Néhány megjegyzés Vukics Tibor „Európa Franciaországra figyel” című cikkéhez

2005. május 9.
-Türke András István

Először is gratulációmat szeretném kifejezni a cikk írójának, mert az eszemefuttatás igen érdekes és számos megfontolandó elemet vet fel. A cikket lelkesen olvastam, azonban számos megállapításáról másképpen vélekedem.

Alábbi hozzászólásaim tehát semmit sem vonnak le a cikk értékéből, mégis úgy érzem, hogy teljesebb lesz általuk a fölvázolt kép. A hozzászólás tehát egyrészt eltérő véleményeket, másrészt pontosításokat fogalmaz meg. Természetesen az általam írtak sem nélkülözik a szubjektumot, bármennyire is törekedik erre az ember. A cikk írójának esetleges viszontválaszát tehát örömmel venném.

Pontosítsunk – az alkotmányozás folyamata

 A Brüsszeli Alkotmányozó Konvent nem alkotmányt, hanem alkotmánytervet  alkotott. Ez lényeges különbség. De nem tekinthető a szó eredeti értelmében vett alkotmányozó konventnek, mert felhatalmazása alkotmányterv – és nem alkotmány – elkészítése volt. Az alkotmánytervről a későbbi CIG/IGC-k döntöttek, és jelentősen módosították is.

  Kicsit merésznek találom az európai alkotmányozás folyamatát az Anatólia területén létrejött Hettita államra visszavezetni, akárcsak – mint más helyeken olvasható – a hellenizmus párhuzamba állítását (vagy legalábbis ennek sugallatát) az európai integráció logikájával, szellemiségével. De ez a cikk írójának szíve-joga. Két európai egységgondolatról szóló könyv szerzőjeként/írójaként azonban megkockáztatom, hogy a jelenlegi európai államok csíráinak létrejötte előtt (tehát kb. Kr. u. 1000.) talán nem sok relevanciája van európai egységgondolatról, alkotmánytervekről beszélni, legalábbis olyanokról melyek többé-kevésbé releváns alternatívákat kínáltak fel az európai államok közötti szorosabb együttműködésre.

  De ha már korábbi példák mégis előkerültek, akkor hiányolom olyan kontinentális előzmények, minták megemlítését, mint az 1579-es Utrechti Unió vagy az 1848-as (illetve korábbi) svájci alkotmányok, esetleg Podjebrád György, Sully, Saint-Pierre, Victor Hugo stb. terveire való utalást.

 A XX. századra szűkítve a vizsgálati területet azonban tévedés azt gondolni, hogy ez az alkotmányos szerződés az EK/EU történetében az első alkotmány(terv) lenne a politikai uniót megvalósítandó. Ne felejtkezzünk el a Fouchet-terveket övező vitákra a ’60-as években, melyek valódi, de sokkal egyszerűbb, praktikusabb alkotmánytervezetet alkottak, természetesen a kor alacsonyabb integrációs szintjén, mint jelenleg ratifikáció alatt lévő alkotmányos szerződés.[1]

  A dokumentum címe egészen pontosan: Az Európa alkotmányát létrehozó szerződés[2] (Traité établissant une constitution pour l’Europe). A dokumentum tehát szerződés, azaz nemzetközi jogi jellegű és nem hoz létre egy állami entitást, föderatív(szerű) államot, még ha az EU-t jogi személyiséggel ruházza is fel, amivel korábban csak az EK rendelkezett.

  A Fouchet-tervekre visszatérve pedig elmondható, hogy egy hatékony, precízen megfogalamzott javaslatcsomag volt a politikai unió kiépítésére, mely a korban erősen előrelendíthette volna az integrációt. A  elutasítását övező viták ismertetése meghaladná ezen írás kereteit.

 Részben elfogadom a cikk soron következő felvetését, amely arra vonatkozik, hogy az alkotmányt az EP-nek kellett volna megalkotnia. Az alkotmányozó nemzetgyűlést és a későbbi törvényhozó hatalmat mindig szigorúan megkülönböztették. Tehát az EP-nek önmagát – mint alkotmányozó nemzetgyűlést – fel kellett volna oszlatnia e logika szerint. Ezután pedig új EP-t kellett volna választani immár az alkotmányban foglaltak alapján az alkotmány ratifikálása után. Nem vagyok benne biztos, hogy ez lett volna a legcélszerűbb megoldás, de a felvetés mindenesetre érdekes.

  Pontatlan viszont az a megállapítás, mely azt sugallja, hogy a konvent csupán a kormányok által delegált személyekből állt volna össze. Szerintem a Konvent demokratikusabb alternatívát nyújtott, mint az EP, egy alkotmányterv megalkotásához. A plénum összetétele ugyanis a következő volt:

Plénum (102 tag + elnök, 2 alelnök)

·         A tagállamok állam-, vagy kormányfőjének tagállamonként 1-1, összesen 15 képviselője

·         A tagállamok nemzeti parlamentjeinek tagállamonként 2-2, összesen 30 képviselője

·         A tagjelölt államok állam-, vagy kormányfőjének jelöltenként 1-1, összesen 13 képviselője

·         A tagjelölt államok nemzeti parlamentjeinek tagállamonként 2-2, összesen 26 képviselője

·         Az Európai Parlament 16 képviselője

·        Az Európai Bizottság 2 képviselője

  Azzal egyet lehet érteni, hogy az alkotmányt egy összeurópai népszavazásnak kellett volna szentesítenie. A XXI. század technikai lehetőségei közepette furcsának tűnik a hasonló ötletek elvetése egy kézlegyintéssel arra hivatkozva, hogy „technikailag kivitelezhetetlen.” (Az ötlet nem új, és tudomásom szerint Charles de Gaulle-tól származik, a Fouchet-tervek miatt azonban lemondtak róla, mert az NSZK Grundgesetz-e nem engedélyezte a népszavazást, félve a Weimari Köztársaságban történtek megismétlődése miatt...)

A franciák és az EU-alkotmány, a Bolkestein direktíva

  A francia szavazók masszív ellenállásáról közvetlen tapasztalatokból tudok beszámolni. Próbáljuk beleképzelni magunkat az egyszerű szavazópolgár fejébe, aki nem követte lépten-nyomon az alkotmányozás folyamatát, nem kifejezetten érdeklődik a politika iránt, és csak néha hall ezt-azt a számára fontos (bulvár)médiumokból. Azt lehet megállapítani, hogy itt az alkotmány kérdése régesrég nem Európáról szól.

 Az ellenkampány a polgárok félelmeire nemcsak, hogy rájátszik, de mesterien kapcsolja össze az európai ügyeket a belpolitikával: „Nem az alkotmányra! Nem Chiracra!” – és hasonlók olvashatóak rengeteg plakáton. Azaz amikor a francia polgárok jelentős része elmegy szavazni május 29-én, akkor az alapján fog dönteni, hogy elégedett-e a jelenlegi francia kormányzati politikával, illetve az elnök teljesítményével. A maastrichti szerződésről alkotott vélemény is lényegében egy Mitterrand melletti/elleni szimpátiaszavazásként volt felfogható.

  Az viszont nem igaz, hogy nem lenne elég információ, amit a „NEM” képviselői állandóan felhoznak. Ha valaki egy kicsit is érdeklődő a neten és egyéb médiumokban pillanatok alatt mindent megtalál. Párizsban nyilvános helyeken ingyen osztogatják az alkotmány szövegét, a TV-műsorokból sem hallani mást nap mint nap. Az persze más kérdés, hogy a hétköznapi ember elég könnyen elveszik az információs áradatban és a több száz oldalas alkotmány bonyolultsága sem könnyíti meg a megértést.

  Az ellenkampányban alkalmazott linkage-ok száma azonban a belpolitikával nem ért véget. Második pillére a Bolkestein direktíva-tervezet. A plakátok azt sugallják, hogy az alkotmányra való szavazás automatikusan e direktíva-tervezet életbe lépését jelenti. Pedig e doktrinát Chirac elnök és a francia kormány is elveti – európaiságuk hangoztatása mellett. A doktrina kifejtésébe, részleteibe nem szeretnék itt belemenni, csupán egy megjegyzés: A Bolkestein direktíva-tervezet a bizottsági javaslatok közül egy, melyről döntés nem született. Az egész javaslat abszurd, kivitelezhetetlen, mert ugyan mely apparátus lenne képes ellenőrizni többek között azt, hogy valóban a származási ország törvényeit alkalmazzák-e.

  E doktrinával való riogatás veszélyes játék főleg Kelet-Európa felé, és nekem úgy tűnik ez aligha tudatosul hazánkban. Mindenesetre a Nagy-Britanniában az ottani kedvezőbb adótörvények miatt számtalan francia vállal munkát, a riogatás tehát számos francia állampolgár elevenébe is talál.

 Egy szó mint száz „felejtsük el” a felvilágosodás eszméire való hivatkozásokat, és ennek összevetését a francia választói magatartással, meg hasonlókat, melyek legfeljebb az értelmiség szűk köreit érinti, hiszen Marx óta tudjuk: A lét határozza meg a tudatot...

Az európai országok elhibázott stratégiái?

 Alaptalannak érzem az általánosítást az általános európai elhibázott stratégiával kapcsolatban, főleg úgy sarkítva mindezt, mintha a kipukkadófélben lévő Blair-lufi nyújtana megfelelő alternatívát megtetőzve a Rover csődjével. (ld. pl. Rockenbauer Nóra: Európának Blair a jó, Magyar Hírlap on-line 2005.03.11. illetve Ketyeg az időzített nyugdíjbomba MHO 2005.04.19.)

  Az európai megoldás valóban nehézkes, úgy tűnik mostanra végleg becsődöl a viszonylag alacsony munkanélküliség és az emellett közepesen erős gazdasági növekedés európai modellje. Valódi megoldás még nem látszik kibontakozni és szerintem az Egyesült Államokban a mesterségesen szított háborús konjunktúra mellett hasonlóan súlyos gazdasági gondok vannak jelen a háttérben. Az EU lisboai stratégiája alapvetően elhibázott, teljesíthetetlen. Ráadásul már Törökország csatlakozása is látótérbe került, mely azonban számítások szerint jelenleg az EU-27-ek GDP-jének azonnali 10%-os esését eredményezné. 

 Ezen írás keretét jelentősen túlfeszítené egy az EU-15-ök minden országára kiterjedő elemzés. Különösen elhibázottnak és túlzónak érzem azonban a francia politika bemutatását, mely részben évszázados háttérre, részben viszont a ’80-as években történt elhibázott lépéseknek köszönhető. Reformálni pedig jelenleg nagyon nehéz, pedig meglenne rá a készség, mert a legkisebb lépésre az összes szakszervezet és a baloldali alternatív szervezetek zöme forradalmi hangulatot kever. (Ld. például a 35 órás munkaidő ésszerű, a gyakorlatban már réges rég megvalósuló túllépését legalizáló törekvések, a versenyképesség növelése érdekében.)

 És az európai perspektíva nagyvonalakban: Nem árt tudni, hogy a francia államháztartást Giscard elnökségének második felében jelentősen stabilizálták, hogy még a Mitterrand kormány nagyívű szociális változásait (államosítások stb.) is képes volt úgy-ahogy elviselni. Persze 1982-83-ban már Mitterrand-ék is egy racionális, jóval konzervatívabb monetáris politika mellett kötelezték el magukat. Azonban 1984-től a brit kompenzáció kapcsán (melynek kifejtésére itt nincs mód) – főleg úgy, hogy a vonakodó Németország részét is Franciaország (és kisebb mértékben Olaszország) volt kénytelen felvállalni – a francia büdzsé kemény deficiteket halmozott fel, melyeket csak időleges sikerült úgy-ahogy kezelni. Mindazonáltal a maastrichti konvergenciakritériumokat az ország a legutóbbi időkig teljesíteni tudta és várhatóan a jelenlegi zavarokon is túl tud lenni. Mindezt úgy, hogy gyakorlatilag Franciaország „szanálja” Nagy-Britanniát: főleg ’90-es évek elejétől a büdzsében a 2/3-os mezőgazdasági kifizetések aránya mára alig éri el az 1/3-ot és már évek óta ezek legfőbb haszonélvezője – a korábbiakkal ellentétben – Spanyolország.

 A cikk végkicsengése az, hogy ha Franciaország megszavazza az alkotmányt akkor a továbbiakban minden rendben fog zajlani. A cikk írója azoban elfelejti az, hogy éppen csak az egyik nagy gondon lennénk túl, hiszen Nagy-Britannia népszavazása még csak ezután következne. És e téren túl sok illúziónk aligha lehet. A Blair-kormány „kint is vagyok bent is vagyok” „csinálom is meg nem is” Európa-hintapolitikája valószínűleg most fogja megmutatni az eredményét, már ha egyáltalán sorkerül a népszavazásra. Persze a britek nagyon taktikusan a franciákra akarják hárítani a felelőséget – és ezt sem először tennék.

 Bele lehetne abba is menni, a cikk állításai kapcsán, hogy Franciaország előjogokkal ugyan soha nem rendelkezett sem a Hatokkal, sem a további tagokkal szemben, viszont kétségtelenül nagy presztizzsel bír az integráció kezdete óta. Nem tudom értelmezni Franciaország állítólagos „privilegizált helyzetét” sem az EU-n belül. (Privilegizált helyzetről leginkább Brüsszel esetében lehetne beszélni.) Azt az beállítást is vitatom, hogy Franciaországgal Nagy-Britannia minden területen „egyenértékű” de ennek kifejtésébe itt és most nem kezdenék bele, csak jelzem. Nem célszerű értékrangsort vagy ehhez hasonlókat felállítani a tagállamok között mert sikemlós terepre tévedhetünk.

EVK, NATO, Francia-német tengely,

 Nem értem, hogy az 1954-es CED (EVK)-parlamenti szavazás és az 1949.04.04-es Észak-atlanti Szerződés időbeli sorrendjét miért cserélte fel a cikk? A NATO már rég létrejött, sőt a legfontosabb szerveit is felállították akkor, amikor az EVK-ról történt a szavazás. Szerintem kellően át nem gondolt dolog kijelenteni, azt is, hogy az Egyesült Államok tartós európai befolyása csupán ennek a következménye:

„Amikor a francia Nemzetgyűlés a német újrafegyverzéstől való félelmében leszavazta a francia ihletésű Védelmi Közösség tervét, a következmény a NATO létrehozása, az Egyesült Államok tartós európai befolyása és a szuverén német hadsereg újra felállítása lett - Franciaország pedig néhány évvel később kivonult a NATO katonai szervezetéből, elveszítve a képességét annak befolyásolására. Most kísértetiesen hasonló a helyzet.”

 1., Az 1952-es Pleven-terven alapuló EVK –terv 1954-es elutasítása között történt egy „apró” momentum, amiről a szakirodalom is gyakran elfelejtkezik: a francia parlament összetétele alapvetően megváltozott, és kisebbségbe kerültek a tervet előterjesztő kereszténydemokraták.

  2., Többek között az Adenauer-emlékiratból is kiderül, hogy az NSZK, Olaszország és valószínűleg a BENELUX államok törvényhozása sem szavazta volna meg a tervezetet, de mivel a franciák szavaztak róla először, az egészet az ő nyakukba lehet varrni. (Nem emlékezetet ez a jelenlegi brit taktikára? Azonban merész dolog így ügyeskedni éppen a júliusban kezdődő brit elnökség előtt, melyre a romok könnyen ráhullhatnak.)

  3., Ne felejtsük el, hogy a „szuverén német hadsereg” gyakorlatilag az egyetlen „igazi” NATO hadseregként jött létre, hiszen oly módon szuverén, hogy valamennyi egysége a NATO főparancsnokságnak, a SHAPE-nek lett alárendelve, garanciaként a német agresszió újjáéledésének megakadályozására.[3]

  4., Franciaország valóban kivonult a NATO katonai szervezetéből 1966-ban, 1996-ban azonban Chirac elnök visszaléptette. A spanyolok 1982-ben szintén „francia mintára” csatlakoztak a NATO-hoz. A kivonulás kizárólag racionális és nem érzelmi alapokon nyugodott, melynek kifejtésére itt kevés a hely. (Az érdeklődők számára ajánlom : Valki László (szerk.) A NATO, Bp., Corvina, én. könyv vonatkozó részeit. )

 5., „Kísértetiesen hasonló a helyzet.” – írja a cikk. Biztos? Aligha. Ha Franciaország kivonulna, akkor alighanem megszűnne az EU, míg Nagy-Britannia esetleges (természetesen nem kívánatos) kiválását el tudná viselni. Ez persze fel sem vetődik, fel sem vetődhet. Nem ártana viszont több figyelmet szentelni a francia-német tandemnek, mely a politikai integráció kísérleti laboratóriumaként működik 1963 óta.

  Nagyon röviden: az EU éppenséggel túlélné azt – amit részemről nem kívánok - ha a jelenlegi alkotmány nem lépne életbe. Túlélte a Fouchet és egyéb tervek bukását is. Viszont a jelenlegi európai elitet jelentősen devalválná (Franciaországban kormányválság várható), rengeteg pénzbe kerülne és ráadásul az EU-t jelentős versenyhátrányhoz juttatná, mondjuk az Egyesült Államokkal szemben. Franciaország bizonyára nem úszná meg pillanatnyi presztízsveszteség nélkül, azonban paradox módon még javulhatnának is alkufeltételei. Nem a „NEM” jelentené számára tehát a legfőbb problémát. (Egyszer már bejött mindez, csak akkor éppen tudatosan tervezték: az üres székek politikája után a luxemburgi kompromisszumban.)

  Az egyhangúságból adódó lehetőségekkel Franciaország, ha nem tévedek, a ’70-es évek óta nem élt vissza, nem úgy, mint Nagy-Britannnia és Spanyolország. (Ne felejtsük el: Spanyolország Maastricht előtt – nem találok jobb szót – „megzsarolta” a kialakuló EU-t, így hozták létre a kohéziós alapot cserébe a spanyol igenért.) 2003-ban Rómában e team mellé felsorakozott Lengyelország is és az élelmes spanyol politika ismét kapcsolt. Igen, jelenleg így működik Európa, tetszik, nem tetszik. És én inkább e politikában látom az igazi veszélyeket az integrációra nézve.

 Franciaország a számok törvénye alapján  (újraosztott szavazatok 25 ill. 27 államra) természetesen veszített befolyásából, de ezt nem kéne túldramatizálni (hiszen minden egyes EU-15-ök beli államot érint ez a probléma) és alapvetően téves összevetni a NATO-n belüli kétségtelen angolszász dominanciával, mely szervezet természetesen korszerű és demokratikus, azonban például a katonai főparancsnok a jelenlegi szabályozás szerint nem lehetne egy francia. (Egyébként nincs tudomásom a cikk állítása szerinti „francia dominanciáról” ami állítólag a NATO-ban érvényesült volna 1966 előtt. Azonban több olyan francia javaslatról tudok a NATO-n belül, amit az angolszász szövetségesek még csak válaszra sem méltattak...)

  Összefoglalva tehát, Franciaország súlyából a népszavazás kapcsán egy esetleges NEM esetén aligha veszítene, az integráció viszont jelentősen megsínylené. (És itt nem árt arra sem utalni, hogy a 2003-as fentebb említett lépés után Strasbourg-ban arról suttogtak, hogy Lengyelország így meg úgy meg fogja bánni, amiért keresztbe tett a többieknek. Nagyon úgy néz ki, hogy e jóslat nemhogy nem jött be, a lengyelek tekintélye következetesen „nyomulós” politikájuknak köszönhetően egyre inkább nő.)

További megjegyzések a Miért érdeke a franciáknak az alkotmány megszavazása? Fejezethez

 Az alkotmány leszavazása nem csak Franciaország, hanem az egész EU kudarca lenne tehát.

„A most születő Európában Franciaország jelentős hatalom, de már nem az egyetlen, és nem is a legnagyobb. Németország népességben, és nemzeti jövedelemben jóval megelőzi, Nagy-Britannia minden területen egyenértékű vele.”

 E sorokat talán 1973 előtt kellett volna írni, de szerintem már akkor is többen ingatták volna a fejüket. Hogy Franciaország az EU-ban mindezidáig az egyetlen jelentős hatalom lett volna? Ez még akkor is merész kijelentés, ha a szerző pontosít, és politikai hatalmat ír.

 A francia nyelv már viszonylag hosszabb ideje nem domináns nyelv Brüsszelben, hanem az angollal egyenértékű (illetve a 2. leggyakrabban választott) hivatalos munkanyelv. Nem értem a cikk által sugallt logikai összefüggést a francia NEM és a munkanyelv presztizse között. Az európai intézmények jelentős pozícióit betöltő személyei között természetes dolog a 2-3 idegen nyelv felsőfokú ismerete, az angolok is ügyelnek arra, hogy diplomatáik többsége perfektül beszéljen franciául. A többnyelvűség ugyanis nem hátrány, hanem a nehézségek ellenére előny. Az, hogy a PECO 10-ek rövidlátó módon erre a felismerésre még nem jutottak el, és túlnyomó többségben kizárólag angol nyelvtudással rendelkező tagokat küldenek ki, az teljességgel őket jellemzi és meg is lesz (van) a negatív eredménye. Az EU nem így működik – szerencsére. A nyelvkérdés jelenleg az egyik legnagyobb gond, mert ha itt nem tudják megvalósítani a plurimus unum elvet, akkor más területeken is csak szemfényvesztésről beszélhetünk.

 A parlamenti képviselők állítólagos „fáradságos ingázását” ismerem, a brüsszeli lobbi kedvenc érve. Aki járt már Brüsszelben és Strasbourg-ban, aligha az előbbit választaná, ha lenne választási lehetőség. Az intézmények két – illetve több – európai helyszíne szintén olyan „ősi” szimbólum, melyet megszüntetni vétek lenne, az ellenérvek pedig nem túl relevánsak.

„A Konvent által kidolgozott alkotmánytervezet magán viseli a francia szellem fő vonásait, ha a franciák leszavazzák, akkor a saját alkotmányukat szavazzák le. Ennél csak kevesebb befolyása lehet a franciáknak az egyesült Európában; egy új alkotmánytervezet nem több, hanem kevesebb szempontot fog érvényesíteni azok közül, amelyek a franciáknak fontosak.”

 Ugyan a fenti érvet Chirac is bevetette a TV-s vitában, de vajon miért gondolja a cikk szerzője azt, hogy a franciák számára fontos szempontok a többi európai állam szempontjaival ellentétesek, ellenérdekeltek? A Konvent vitáiban a frontvonalak nem az államok között húzódtak, hanem inkább a jobb-bal és az erősebb-gyengébb integrácópárti (stb.) tengelyek mentén. És ismét a befolyás kérdése. Az alkotmányban foglaltak viszonylag nagy lépést tesznek a (minősített) többségi döntéshozatal felé. Ha nem lép életbe, marad az egyhangú döntések elve a legfontosabb kérdésekben. Ez pedig aligha jelentene befolyásvesztést.

„Egy francia nem esetén minimum két következménnyel lehet számolni. Németország előbb vagy utóbb felülvizsgálhatja jelenlegi európai irányvonalát, amely átengedi a vezetést Franciaországnak az Unióban, és egy keményebb, nacionalistább külpolitikai irányzat kerülhet előtérbe, amely igényt tart a vezető szerepre Európában.

 A két dolog nem áll logikai kapcsolatban egymással. Németország egy ideje valóban egyre inkább szeretne változtatni a „franciák döntenek – mi finanszírozzuk” erősen sarkított elven. Viszont Németország elég bölcs ahhoz, hogy tudja, az EU szempontjából kulcskérdés a német-francia kapcsolatok felhőtlen viszonya és továbbfejlesztése. Jellemző a tengely azonnali közös, egymást támogató reakciója az ENSZ-BT felhatalmazás nélküli iraki háború ügyében, melyet az európai sajtó egy része – enyhén nevetségesen – úgy próbált meg bemutatni, hogy az EU-val ellentétes álláspontot fogalmazott meg Németország és Franciaország. A Bizottság akkori elnöke is kiesett technokrata, állítólagos államoktól független szerepéből és lelkesen gratulált az olasz kormány különvéleményéhez. Emlékezzünk csak, a demokratikus NATO-n belül a szervezet akkori vezetője Lord Robertson a vita hevében úgy nyilatkozott, ha Franciaország vétózik (tehát ellenvéleményt fogalmaz meg) legjobb lenne kizárni a szervezetből. (stb.)

  A németek problémájára visszatérve, a franciák úgy tűnik rugalmasan reagálnak és a németek egyre több kisebb-nagyobb céljukat tudják megvalósítani a fenti elv fokozatos kiegyensúlyozottabbá rendezésére. Ennek semmi köze az alkotmányhoz. 1963-ban a németek és a franciák az Élysée szerződéssel egymás között valósították meg annak lényegét, amit a Fouchet tervek akart bevezetni a Hatok számára. Az pedig remélem valószínűleg egy hirtelenségből leírt tévesen elnagyolt mondat, a cikkben, hogy az EU-t Franciaország vezeti.

Másrészt az a szolid rivalizálás, amely mindig is megvolt az EU és a NATO között, most nyíltan felszínre kerülhet, eldöntve azt a NATO javára, és ezzel megteremtve a feltételeket egy angolszász vezetésű atlanti integráció számára, nemcsak katonai területen, hanem a gazdaságban is. Egy ilyen atlanti unióban Franciaországnak nem sok tere lesz, ezért ha van ország, amelynek érdeke az alkotmány sikere, akkor az elsősorban Franciaország.”

  Rivalizás az EU és a NATO között? Az EU államok többsége NATO tag is, önmagukkal pedig nehéz rivalizálni, valamint a védelempolitikai – ha úgy tetszik katonai – integráció euroatlanti szinten pedig úgy tudom már megvalósult. A gazdasági integráció gyakorlatilag szinte befejeződött (!) az EU-n belül és most a szociális integrációra helyeződik a hangsúly – legalábbis ezt állítja számos elemző a Konvent alkotmánytervéről. Az, hogy az alkotmány kudarcával a gazdasági integráció atlanti keretekbe kerülne (ráadásul a NATO égisze alatt) számomra nagyon merész állításnak tűnik.

 Különböztessük meg a rivalizálások - én inkább a feszültségforrásokról beszélnék -  valóságos helyszíneit:

-         Amerikai Egyesült Államok és Európai Unió között, gazdasági és politikai téren

-         NATO és a PESC/CFSP ill. PESD/ESDP között. Mint fentebb utaltunk rá, az EVK bukásával gyakorlatilag eldőlt, hogy a védelmi integráció atlanti keretekben valósul meg. Nincsenek itt kibékíthetetlen ellentétek! Azt ma senki sem vitatja, hogy egy euratlanti szintű védelmi politika hatékonyabb, mint egy csupán európai szintű. A komolyan vehető vita ott kezdődik, hogy hogyan lehetne az euroatlanti védelmi integráción belül az európai pillért nagyobb szerephez, önállóbb arculathoz juttatni. A PESD/ESDP és a NATO kisebb technikai jellegű és a tapaszthiányból adódó kezdeti nehézségek ellenére  remekül együtt tud működni (pl. CONCORDIA – ARYM/FYROM 2003 – a Berlin Plusz megállapodások keretében) illetve az előbbi immár önálló akciókra is képes (ARTEMIS – Kongói Demokratikus Köztársaság 2003). Ezen akciók azonban még inkább kormányköziek, mégha utóbbiakban az EU katonai szervei remekül képesek voltak ellátni egy gyorsreagálású hadtest irányítását. Ezek sikere vagy kudarca jelenleg nem függ olyan erősen az alkotmány elfogadásától, bár kétségtelenül hosszabb távon nem nélkülözheti azt.

Még néhány sor az alkotmányos szerződésről

  A cikk írója még a bevezetésben hozza fel az amerikai alkotmányozást, mint emelkedett példát ellenpontként a „nehézkes” európai előtt. Az azonban szintén „megérne egy misét,” hogy mennyire reprezentálták az alapító atyák az akkori amerikai népesség különböző rétegeit, illetve milyen „demokratikus” trükkel vezették félre a konföderációt szorgalmazó államok képviselőit, hogy meglegyen a többség a föderatív alkotmány elfogadásához. Természetesen mindez nem von le semmit az Egyesült Államok időközben patinássá nemesedett alkotmányának értékéből.[4]

„Az európai integráció elérte azt a fokot, amikor már nem lehet minden fontos dolgot tagállami szintre korlátozni. A szubszidiaritás elvének alkalmazása megköveteli bizonyos feladatkörök összeurópai irányítás alá helyezését is.”

  Nem tisztességes dolog egy cikk konklúziójának néhány mondatát kiragadni, de mégis úgy érzem pontosítani kell, mert szerintem téves konnotációkra ad alkalmat.

  E sorokkal lényegében egyet lehet érteni, ha mondjuk 1957-ben olvassuk őket a napi sajtóban. Azért ennél előrébb tart az integráció. Az összeurópai szint már régóta nem kérdés, hanem létező entitás. Nem történt számottevő elmozdulás a hatáskörök terültén sem (uniós; közösen gyakorolt és komplementer jellegű; valamint tagállami) az újdonság inkább az, hogy végre többé-kevésbé egy politikai integrációt megalapozó szövegben per definitionem leírják őket (V.ö. a Konvent vitáiban a németek által állandóan reklamált Kompetenzkatalog-al). A rendszer ú.n. reziduális kompetenciákat biztosít a tagállamok számára, magyarul mindaz ami nem említődik meg az unió kompetenciájaként a tagállamokat illeti. (Ebben némileg hasonlít az Egyesült Államok alkotmányának logikájára.)

  Az összeurópai szintre, mint legfelsőbb szintre utalást (a magyar forrásokból számomra érthetetlen módon rendre hiányzó) a szubszidiaritás ikerfogalmaként kezelt „részaraányosság elve” (proportionnalité) magyarázza. Míg az előbbi a minél alacsonyabb (polgárközelibb szintre utal) addig a mérleg másik serpenyőjét – tehát a felsőbb szintek „preferálását” - az utóbbi fogalom takarja. A „kettős” mindkét tagjának alapvető kicsengése: ott ahol a leghatékonyabb szinten lehet szabályozni, érvényesíteni.

 Nem célom az alkotmányos szerződést elemezni, ezt több már publikált tanulmányban megtettem. Csupán még egy-két kiragadott elem a cikkből:

Az alkotók kísérletet sem tettek arra, hogy megpróbálják megfogalmazni, miben különbözik Európa civilizációja a többitől, és azt hogyan lehetne beleszőni az alaptörvénybe. (...) Sikerült megalkotni egy olyan semleges, színtelen, szagtalan, íztelen tervezetet, amelyben semmi olyan nincs, ami specifikusan európai lenne, nyugodtan lehetne akár az ENSZ alapokmánya is

 Egy alkotmánynak nem igazán feladata a civilizációs kérdések boncolgatása. Erre általában pár bekezésben szoktak utalni a preambulumban. Az, hogy egyes egyetemesebb értékeket „túlismételnek” mindhárom részben szerepeltetik (azért ezek száma némileg csökkent az alkotmánytervhez képest) ugyan koherenciazavarokat okoz, de összességében nem von le az alkotmányos szerződés értékéből, mely valóban inkább egy ENSZ dokumentumhoz hasonlít – hiszen mint fentebb megemlítődött – szerződés jellegű. A színtelen-szagtalanság is sajnos ebből következik, ez a konszenzusos normaalkotás ára, olyan esetben, ahol a döntés az egyhangúság elve alapján születik.

 Az azonban a jelenlegi európai politikai elit színvonalát jellemzi, hogy nem történt utalás a közös kulturális múltra (zsidó-keresztény és görög-római kultúra nem felejtkezve el az arab közvetítő kultúráról). Ez úgy hiszem evidencia, és emelte volna a szöveg értékét egy preambulumban. Aki nyomonkövette az erről folyó vitát szintén megdöbbenhetett a résztvevők alapvető műveltségi hiányosságain.

 Továbbra sem kerül sor a Bizottság elnökének közvetlen, nép által történő választására, mely igény szintén a ’60-as évekre tekint vissza. Ezáltal aligha lesz polgárközelibb a gyakorlatilag legfőbb európai végrehajtó hatalom. Szerintem sovány vígasz, hogy az EP dönt e kérdésben. Lesz viszont egy új, független elnöke a Tanácsnak, akit szintén nem a nép választ, a Tanács döntéseinél nem szavazhat és konkurálja a Bizottság elnökét. Politikai súlya a jövő titka a döntéshozatalban alighanem a nemzeti kormány-/államfők „gyámsága alatt” fog állni.

 A közös európai külügyminiszter egyenlőre súlytalan, PR-figura lesz, és ezen sokat az sem változtat, hogy ügyes politikával (ld. Solana) jelentős tekintélyt vívhat ki magának. Azonban a lépés mégsem elhibázott, mert az integráció azon logikája érvényesül itt, hogy előbb hozzuk létre az intézményt aztán majd „megtöltődik tartalommal.” Az új alaphelyzet szerint az EU-külügyminiszter kezét megkötik az EU országok külügyminisztereinek határozatai, de nem kizárt, hogy fokozatosan egyre több jogkörre tud majd szerttenni.

 Egy több 100 oldalas ismétlésekkel és kereszthivatkozásokkal telített szöveg alkotmányul (alkotmányos szerződésül) hosszú távon biztonsággal aligha szolgálhat, és a kijelenthető, hogy a Konvent a működési elvei között szereplő egyszerűség és átláthatóság fogalmainak respektjéből közel elégtelenre vizsgázott. Jellemző példa: Az Egyszerüsítés Munkacsoport megvétózta a Szubszidiaritás Munkacsoport azon javaslatát, hogy a szubszidiaritás ellenőrzésére egy külön intézményt hozzanak létre. (Tipikus francia válasz egy felmerülő problémára.) Kapóra jött viszont egy feltételezhető package deal-ben a VGE „érdekes” javaslatát - az állandó Konvent létrehozásának tervét, mely részben a nemzeti parlamentek tagjaiból állt volna – leszerelni azzal, hogy a szubszidiaritást a nemzeti parlamentekre bízzák. Így lám, ők is teljes jogú aktroként kapcsolódhatnak be az európai szintű politikába.

  Mindezen – és egyéb más – hiányosságok mellett az európai alkotmányos szerződés mégiscsak egy kormányozható EU-t biztosít, szemben a Nizzai Szerződéssel. Pozitívum az, hogy a jogászok által véglegesített, mégis számtalan kétértelműséget tartalmazó Konvent-tervezet napjainkra számottevően javult. Ennek ellenére véleményem szerint a ratifikáció után szinte azonnal el lehetne kezdeni az alkotmányos szerződés módosításának előkészületeit...

Türke András István

ELTE-ETTDK alelnök ( http://www.btk.elte.hu/eu )

Sorbonne III. DESC/EEC ED-385 Phd-hallgató (kutatási téma: PESC/GASP/CFSP ill. PESD/ESVP/ESDP)

turke@axelero.hu