Republikánus mélyrepülés és amerikai külpolitika

George W. Bush elnök második ciklusának indulásakor és azt követően a republikánusok politikai fölénye a napirenden lévő belpolitikai disputák szinte teljes skáláján egyértelmű volt. A belpolitikai hátországban megerősített legitimáció – a második elnöki ciklusokra egyébiránt hagyományosan jellemző módon – még a külpolitikai gesztuslehetőségeket is növelte, amelyet az adminisztráció (például Nyugat-Európa irányába) nem hagyott kihasználatlanul. A 2005-ös év második felében azonban komplex válságsorozat rázta meg a Fehér Házat és a törvényhozás republikánus többségét. Az eredendően belpolitikai meggyengülés szintén kihathat a külügyek vitelére – a mozgástér csökkenéséhez és akár az Irakon kívüli kapcsolatok politikai leértékelődéséhez is vezethet a Bush kormányzat prioritásrendszerén belül.

Természeti katasztrófák – széleskörű elégedetlenség

2000-ben az ifjabb Bush elnök sikerével a Republikánus Párt (GOP) a reagani örökségre alapozó, kötött elvrendszerű szárnya került az adminisztráció vezető pozícióiba. Ezen irányvonal politikai programjának sarokköveit a bel- és külügyeket egyaránt következetesen morális megalapozottsághoz kötő felfogás, valamint a tengerentúli konzervativizmus klasszikus jegyeinek, azaz a kicsi, ám jól működő állam képviselete és a védelempolitikai kompetenciák birtoklása jelentette. Mindezeket belföldön már a kezdetektől a nagyarányú (tehetős rétegeket érintő, ezen keresztül a kormányzat szándékai szerint a gazdasági növekedést és munkahelyteremtést dinamizáló) adócsökkentések, valamint a külpolitikában 2001. szeptember 11-ét követően a terror ellen indított globális háború (GWOT) volt hivatott gyakorlatba ültetni. Ugyanakkor az első ciklus második felére egyre szélesebb skálán kibontakoztak e politikai értékképviselet gyakorlati problematikái: a rohamos ütemben növekvő szövetségi költségvetési deficit (valamint számos más mutató, így a külkereskedelmi egyensúlytalanság vagy a stagnáló munkanélküliségi ráta) ill. az iraki krízis elhúzódása, az emberi és anyagi áldozatok mértékének emelkedése.

A 2004. novemberében tartott elnökválasztáson a számos kérdésben rendkívül kikezdhetőnek bizonyult demokrata ellenjelölttel szemben George W. Bush az aktuális kormányzati teljesítménytől függetleníthető morális üzenetek fókuszba helyezésével (társadalmi kérdésekkel, valamint Amerika iraki szerepvállalása kapcsán a hadműveletek adott eredményei helyett az erkölcsi szemponttal) magabiztos győzelmet aratott. A kormányzat januárban megkezdhette második ciklusát, azonban hamar egyértelművé vált, hogy a kampányidőszak tematizálási fölénye csupán időlegesen nyújt védelmet a Bush adminisztráció számára egyes gyakorlati problémakörök kihívásától. A folyamat hosszú távon meghatározó nyitányaként értékelhető az Egyesült Államokban a Katrina hurrikán pusztítása 2005. augusztusában-szeptemberében. E kérdésben az ismert katasztrófaveszélyre történő előzetes felkészülés hiányosságai, valamint az események bekövetkezte után tanúsított (különösen az elnöki kommunikációban megmutatkozó) nehézkes és ellentmondásos kormányzati reagálás egyaránt a Fehér Ház és az adminisztráció felelőtlenségeként jelent meg – amelynek széleskörű elismerését bizonyítja, hogy az elégtelen kríziskezelés (az elnök kései reagálása, a katasztrófa-súlytotta térség biztosításának hatástalansága) kivizsgálására demokrata és republikánus szenátorok már szeptemberben együtt indítványoztak Kongresszusi vizsgálatot. A nemzeti elégedetlenséget és nemzetközivé terebélyesedett felháborodást (s ezzel jelentős bel- és külhoni népszerűségvesztést) a Katrinát követő Rita hurrikán sikeres kezelése sem volt képes korrigálni.

Hiteltelenség látszata az elvszerű politizálásban

Az általánosan elfogadhatatlannak ítélt hurrikánkezeléshez kapcsolódóan (a 2000-es elnökválasztási kampány után második alkalommal) az amerikai nyilvánosság széles köreiben megjelent a kormányzat átfogó politikai kompetenciájának megkérdőjelezése. Ez elsősorban abban hozott újdonságot, hogy az adminisztráció hivatali ideje alatt először került sor a cselekvőkészség kétségbe vonására a költségvetési deficitpolitikán kívül, egyenesen a tradicionálisan republikánus területnek mondható nemzetbiztonság témakörében. Még egy hónap sem telt a kompetencia-vita republikánusok számára önmagában is rendkívül kínos fellángolása óta, október elején vád alá helyezték a párt képviselőházi többségi vezetőjét, az egyik legbefolyásosabb amerikai konzervatív politikust, Tom DeLayt, aki ezért lemondott posztjáról. A kampányfinanszírozási törvénysértés minden eddigi jel szerint megalapozott gyanúja újabb érvágás a politikai ellenfelükkel szemben a morális fölényt hosszú ideig sikerrel kommunikáló republikánusok számára. Ráadásul, bár a komolyabb büntetés valószínűtlen, a frakcióvezető (időszakosnak tervezett) kiesése a kongresszusi gépezetből lassíthatja a kormányzat szakpolitikai programjainak törvényhozási keresztülvitelét – nem mellékesen pedig negatív irányban hathat a jövő évi kongresszusi választási felkészülésre.

A DeLay-botránnyal párhuzamosan kiújult az iraki háborúhoz kapcsolódó, s két évvel ezelőtt már vihart kavart ún. Valerie Plame-ügy. Ennek hátterében egy amerikai szenior diplomata, Joseph Wilson feleségének CIA-kapcsolataira vonatkozó kiszivárogtatás áll, melyet a liberális sajtó kezdetektől a kormányzat célzott bosszújának tekintett, amiért a férj nyilvánosan vitatta a Fehér Ház által Szaddám Huszein ellen kommunikált vádakat. A kiszivárogtatással egyes befolyásos médiumok az elnök legfontosabbnak tartott politikai tanácsadóját, Karl Roveot és Richard Cheney irodavezetőjét, Lewis Libbyt vádolták meg, amely sejtést az ügyben érintett újságírók tanúvallomásai megerősítettek. Patrick Fitzgerald vizsgálóbíró 2 éves nyomozati munka után Libby ellen köztörvényes bűncselekmények gyanújával emelt vádat – amely ugyan elmarad a politikai bűncselekmény kategóriájának törvényi és morális súlyától, ám így is magától értetődővé tette az alelnöki hivatalvezető lemondását. A kormányzat így a lehetséges vezéráldozatok közül (a sajtó egy része Rove vagy akár Cheney bukását is lehetségesnek tartotta) a legkisebb távozásával átvészelte a botránysorozat érdemi részét, a sajtó elégedetlensége és ezen keresztül az ügy várható napirenden tartása következtében azonban az adminisztráció mindenképpen komoly hitelvesztést könyvelhet el.

A DeLay- majd a Libby-ügy a Bush-kormányzat morális, elvszerű nagypolitikai kommunikációjának hihetőségét az amerikai választók széles körében (ráerősítve a szűkebb rétegekben már hosszabb ideje meglévő tendenciára) tovább csökkentették. A sorozatban következő bombát az Egyesült Államok második legbefolyásosabb napilapjának tartott Washington Post robbantotta, amikor november elején kormányzati forrásokra hivatkozva Kelet-Európában létesített titkos CIA-fogolytáborokról jelentetett meg tényfeltáró cikket. Az érintett térség országai, valamint a Központi Hírszerző Ügynökség és a Fehér Ház egyaránt tagadták az állításokat – s ekkor még úgy tűnhetett, hogy az értesülés és a közvetett bizonyítéknak szánt helyi tényfeltáró eredmények (CIA-gépek utólag ellenőrizhető landolása egyes országokban) csupán Európában (a kelet-európai országokban illetve az EU térséghez fűződő viszonyában) kavar jelentősebb politikai vihart. A CIA azonban még az ügy amerikai nyugvópontra kerülését megelőzően vizsgálatot kezdeményezett a feltételezett kiszivárogtató személyének kiderítésére. A hivatal lépését Európában és az amerikai nyilvánosságban egyaránt a börtönök létezésének gyakorlati elismeréseként értékelték. E fejlemény – s a még le nem zárult találgatás - pedig a közvélemény látóterétől elzártan alakított háborús politika látszatát erősíti az Egyesült Államokban. Abban a közegben, amelyben a Guantanamo-i fogolytábor folyamatos és széles nyilvánossága valamint az Irakban töretlenül emelkedő áldozatok száma már több mint egy esztendeje az ellenzők túlsúlyát eredményezi a Bush-kormány külpolitikájáról szóló lakossági felmérésekben. Az ügy nem elsősorban a háborúval kapcsolatos ellenszenv növekedése miatt bír jelentőséggel az amerikai belpolitikában, hanem mert az ilyen jellegű szempontokra hagyományosan érzékeny országban újabb morális ellentmondást mutat a kormányzat kommunikációja és politikai gyakorlata között. A CIA fogolytáborok ügye ugyanakkor a Katrina hurrikán kezelésétől, a DeLay- és a Libby-ügytől eltérően diplomáciai vonatkozásban is potenciális nehézségeket jelenthet a jelenlegi adminisztráció számára.

A mélyrepülés politikai leképeződése

A négy különálló politikai botrány az elmúlt öt esztendő politikai szlogenjeinek szintjén minden oldalról kikezdhetővé tette a kormányt, s ezen keresztül a Republikánus Pártot. Egyszerre eredményezett támadhatóságot a nemzetbiztonsági kompetencia (Katrina hurrikán) és a külpolitika (a demokratikus politika propagálásának) morális megalapozottsága terén, valamint belső politikai ellenfelekkel szembeni gyakorlatában (DeLay- és Libby-ügy). A Katrina hurrikán után napvilágra került közvélemény kutatások a Bush-kormányzat népszerűségvesztésének radikális elmélyülését jelezték – amely immár azt jelentette, hogy az elnöki adminisztráció erkölcsi megítélése mértékadó felmérések szerint negatív irányban túllépte az 50%-ot. Bár az októberi-novemberi botrányok leképeződéséről még nem áll rendelkezésre elegendő adat, prognosztizálható, hogy azok érzékelhető mértékben tovább erősítették e tendenciát. A kormányzat hazai térvesztésének hatása a Republikánus Pártra részben már most diagnosztizálható: a november elején Amerika-szerte megtartott kormányzó- és polgármester-választásokon olyan meghatározó terepeken szenvedtek vereséget a Demokrata Párt jelöltjeitől, mint New Jersey és Virginia szövetségi államok, valamint Cleveland, Houston, Detroit vagy Atlanta központi nagyvárosok. S bár a vereségek helyszíneinek jelentős részében eleve nem a republikánus jelölt volt tekinthető esélyesnek, a jövő évi Kongresszusi választások előtt a kibontakozóban lévő demokrata újjáéledés semmiképpen sem pozitív előjel a konzervatív jobboldal számára. Ezt erősíti, hogy a jelenlegi felmérések szerint a lakosságnak csupán 37%-a várja inkább a republikánusok sikerét a jövő évi megmérettetésen, s közel 50% immár a demokratákéra tippel.

A nehezen túlbecsülhető mértékű belpolitikai meggyengülés jelentős hatást gyakorolhat a Bush-kormányzat külpolitikájára – s térvesztést eredményezhet partnereivel ill. ellenfeleivel s folytatott kapcsolatában. Ennek bizonyítékát látják a nemzetközi megfigyelők az elnök dél-amerikai és távol-keleti körútjainak során. Előbbi esetében, az amerikai államok csúcstalálkozóján a kormány kereskedelmi javaslatai közül egyet sem volt képes elfogadtatni tárgyalópartnereivel (ennek összekapcsolása az amerikai belpolitikával még kétségesebb megközelítés). Ázsiába indulásakor, ugyanakkor egy katonai támaszponton tartott beszédében George W. Bush immár a demokraták kritizálását emelte üzenetének középpontjába, s Tajvanon képviselt álláspontjainak sarkossága nem igazolta az előzetes várakozásokat (Tajvan régóta várt példává emelése mellé Bush a két Kína elve melletti amerikai kitartást is hangsúlyozta, noha ez előzetesen nem volt egyértelmű). Condoleezza Rice külügyminiszter asszony Közel-Keleten tett látogatása során annak ellenére nem irányozott elő amerikai kezdeményezéseket, hogy az izraeli-palesztin konfliktus a közelmúlt talán legsúlyosabb periódusát éli.

A Bush-adminisztráció számára a belpolitikai térvesztés egy koncepció szerint megvalósított kármentést sürget a jövő évi Kongresszusi választások előtt - ahol a törvényhozási többség esetleges elvesztése gyakorlatilag ellehetetlenítené a Bush-éra sikeresnek kommunikálható majdani lezárását. E lehetséges újrapozícionáló folyamat külpolitikája – a közvélemény többségi álláspontjának megfeleltetve - valószínűleg az eddiginél is nagyobb energiákat fordít majd az iraki konfliktus megoldására ill. az amerikai szerepvállalás kimenetének megszervezésére. A folyamat pedig a szakpolitikai elemzések és a kezdeti tapasztalatok szerint egyértelműen a más külpolitikai kérdésekbe (és régiókba) fektetett kormányzati ambíciók mérséklését eredményezik. Amennyiben e tendencia igazolást nyer, a Bush-kormányzat Közel- ill. Távol-Kelet- és Európa-politikájában egyaránt stagnálás várható egészen a következő elnökválasztásig. Megjegyzendő, hogy ezen eshetőség gyakorlatilag visszatérést jelentene a Fehér Ház 2001. szeptember 11-ét megelőző külpolitikai koncepciójához, amelyben az Öböl térségén kívül nem találhattunk megkülönböztetett súlypontot.

2005. november 28.