EURÓPAI UNIÓ
Szociális reformok Európában
- Új utakon
2004.
augusztus 2.
-Ujvári András |
Nem túlzás kijelenteni, hogy
az évtizedeken át biztos alapokon nyugvó jóléti állam az
ezredfordulóra válságba jutott. Ezt nem feltétlenül az jelezte
előre, hogy a pénzügyi fegyelméről eddig sem híres
Franciaországban befoltozhatatlannak tűnő lyukak keletkeztek a
büdzsében, hanem amikor az Európa gazdasági motorjának
minősített Németországot is komoly gondok elé állította az addig
jól működő szociális rendszer. A német kormányzat azóta annak
reményében, hogy az Agenda 2010 nevű reformcsomag meghozza
gyümölcsét a következő választásokig, már belekezdett a
fájdalmas átalakításokba. Mindeközben más európai
országokban is már vannak tervek, de a legtöbb helyen még inkább
tabunak számít a reform.
Az európai identitástudat egyik
legfontosabb eleme talán az a szociális modell, ami alapjaiban
különbözik az amerikai társadalombiztosítási rendszertől, és
amire nagyon is büszkék az európai államok. Azon alapelv, hogy
senki nem zárható ki a rendszerből, és vállalja még a
veszteséges működést is szolidaritás jegyében, egészen addig
tűnt járható útnak, amíg az európai államok népessége nem
mutatta az öregedés jegyeit. A folyamat végén rémképként
felsejlett az a helyzet is, amikor az eltartottak többen
lesznek, mint a rendszer fenntartásáért felelő eltartók, azaz az
aktív munkavállalók.
A kiindulási helyzetnek tehát
az tekinthető, hogy a járulékokból finanszírozott nyugdíj- és
egészségbiztosítás egyszerűen ellehetetlenült. Európa valamennyi
ország próbálja ezt oly módon megoldani, hogy egyrészt kilátásba
helyezi a nyugdíjkorhatár emelését (egyik ilyen konkrét
elképzelés Ausztriában született, ahol egységes korhatárt
akarnak bevezetni, úgy, hogy a nőkét emelnék meg), másrészt
fontolóra veszi magántőke a rendszerbe való bevonásának a
lehetőségét. Németországban az ehhez hasonló reformelképzelések
komolyan veszélyeztetik nem csak a kormányzó baloldali koalíció
jelenlegi pozícióit (bár a zöldek tulajdonképpen csak
profitáltak eddig az együttműködésből), de a Szociáldemokrata
Párt identitását is. Egy felmérés szerint ugyanis politikájával
távol került a saját értékeitől, gyökereitől, és nem biztos,
hogy ezt hangulatjavító intézkedésekkel helyrehozhatják. A
Schröder-féle kormányzat nem gondolkozik olyan léptékben a
magántőke bevonásán, mint akár az ellenzéki CDU/CSU
pártszövetség, vagy az elvileg azonos oldalon álló brit
Munkáspárt.
A jelenleg Angela Merkel
vezette konzervatív pártszövetség szakpolitikusa az
egészségbiztosítást két pillérre helyezné, egyrészt a szolidáris
jellegű járulékokra, aminek a kiadások kilencven százalékát
kellene fedeznie, illetve az ún. versenyprémiumra. Ezzel szemben
a CDU más képviselőitől olyan vélemények is napvilágot láttak
korábban, amely szerint a jelenlegi járulékokon alapuló
biztosítási rendszer tarthatatlan, hiszen túl „drága” a munka (a
munkaadó és a munkáltató számára is), ami nem csak itt, hanem
pl. Ausztriában is gondot okoz. A magántőke jóval nagyobb
mértékű bevonása valósult meg ezzel szemben Nagy-Britanniában,
ahol a szociáldemokráciától szintén egyre távolabb kerülő Labour
Party a közszféra valamennyi szektorában meghírdette a PPI, azaz
Public-Private Partnership vagy PFI (Private Finance Initiative)
programot. Ennek keretében az iskolák, egyetemek, és az NHS (National
Helth System – Nemzeti Egészségügyi Rendszer) működésébe is
bevonták a magánszektort, több-kevesebb sikerrel. Gazdaságilag
nem sikertelen ugyan a program, a Labour azonban elveszítette
támogatottságát, hiszen a brit közvélemény nagy része úgy véli,
hogy a közszolgáltatásoknak állami kézben kell maradniuk, és a
privát tőkét nem szabad ide bevonni. A kormányzat ezen
törekvéseit orvosi körökben is elég ellenségesen fogadták
(hiszen a kórházi ágyak csökkenését ennek a számlájára írták),
de a médiában is hamar koalícióra léptek a legnagyobb
példányszámú napilapok is a PFI-vel szemben.
A munkáspárti kormánnyal
szemben megfogalmazott komoly kritika az is, hogy kevesebb
szociális célú beruházást hajtott végre, mint az előző
konzervatív vezetés. Ennek megfelelően most meghirdették a tíz
évvel ezelőtt indult NHS-reformprogram tökéletesítését, amely az
elmaradhatatlan üres politikai jelszavakon kívül olyan említésre
méltó mozzanatokat is tartalmaz, mint a megelőzés előtérbe
helyezése (ez ugyanis sokkal olcsóbb, mint maga a gyógyítás),
illetve a betegközpontú rendszer létrehozása. Az, hogy ez
pontosan mit is jelent, szokás szerint a törvény kihirdetése
után fogja megtudni a nép. Éles kritikával illetik ezzel szemben
a toryk azon elképzelését, ami a munkáspárti PFI egyfajta
továbbfejlesztése lenne: magánkórházak költségeinek 60 %-át
finanszíroznák az NHS-ből, ami ugyan csökkentené az állam
költségeit, de nem tenné ingyenessé az ezekben a kórházakban
történő ellátást, így csorbulna az esélyegyenlőség alapelve.
A francia nemzetgyűlés már
konkrét elképzelésekről szavazott július 20-án, ahol az
egészségügyi miniszter Phillipe Douste-Blazy törvényjavaslatát
fogadták el, amire pár nappal később a Szenátus is áldását adta.
A törvény több jelentős finanszírozási újítást is bevezet, mint
például a nem kórházi kezelés során történő orvosi
konzultációkon kötelező egy eurós díj (amely nem lehet több
ötven eurónál egy évben), és emelné a kórházi átalányt is.
Emellett szerepel benne az a 2007-re bevezetni kívánt,
internetes egészségügyi adatlap (amely lehetővé, hogy egy
„dossziéba” valamennyi orvos felvezesse a végrehajtott
kezeléseket, és később ez alapján térítené meg a kórháznak annak
a költségeit a biztosító), és ezzel megnőne az állandó orvos
szerepe is, akinek a jóváhagyásától függne az, hogy egy másik
orvosnál igénybevett kezelést, vagy konzultációt (kivéve a
sürgősségi eseteket) megtérítene-e a társadalombiztosítás. Amit
ugyanis felvezetnek a dossziéba, fizetik, amit nem, az a beteg
pénztárcáját is terheli majd. A nyilvántartás egy másik eleme
lenne az úgynevezett Egészségügyi Kártya, amely azonosítóként
már biometrikus azonosítót is tartalmazna a hagyományosnak
mondható fénykép mellett. Emellett sikerült elérni mind a
munkáltatói, mind a munkavállalói oldal terheinek növelését, még
ha kis mértékben is. A javaslatot benyújtó Douste-Blazy ezt
azzal magyarázza, hogy most, amikor a francia gazdaság
fellendülőben van, nem fékezhetik meg az egészségügyi
hozzájárulások nagyobb arányú emelésével.
Egyesek azonban nem tartják
elégségesnek a reformot. Véleményük szerint rengeteg
finanszírozási problémát konzervál a 35 órás munkahét. Ugyan a
kormányzat kísérletet tett a heti munkaidő emelésére (ez a
felvetés Németországban, és Ausztriában is borzolja a
kedélyeket), de ezt a szocialisták a szakszervezetekkel karöltve
eddig sikeresen blokkolja. Francois Bayrou, a jobboldali UDF
elnöke azonban nem támogatta a törvényt, mivel úgy vélte, hogy
az elsősorban a fiatalokra hárítaná a terheket. Végül a párt
frakciója nem szavazott egységesen, így az abszolút többséggel
rendelkező UMP a baloldali pártok mellett, szövetségesének
szavazataira sem számíthatott.
Az átfogó reformok felé már
valamennyi országban tapogatnak, illetve bátortalanul tesznek
egy-két lépést, a fő gond azonban az, hogy senki nem meri magára
vállalni a rendszer fájdalmas átalakításával járó, szabályszerű
népszerűségvesztést. Fájdalommenteset meg még senki nem talált
ki.
|