"Vannak
vidékek, gyönyörű tájak..."
2004. december 13.
-Szerb Attila
A közeli napokban az
Európai Tanács szentesítheti Románia csatlakozási tárgyalásainak
befejezését; – zöld utat adva ezáltal keleti szomszédunk 2007-es
(esetleg 2008-as) csatlakozásának. Továbbra is nyitott – most
már a magyar a belpolitikába is begyűrűző – kérdés ugyanakkor a
verespataki bányászati beruházás sorsa.
Kocsis Tibor Új Eldorádó című alkotása egy
felbomlóban lévő kisközösség: a verespatakiak mikrovilágába
vezeti be a nézőt. A dokumentumfilm kezdő képe fentről közelít a
ködbe burkolózó, idegen tájra, amely többé-kevésbé
megismerhetővé és megérthetővé a terep bejárásának,
feltérképezésének jellegzetesen szociográfiai gesztusa révén
válik. Megtudhatjuk, a felkeresett helyi lakosok elmondják és
megmutatják, hogy a kanadai Rosia Montana Gold Corporation (RMGC)
éppen „itt”, kívánja létrehozni Európa legnagyobb külszíni
fejtésű aranybányáját, ennek során majd „azokat” a sziklákat és
hegyeket fogják felszámolni; valamint éppen „ezt” a völgyet
elárasztva alakítanák ki az arany kinyerése során használt
cianidok elhelyezésére szolgáló ülepítőtavat; – mindez pedig pár
éven belül a falu, azaz lakóházaik, templomaik és temetőik
eltűnését vonja majd maga után.
A terepszemle egyik kitüntetett jelentőségű
pontja a település főtere; egy-egy tematikus egység rendre innen
kiindulva és ugyanide visszatérve válik végiggondolttá. A
közösség társas életének korábban meghatározó színhelye – amely
a múltban a vélemények és a piaci javak szabad cseréjét
biztosította –, napjainkban, a házak megvételének eszközével
végrehajtott térfoglalás talán legfontosabb célterülete a
beruházó cég részéről. A diskurzusok lehetséges közegeinek
felszámolódását bemutató Új Eldorádó – mint médium –
tulajdonképpen nem is tesz mást, mint a megszólítások és
megszólalások új fórumát hozza létre: „alternatív agorát” teremt
a verespatakiak számára.
Az így megkonstruálódó demokratikus közegben – és
természetesen magában a film világában is –, a település lakói –
a róluk szóló történet szereplőiként – saját maguk mesélnek
életükről, álláspontjaikról, hagyományaikról, értékeikről és
érzéseikről. Egyikük narratívája sem avatható kizárólagossá,
hiszen nincs köztük olyan, akinek sorsa a többinél különlegesebb
volna és mint ilyen, kiemelhető lenne. A szereplők – a saját
közléseik tematizálásán túlmenően – az élettörténetüket, a
település történelmét, valamint a román félmúltat értelmezik is;
ők vezetik be az „aranykor” és az „aranyláz” metaforikus
tartalmait, az „arany mint átok” paradoxont, miképpen a címadó
„Új Eldorádó” összetétel is tőlük származik.
Az alkotás pluralizmusának további adaléka, hogy
nem kizárólag a tervezett beruházás ellenzői szólalnak meg:
ugyanezt a lehetőséget a projekttel – például az
álláslehetőségek, a megélhetés miatt – egyetértők, az abba
számtalan okból beletörődők; sőt, a kivitelezők is megkapják, –
a néző számára rekonstruálhatóvá téve az ellentétek
megképződésének folyamatát és azonosíthatóvá annak fő
motívumait. A számtalan szemszög, álláspont némiképp talán
túlzottan is véletlenszerűnek tűnő elrendezése következtében
rendkívül sokféle és zavarba ejtően árnyalt összképet kapunk,
amely összességében szerencsésen túlléphetővé teszi, hogy a
verespataki esetről kizárólag leegyszerűsítő, a „lokálpatrióták”
és a „gonosz kapitalisták” küzdelemére lecsupaszító
interpretációk mentén beszéljünk. Az ellentmondásosság
legeklatánsabb példájának talán az a részlet tekinthető,
amelyben az élet folytathatóságának üzenetét hordozó esküvő és a
könnyeivel küzdő menyasszony már-már megindító erejű képsorai
után, egyből a vőlegény nagynénjének, a volt verespataki
tanárnőnek – a távozást, a település odahagyását igenlő – súlyos
identitásválságokat feltáró vallomása következik.
Az említett sokféleséget, a bonyolultságot csak
tovább erősíti a film narrátorának tudatos háttérbe húzódódása:
kizárólag a legszükségesebb információkat tolmácsolja, a
helyneveket és feliratokat csak bemondja és nem mesél róluk. Ez
a módszer, az így felfogott szenvtelenség kizárólag akkor törik
meg, amikor a narrátor az RMGC által gazdagon kárpótolt,
önkéntes kitelepülők köszönőleveleit olvassa fel, – jól
érzékelhetően gúnyosan, az összekacsintás szándékával, harsány
trombitakísérettel a háttérben.
Az Új Eldorádó egyik jellegzetes eljárása
az összehasonlítás, az összevetés, amelyek működtetése révén a
néző asszociációkra sarkallható, összefüggések megtalálása,
felfejtése és továbbgondolása felé mozdítható el. A
dokumentumfilm két ilyen referenciapontot is nyújt. A közeli
rézbánya bemutatása – a hegyek elbontásával járó – külszíni
fejtésről alkotható fogalmakat alapozza meg, illetve az RMGC
projektjének léptékét és paramétereit tudatosítja: a tervezett
kráter kerülete 8 km, mélysége 400 méter lesz. A másik
viszonyítási, vonatkoztatási alapot a 2000-ben történt tiszai
ciánszennyezés felvételei jelentik. A film markánsan
elkülöníthető alegységében – amely szervesen nem kapcsolódik a
verespataki esethez –, egy példátlan ökológia katasztrófa
forgatókönyve és következményei válnak – a sár, a vér és a
haltetemek együttes látványának naturalisztikus képei alapján –
megidézhetővé.
A pusztulással és a pusztítással szembehelyezhető
másik, azzal ellentétes pólust az élet kis pillanatainak, a
hétköznapok apró csodáinak megjelenítése, a privát terek ősi
szokásainak bemutatása alkotja. A kaszálás, a takarmány
begyűjtése, a háziállatok etetése és terelése az utcákon, a
fűsíp megfújása, vagy a lekváros palacsinta töltése egyaránt a
létében fenyegetett béke időtlen rítusaivá, a nyugalom szelíd
szertartásaivá avatódnak. Másrészt, az Új Eldorádó a
szavakon túli nagy csendek és az elmondhatatlan fájdalmak, a
kibeszélhetetlen keserűségek felszínre hozása után beálló,
hosszú hallgatások filmje is. A közösség egészére kivetülő
elhalkulás a gyermekét közel három évtizede elvesztő, utolsóként
megszólaló özvegyasszony történetében válik uralkodó és
kitörölhetetlen benyomássá. A jelenetben csak felvillan, ám
kibontatlanul marad egy sors, – miközben a szoba kellékein
lassan körbejáró kamera a befelé fordulás, a magány szigetébe
bocsátja be a nézőt.
A dokumentumfilm műfajának egyik legkényesebb
pontja hagyományosan az időkezelés mikéntjében rejlik. Miközben
az Új Eldorádó kellő érzékenységgel rögzíti a jelen
viszonyait és állapotát, nagy odafigyeléssel kezeli „volt” és a
„lesz” kategóriáit is. A múltat felidéző gazdag fényképanyag
alapján egy hajdan virágzó, felekezetileg és etnikailag
sokszínű, multikulturális település válik rekonstruálhatóvá. A
legrégebbi román településként számon tartott Verespatak római
korig visszanyúló múltja és szellemisége elsősorban a közeli
kamerafelvételek által bemutatott tárgyi kultúrában:
kilincsekben, ablakokban és épülethomlokzatokban él tovább.
Ezzel szemben, modellek és számítógépes animációk rajzolják
elénk, illusztrálják az RMGC gyulafehérvári képviselőinek
koncepciót, amelyek a nem is olyan távoli jövőben éppen a múlt
kisajátítását és eliminálását, az egymást követő generációk
láncolatának megszakítását vizionálják.
A radikális átalakítás előtt álló Erdélyi
Szigethegység zöldellő havasi legelőit, felhőkből kiemelkedő
hegycsúcsait, mélyben elnyúló völgyeit számtalan
panoráma-felvétel, totál-kép láttatja. Külön kiemelendő az
említett rézbánya képi megjelenítésekor alkalmazott fokozatos
képi távolítás, amely a markológépet végül a külszíni fejtésű
bánya azonosíthatatlan, távoli pontjává zsugorítja. Az ökológiai
tudatosítás intenciója mellett Kocsis Tibor filmje persze
elsősorban egy település önnön fennmaradásáért vívott küzdelmeit
mutatja be; és miközben áttekinti a csatározások legfontosabb
állomásait (falutanácsok, kollektív tiltakozások, az
EP-delegáció fogadása, internetes portálok fenntartása), maga is
a küzdők, a cselekvők egyikévé válik. Az Új Eldorádó a
dokumentálás és a bemutatás eszközével – jelentősen meghaladva a
puszta leleplezés igényét – a közösségvállalás talán
leghitelesebb és legszimpatikusabb magatartását választja. A
produktum: már-már kötelező darab minden kárpát-medencei
mozilátogatónak.
|