkezett meg. Sándor ugyanis
elszánta, hogy a betolakodókat kiseprűzi az országból. Kutuzov
majd’ egy hónapig nem vállal csatát, ám ezt követően egy kisebb
összecsapásban sikerült vereséget mérni a franciákra, akik ennek
hatására a visszavonulás mellett döntöttek. A Nagy Hadsereg a
visszavonulás során a poklok poklát állta ki. Okai:
1.
A
Kutuzov által felduzzasztott, és jól kiképzett orosz hadsereg
állandó fenyegetése
2.
A tél
beállta - A visszavonuló franciák téli felszerelésüket
Moszkvában hagyták, ugyanis megtévesztette őket a meglehetősen
enyhe ősz. Azonban szerencsétlenségükre a tél igen hirtelen
beköszöntött, ráadásul meglehetősen hideg is volt. A franciák
soraiban „Tél Tábornok” óriási pusztítást vitt végbe.
3.
Az
orosz partizánok tevékenysége
4.
Az
orosz nép felkelése, ami elkerülhető lett volna, ha napóleon
felszabadítja az orosz jobbágyságot. Erre azonban nem került
sor.
Végül
Oroszországot egy létszámában csekély töredékűre csökkent,
megtört francia sereg hagyta el. A sereg vezére pedig Európa
minden országától fenyegetve érezhette magát. Az európai államok
összehangolt támadása vezetett el végső soron Napóleon
bukásához. E bukásból pedig új nagyhatalom támadt Európa keleti
felében: a Cári Oroszország.
A XIX. század meghatározó élménye
a realizmus, ami csaknem minden művészeti ágban jelentkezett. A
realizmus a valóságábrázolás művészete, egy irodalomtörténeti
időszak, amely a romantika mellé zárkózott, annak ellentéteként.
A XIX. századi realizmus — névváltozatai: "nagyrealizmus" vagy
"polgári" vagy "kritikai" realizmus— fő céljai: a társadalmi
valóság teljes körű és részletes ábrázolása, a jellem alapos és
motivált megformálása, valamint a lélek mélységeinek feltárása.
Társadalmi bázisa a polgárság, melynek ekkor létérdeke volt a
társadalmi erőviszonyok objektív és átfogó tükrözése, a saját
mozgásterének meghatározása, a visszahúzó társadalmi jelenségek
és erők leleplezése.
A művész
magatartását is meghatározta: a szenvtelenség jellemzi, a
valóság tárgyilagos és pontos megfigyelése.
A XIX.
századi irodalmi realizmus elsősorban az epikában jelentkezik.
Az orosz realizmus jellegzetes alakja a fölösleges ember,
megjelenik, pl. több változatban
Puskinnál, majd
Lermontov
(Mihail Jurjevics, 1814—1841) Korunk
hőse c. regényében (1840). A mélypontot Ivan
Alekszandrovics
Goncsarov (1812—1891) ábrázolja az
Oblomovban (1859).
Tolsztoj (Lev
Nyikolajevics, 1828—1910) az orosz élet valósághű ábrázolásán
túlmenően egyetemes létkérdéseket taglal. Vallásos fogantatású
világképe (a "tolsztojanizmus") szerint a világnak le kell
mondani az erőszak minden formájáról. A
Háború és béke (1869) c. történelmi regényében az
orosz arisztokrácia világának létformáit elemzi, a háttérben a
Napoleon elleni nemzeti helytállással.
„Micsoda
festő és micsoda pszichológus”
– mondja Tolsztojról
Flaubert.
És valóban,
ez a nagy mű olyan bonyolult, összetett és sokrétű, mint minden
létező organizmus. Egységes egésszé ötvöződik benne egyéni és
társadalmi, testi és lelki, magánérdek és közérdek.
„Napóleon
azért indított háborút Oroszország ellen, mert szükségképpen el
kellett mennie Drezdába, meg kellett szédülnie a nagy
hódolattól, fel kellett öltenie azt a lengyel egyenruhát,
engednie kellett a júniusi reggel kezdeményezésre ösztönző
hatásának, és mert Kurakin, később Balasov jelenlétében nem
tudta visszafojtani kirobbanó dühét. Sándor azért zárkózott el
minden tárgyalás elől, mert személyében érezte sértve magát…
Rosztov azért iramlott rohamra a franciák ellen, mert nem tudott
ellenállni a vágynak, hogy nyargaljon egyet a sík mezőn. És
pontosan – így egyéni tulajdonságaik, szokásaik, körülményeik és
céljaik következtében – cselekedett az a töméntelen sok személy,
a háború valamennyi részese.” (tolsztoj:
Háború és Béke)
A regényről
írt tanulmányok hol ezt, hol azt a részt tartják
kulcsfontosságúnak, de az igazi globalitást egyik sem tudja
igazán átfogni. A cselekmény egyszerre két helyszínen folyik – a
kissé „európai” Pétervárott és az ország hivatalos fővárosában,
az ősi Moszkvában. Még úgy tűnik a földbirtokos és a paraszt
közti ellentétet patriarchális alapon meg lehet oldani.
Feltétlenül
említést kell tennünk a regény filozófiai vonatkozásairól,
Tolsztoj történelemfilozófiai nézeteiről. Az író olyan –
korunkat is méltán foglalkoztató – kérdésekre próbál választ
találni, mint a szabadság és a szükségszerűség; a néptömegek és
a személyiség ellentéte vagy a hős történelmi szerepe. A
végkifejlet – a háborús pusztítások után – derűt áraszt. Moszkva
újjáépül, az életben maradt hősök végre párra és boldogságra
találnak, a gyerekek pedig a jövő nemzedék megjelenését
jelképezik.
Az orosz
realista festészet elméleti alapját a forradalmi demokrata
filozófusok és írók vetették meg, és párhuzamos jelensége volt
az orosz realista irodalomnak - jóllehet annak egyetemes
értékét, jelentőségét nem érte el. Ahogy az orosz irodalom
fejlődése is az 1812-es honvédő háború korszakos élménye után
bomlott ki, úgy a festészeti realizmus első példái is a század
első harmadából valók. A portréfestő O. A. Kiprenszkij és V. A.
Tropinyin vagy a finom festői meglátásokat rögzítő, harmonikus
A. G. Venecianov voltak az előfutárok. De ugyancsak a realizmus
útját egyengette A. A. Ivanov (Zaharka; 1825), akinek
hatalmas kompozíciója, A Messiás megjelenése a biblikus
eseménynek romantikus nazarénus elemekkel átszőtt realista
ábrázolása.
A XIX. század
zeneileg is jelentőset alkotott. Csajkovszkij poétikus szépségű,
s közben csillogóan virtuóz b-moll zongoraversenye az európai
zenetörténet „slágerszámai” közé tartozik, akárcsak Dvorák derűs
természet-zenéje, a 8. szimfónia.
Csajkovszkij zenéjében a nemzeti
romantika egyes elemei (fõleg dallam- és ritmuskészlete)
szorosan fonódnak egybe az általános európai, illetve
nyugat-európai romantika, fõleg pedig az utóromantika
stílusjegyeivel. Lényegesen kevesebbet tudunk azonban Mihail
Ivanovics Glinka életművéről, pedig az orosz romantikus
zeneszerzés nagymesterei kivétel nélkül az ő köpönyegéből bújtak
elő.
A hosszú XIX.
század orosz művészete mindenképpen maradandó, felzárkózott a
nyugat európai művészethez minden egyes ágban.
A teljes tanulmány letölthető:
|