MAGAZIN
Kezdőlap
Európai Unió
Világnéző
Világgazdaság
Kárpát-medence
Képekben
Generation
 
NEMZETKÖZI TANULMÁNYOK
Tanulmányok
Egyesület
Tanfolyam
Könyvesbolt
Keresés
 
KAPCSOLAT
Fórum
Impresszum

 

TANFOLYAM

17. A kapcsolatfelvételtől a társult tagságig – csatlakozási kritériumok

Magyarország közeledése Nyugat-Európa felé már valamivel a rendszerváltozás előtt megindult, igaz, akkor még csak csoportosan (akkor is csoportosan): 1988 júniusában aláírták a KGST és az EK közös nyilatkozatát, amely szerint “... a felek fejleszteni fogják az együttműködést az illetékességüknek megfelelő és a közös érdekeket képviselő területeken ...”. A KGST nem kívánt kereskedelempolitikai megegyezést. Ez lett volna pedig a fontos.

Az 1990. évi rendszerváltozás után, a szabadon választott magyar Országgyűlés valamennyi pártja egyetértett abban, hogy a magyar politika prioritása – a demokrácia, a piacgazdaság és a jogállam kiépítése mellett – az Európai Közösségekhez való csatlakozás.

A gyors kelet-közép-európai változásokra az Európai Közösség villámgyorsan képes volt válaszolni, hiszen az Európai Tanács 1990. áprilisi dublini értekezletén elfogadták a  Magyarországgal, Csehszlovákiával és Lengyelországgal megkötendő társulási megállapodások előkészítésére irányuló kezdeményezést. A magyar kormány az EK-hoz intézett memorandumában kifejtette, hogy mind a kontinens korábbi mesterséges szétválasztásának megszüntetése, mind Magyarország biztonsági, politikai és gazdasági érdekei igénylik az EK-tagsághoz vezető társulási megállapodás gyors megkötését.

A társulási megállapodásokat már nemcsak az EGK, hanem a három Közösség és a tagállamok kötötték meg, és ezeket – megkülönböztetendő az EK egyéb társulási megállapodásaitól – Európai Megállapodásnak nevezték el. A magyar–EK Európai Megállapodást 1991. december 16-án írták alá. Létrehoztak egy a kereskedelempolitikai részt felölelő ideiglenes megállapodást is. Erre azért volt szükség és utólag igazolt is, mert várhatóan hosszú ideig eltartott a tagországok ratifikációja. Miután a magyar Országgyűlés, az Európai Parlament és az EK akkori 12 tagállamának parlamentjei ratifikálták, 1994. február 1-jén lépett életbe a szerződés.

A közép- és kelet-európai országok csatlakozásának jogi értelemben már ekkor nem lett volna semmi akadálya, ha csak az nem, hogy ez egyes csatlakozási szerződéseket minden tagállamnak és a belépő országnak is ratifikálnia kell. A valóságban ugyanakkor az Európai Unióhoz csatlakozni egy jóval bonyolultabb folyamat. A jelölt országnak és a tagállamoknak egyaránt felmerülő gazdasági, intézményi, jogi alkalmazkodási és egyéb jellegű feltételei vannak, amelyek ugyan nincsenek a Szerződésben lefektetve, mégis politikai értelemben annál meghatározóbb szerepük van. Ezért volt szükséges, hogy ez EU ezeket a feltételeket meghatározza. Az 1993-ban elfogadott Koppenhágai kritériumok ezt a cél szolgálták.

A koppenhágai kritériumok a következők:

-stabilan működő demokratikus intézményrendszerrel kell bírnia, amely garantálja a jogállam és az emberi jogok tényleges érvényesülését, és biztosítja a kisebbségek védelmét, jogaik tiszteletben tartását ------- ezek a politikai kritériumok.

-Működő piacgazdasággal kell bírnia és képesnek kell lennie megbirkózni az Unióban meglévő piaci erők versenyével ------- gazdasági kritériumok

-Képesnek kell lennie eleget tenni a tagságból származó kötelezettségéknek (ami az acquis communitarie adaptálását és alkalmazását jelenti), beleértve a politikai, valamint a gazdasági és monetáris unió céljait is (jogi, intézményi kritériumok)

A koppenhágai kritériumok egy politikai deklarációnak tekinthetőek, amelynek különös jelentősége, hogy az EU története során először fogalmazta meg egy csatlakozni kívánó országcsoport számára a belépés feltételrendszerét. Ugyanakkor semmi újat nem hozott létre mindezzel az Unió, hiszen ezek a normák benne foglaltatnak már a Római szerződésben is.

A koppenhágai kritériumok további érdekessége, és ami talán gazdasági szempontból jelentősnek hat, hogy most először határoztak meg gazdasági kritériumokat, mutatva ezzel a tagjelöltek erős lemaradását. Évekkel azelőtt még Portugália és Spanyolország esetén sem voltak ilyenek, inkább csak a politikai demokráciát fenyegető tényeket vizsgálták, mint politikai kritérium. 

A döntések stratégiai hordereje mindenképpen hozzájárult a politikai demokratizálás megszilárdítása, a biztonság fokozása és a külföldi tőkebeáramlások vonzása szempontjából. 

Vissza a Tanfolyam tartalomjegyzékéhez!

Kérdezzen az Ön online oktatójától!


 

hirdetés

 

hirdetés

On
Line
EU

hirdetés

 

linkajánló

Copyright 2003 Européer. europeer@np.hu