MAGAZIN
Kezdőlap
Európai Unió
Világnéző
Világgazdaság
Kárpát-medence
Képekben
Generation
 
NEMZETKÖZI TANULMÁNYOK
Tanulmányok
Egyesület
Tanfolyam
Könyvesbolt
Keresés
 
KAPCSOLAT
Fórum
Impresszum
 


web
européer.hu

 

"Ismerd meg Oroszországot!"

Bordás Gábor - Kiss Nikolett
[]

1812

  LETÖLTÉS

 

I. Sándor 1800-1825 között a korszak meghatározó uralkodó egyénisége. A felvilágosodás eszméin nevelkedett Sándor apja meggyilkolása árán lett cár. I. Pál – atyja – megölésében való részvételéért egész életében gyötörte a lelkiismeret.

A fiatalon trónra lépő uralkodónak számos reform elképzelése volt, de ezek közül a gyakorlatban csak néhány valósult meg. Jó példa erre, hogy országának háromszor akart alkotmányt adni, de egyszer sem sikerült. Ravasz, bizantinus politikus volt, az Antikrisztus Napóleonnal előbb szövetséget köt, majd annak támadása után az egész orosz népet sikerrel fordította ellene. (Ha az orosz külpolitikát tanulmányozzuk 1800 és 1812 között jól látható ez.)

A napóleoni hódítások felcsillantották annak lehetőségét, hogy Oroszország megkapja a régóta hőn áhított melegtengeri kijáratot. Mikor azonban az angoloktól anyagilag kedvező ajánlatot kaptak, az ő oldalukon harcoltak. Az 1805-ös austerlitzi és az 1807-es friedlandi vereség hatására a tilsiti tutajon végül mégis kiegyezett a francia császárral. A kezdetben gyümölcsöző kapcsolat (ismét felvillant a melegtengeri kijárat megszerzésének lehetősége) azonban egyre terhesebbé vált az orosz félnek. Ennek okaként említhetjük azt a félelmet, hogy Napóleon helyreállítja Lengyelországot (a Varsói Nagyhercegség területének fokozatos növelése), a kontinentális zárlat egyre súlyosabb gazdasági következményei, illetőleg az a tény, hogy a francia császár megszállta Oldenburgot, a cár nagyapjának hercegségét. Minek következtében a két birodalom közötti viszony olyannyira elhidegült, hogy Napóleon a kontinentális zárlat megerősítése és fenntartása (tehát az angolok meggyengítése) céljából megtámadta a Cári Oroszországot.

Bonaparte nem akarta Oroszországot annektálni, célja csupán Sándor megfélemlítése volt. Ennek érdekében stratégiája is rendkívül egyszerű: Moszkva elfoglalása.

1812. június 22-én indult meg. Az orosz hadsereg visszavonulása nem valamiféle fondorlatos szkíta-taktika volt, hanem Barclay de Tolly hadügyminiszter, az orosz hadak főparancsnokának kényszermegoldása a vezérkarban uralkodó fejetlenség miatt. A folyamatos visszavonulás miatt, a Barclay-be vetett bizalom jelentősen megcsappant, a cár új főparancsnokot nevezett ki, Mihail Kutuzov személyében. Kutuzov folytatta volna a visszavonulást, de a cár, az udvar, a vezérkar, a katonák és nem utolsó sorban a nép akaratára vállalta, hisz vállalnia kellett, az ütközetet. Ez a csata volt 1812. szeptember 7-én a borogyinói összecsapás. A csata végkimeneteléről a mai napig ádáz vita dúl, két tényt azonban le kell szögeznünk:

1.      Kutuzov lényegesen több embert veszített, mint a franciák.

2.      Ugyanakkor Moszkva feladásával Napóleon olyan csapdába került, amiből nem tudott kiszabadulni.

 A franciák ugyanis a füstölgő Moszkva romjai közt várták I. Sándor békeajánlatát. Ez azonban soha nem érkezett meg. Sándor ugyanis elszánta, hogy a betolakodókat kiseprűzi az országból. Kutuzov majd’ egy hónapig nem vállal csatát, ám ezt követően egy kisebb összecsapásban sikerült vereséget mérni a franciákra, akik ennek hatására a visszavonulás mellett döntöttek. A Nagy Hadsereg a visszavonulás során a poklok poklát állta ki. Okai:

1.      A Kutuzov által felduzzasztott, és jól kiképzett orosz hadsereg állandó fenyegetése

2.      A tél beállta - A visszavonuló franciák téli felszerelésüket Moszkvában hagyták, ugyanis megtévesztette őket a meglehetősen enyhe ősz. Azonban szerencsétlenségükre a tél igen hirtelen beköszöntött, ráadásul meglehetősen hideg is volt. A franciák soraiban „Tél Tábornok” óriási pusztítást vitt végbe.

3.      Az orosz partizánok tevékenysége

4.      Az orosz nép felkelése, ami elkerülhető lett volna, ha napóleon felszabadítja az orosz jobbágyságot. Erre azonban nem került sor.

Végül Oroszországot egy létszámában csekély töredékűre csökkent, megtört francia sereg hagyta el. A sereg vezére pedig Európa minden országától fenyegetve érezhette magát. Az európai államok összehangolt támadása vezetett el végső soron Napóleon bukásához. E bukásból pedig új nagyhatalom támadt Európa keleti felében: a Cári Oroszország.

A XIX. század meghatározó élménye a realizmus, ami csaknem minden művészeti ágban jelentkezett. A realizmus a valóságábrázolás művészete, egy irodalomtörténeti időszak, amely a romantika mellé zárkózott, annak ellentéteként. A XIX. századi realizmus — névváltozatai: "nagyrealizmus" vagy "polgári" vagy "kritikai" realizmus— fő céljai: a társadalmi valóság teljes körű és részletes ábrázolása, a jellem alapos és motivált megformálása, valamint a lélek mélységeinek feltárása. Társadalmi bázisa a polgárság, melynek ekkor létérdeke volt a társadalmi erőviszonyok objektív és átfogó tükrözése, a saját mozgásterének meghatározása, a visszahúzó társadalmi jelenségek és erők leleplezése.

A művész magatartását is meghatározta: a szenvtelenség jellemzi, a valóság tárgyilagos és pontos megfigyelése.

A XIX. századi irodalmi realizmus elsősorban az epikában jelentkezik. Az orosz realizmus jellegzetes alakja a fölösleges ember, megjelenik, pl. több változatban Puskinnál, majd Lermontov (Mihail Jurjevics, 1814—1841) Korunk hőse c. regényében (1840). A mélypontot Ivan Alekszandrovics Goncsarov (1812—1891) ábrázolja az Oblomovban (1859). Tolsztoj (Lev Nyikolajevics, 1828—1910) az orosz élet valósághű ábrázolásán túlmenően egyetemes létkérdéseket taglal. Vallásos fogantatású világképe (a "tolsztojanizmus") szerint a világnak le kell mondani az erőszak minden formájáról. A Háború és béke (1869) c. történelmi regényében az orosz arisztokrácia világának létformáit elemzi, a háttérben a Napoleon elleni nemzeti helytállással.

„Micsoda festő és micsoda pszichológus” – mondja Tolsztojról Flaubert.

És valóban, ez a nagy mű olyan bonyolult, összetett és sokrétű, mint minden létező organizmus. Egységes egésszé ötvöződik benne egyéni és társadalmi, testi és lelki, magánérdek és közérdek. 

„Napóleon azért indított háborút Oroszország ellen, mert szükségképpen el kellett mennie Drezdába, meg kellett szédülnie a nagy hódolattól, fel kellett öltenie azt a lengyel egyenruhát, engednie kellett a júniusi reggel kezdeményezésre ösztönző hatásának, és mert Kurakin, később Balasov jelenlétében nem tudta visszafojtani kirobbanó dühét. Sándor azért zárkózott el minden tárgyalás elől, mert személyében érezte sértve magát… Rosztov azért iramlott rohamra a franciák ellen, mert nem tudott ellenállni a vágynak, hogy nyargaljon egyet a sík mezőn. És pontosan – így egyéni tulajdonságaik, szokásaik, körülményeik és céljaik következtében – cselekedett az a töméntelen sok személy, a háború valamennyi részese.” (tolsztoj: Háború és Béke)

A regényről írt tanulmányok hol ezt, hol azt a részt tartják kulcsfontosságúnak, de az igazi globalitást egyik sem tudja igazán átfogni. A cselekmény egyszerre két helyszínen folyik – a kissé „európai” Pétervárott és az ország hivatalos fővárosában, az ősi Moszkvában. Még úgy tűnik a földbirtokos és a paraszt közti ellentétet patriarchális alapon meg lehet oldani.

Feltétlenül említést kell tennünk a regény filozófiai vonatkozásairól, Tolsztoj történelemfilozófiai nézeteiről. Az író olyan – korunkat is méltán foglalkoztató – kérdésekre próbál választ találni, mint a szabadság és a szükségszerűség; a néptömegek és a személyiség ellentéte vagy a hős történelmi szerepe. A végkifejlet – a háborús pusztítások után – derűt áraszt. Moszkva újjáépül, az életben maradt hősök végre párra és boldogságra találnak, a gyerekek pedig a jövő nemzedék megjelenését jelképezik.

Az orosz realista festészet elméleti alapját a forradalmi demokrata filozófusok és írók vetették meg, és párhuzamos jelensége volt az orosz realista irodalomnak - jóllehet annak egyetemes értékét, jelentőségét nem érte el. Ahogy az orosz irodalom fejlődése is az 1812-es honvédő háború korszakos élménye után bomlott ki, úgy a festészeti realizmus első példái is a század első harmadából valók. A portréfestő O. A. Kiprenszkij és V. A. Tropinyin vagy a finom festői meglátásokat rögzítő, harmonikus A. G. Venecianov voltak az előfutárok. De ugyancsak a realizmus útját egyengette A. A. Ivanov (Zaharka; 1825), akinek hatalmas kompozíciója, A Messiás megjelenése a biblikus eseménynek romantikus nazarénus elemekkel átszőtt realista ábrázolása.

A XIX. század zeneileg is jelentőset alkotott. Csajkovszkij poétikus szépségű, s közben csillogóan virtuóz b-moll zongoraversenye az európai zenetörténet „slágerszámai” közé tartozik, akárcsak Dvorák derűs természet-zenéje, a 8. szimfónia. Csajkovszkij zenéjében a nemzeti romantika egyes elemei (fõleg dallam- és ritmuskészlete) szorosan fonódnak egybe az általános európai, illetve nyugat-európai romantika, fõleg pedig az utóromantika stílusjegyeivel.  Lényegesen kevesebbet tudunk azonban Mihail Ivanovics Glinka életművéről, pedig az orosz romantikus zeneszerzés nagymesterei kivétel nélkül az ő köpönyegéből bújtak elő.

A hosszú XIX. század orosz művészete mindenképpen maradandó, felzárkózott a nyugat európai művészethez minden egyes ágban.

A teljes tanulmány letölthető:

  LETÖLTÉS

A szerzők az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának hallgatói.

 

 

hirdetés

 

hirdetés

On
Line
EU

 
 

hirdetés

 

Copyright 2003-2004. FKKE | europeer@np.hu