Változhat-e a német külpolitika?

Közhelyszámba megy, hogy a mindenkori német külpolitika nagyban rányomja bélyegét az Európai Unió mindennapjaira is. A németországi választások kapcsán éppen ezért érdemes szemügyre venni, milyen időszakot hagy maga mögött a Schröder-kabinet, és milyen elmozdulás várható a Merkel vezette kormánytól a legfontosabb ügyekben. Gyakorta hallani olyan véleményeket, miszerint a „médiakancellár’ nyolcéves regnálása idején a német diplomácia vesztett befolyásolási képességéből. Ezek a vélemények elsősorban azon alapulnak, hogy elődjeihez hasonlóan Schröder is kiemelt szerepet szánt a francia-német köteléknek, ám mindeközben jelentősen romlott a Washingtonnal fenntartott viszony, nem utolsó sorban az iraki háború következményeként. Mindemellett a kancellár jelentősen „leértékelte” Kelet-Európát, amely egyébiránt hagyományosan Németország felé veti tekintetét, ha nagyhatalmat keres szövetségesként.

Változó világ – nemzeti érdekek

A korábban minden körülmények között pacifista vonalat követő Németország az elmúlt időben a világ több pontján is szerepet vállal katonai/békefenntartó műveletekben, így Afganisztánban, Koszovóban, avagy Boszniában. Idejét múlttá vált tehát az – a korábban törvénybe is foglalt szabály – miszerint német csapatok csak az államhatárokon belül fejthetnek ki tevékenységet. Schröder kancellársága idején beszélt Berlin először nyíltan „német nemzeti érdekekről”, meghaladva ezáltal a második világháború okozta lelkiismereti traumát, az érdekek kifejezésének elfojtását. A nagyhatalmi szerep „felvállalása” az állandó ENSZ biztonsági tanácsi székért folytatott törekvésekből is kitűnik, noha ez utóbbi kérdésben még egy ideig a globális (és persze európai) ellenérdekek miatt aligha lesz konszenzus a közgyűlésben.

Ami Kelet-Európát illeti, miközben Berlin a Kohl utáni érában sem vitatta a térséggel fenntartott kapcsolatok kiemelt mivoltát, addig a gyakorlatban mindez már másképp festett. Annál is inkább érzékelhető a különbség, ha Kohl-időszakhoz viszonyítjuk, amikor is az egykori szovjet érdekszférába tartozó országok kiemelt prioritást élveztek – tegyük hozzá persze, hogy a történelmi körülmények is jelentősen változtak Schröder kormányzása alatt. Az uniós csatlakozás során, azon belül is a munkavállalási feltételekről történő tárgyalás során szintén felszínre törtek az érdekellentétek. Németország ezen a téren nem bizonyult nagylelkűnek, mint általában a tizenötök sem. Elsősorban német–lengyel relációban volt káros hatással Schröder és Putyin látványos összeborulása, amely jelenségnek szimbolikus példája a Lengyelországot elkerülő energiavezetékek kiépítése. Természetszerűleg nem segített Washington „oszd meg és uralkodj” taktikája sem, amely leginkább az iraki háború kapcsán vált szembeötlővé (Nyolcak levele).

Az érdekkövetés erőteljes megnyilvánulása nem egyszer Washingtonnal is konfrontációkhoz vezetett, jelentősen hozzájárulva a transzatlanti feszültségek megerősödéséhez. Az Egyesült Államokban rosszallták, hogy a terrorizmus elleni harcról merőben eltérően gondolkodó Schröder a NATO gyengítésén, és egy önálló európai védelmi mag kialakításán fáradozott. A kampány során Merkel támadta is Schrödert ezen elfordulása miatt. A koalíciós szerződés már megnyugtató válaszokat adhat a Bush-adminisztrációnak, hiszen a kapcsolatok rendkívül gondos ápolását ígéri a koalíció. A diplomáciai hangulatkeltésen túl pedig konkrét utalás is bekerült a dokumentumba arra vonatkozóan, hogy a terrorizmus elleni harc során - indokolt esetben - nem zárható ki a német katonai részvétel.

Francia-német tengely

A jövő nagy talánya, hogy az eddig az unió motorjaként emlegetett Párizs-Berlin tengely a jövőben is a korábbiakhoz hasonlóan fontos szerepet játszik-e az EU viszonyainak formálásában. Chirac és Scröder 2002-es újbóli egymásra találásában fontos szerepet játszhatott, hogy a német kancellár számára a Tony Blair fémjelezte modell elvesztette vonzerejét; a francia elnök ugyanakkor Párizs diplomáciai erejének megerősítését várta a kötelékek megerősítésétől. A koalíciót csak erősítette az agrár támogatások emelésének ügyében kialakított kompromisszum, mindazonáltal az egyetértés a költségvetési vitát szemlélve mintha elpárolgóban volna. Az EU következő költségvetési időszaka tárgya a CDU és SPD közötti koalíciós megállapodásnak is, miszerint német részről komoly változás nem várható a Merkel vezette kormánytól sem, valóban komoly szándék, hogy Németország semmiképpen sem kíván a GDP egy százalékánál nagyobb összeggel beszállni az összeurópai projektbe. Pár hónappal ezelőtt Európa gazdasági és politikai újragondolását a Merkel-Sarkozy tandemtől lehetett várni. Jelenleg azonban egy megosztott német kormány várja, hogy Sarkozy belügyminiszterként miképpen tud felülemelkedni a francia zavargásokon, és – korántsem mellesleg – miképpen tud helyben megoldást találni Európa egyik legégetőbb kérdésére.

Erőtlen álláspont Törökországról

Berlin kulcsszerepet játszott a török csatlakozásról folytatott vitában. Elmondható, hogy amennyiben Schröder nem lépett volna fel támogatólag a csatlakozási tárgyalások megkezdése érdekében, akkor az aligha vette volna kezdetét. Szintén az SPD nyomására került be a koalíciós megállapodásba a török csatlakozás támogatása, miközben a CDU feladta korábban hangoztatott egyértelmű álláspontját a török csatlakozás ellenzéséről, hiszen a teljes török tagságot jelölik meg külpolitikai célként. Igaz, a szerződésbe bekerült ezzel együtt az is, hogy az EU befogadó-képességének változása, valamint Törökország rossz teljesítése esetén még változhatnak az álláspontok; főleg, ha a hivatalba lépő kormánynak figyelembe kell vennie a párizsi zavargások által befolyásolt német közvéleményt. Ennek fényében a jövő nagy kérdése, hogy a koalíciós kormány valaha is képes lesz-e egyféle álláspontot kialakítani a kérdésben. Egy gyenge német álláspont nem kedvez a török csatlakozásnak (amennyiben ez tényleg cél lenne), mindeközben Németország súlyát is csökkenti a döntéshozásban.

2007-ben, ha addig…

A 2007 elején esedékes német féléves elnökség sok tekintetben fordulópont lehet, ha addig egyáltalán sikerül fenntartani a „kényszerházasságot”. Ekkora ugyanis Németország befolyásoló-képessége igen jó helyzetbe kerülhet, hiszen egy nagykoalíció sikere abban áll, hogy pontosan meghatározott ügyekben pontos – akár szerződésben lefektetett – véleménnyel rendelkezik, ez pedig jó előre kiszámítható, képviselhető. Ennél kevésbé egyértelmű összefüggés, ám meghatározó tényező lehet, hogy az új német kormány enyhén jobboldali színezetéből adódóan már megfelelő partnerévé válhat a napjainkban szintén enyhén jobbra hajló Európai Bizottságnak. Mint ahogy az is több elemzés tárgya lesz biztosan, hogy a közel 100 német európai parlamenti képviselő miképpen kezeli majd az otthoni nagykoalíciót, kialakulhat-e közös nemzeti nevező közöttük. Ismét: minden azon múlik, hogy mennyire sikerül a koalíciós keretek között egyértelmű és világos koncepciót kialakítani az EU jövőjéről. Ha ez már megvan Berlinben, akkor a kivitelezés már kisebb akadályokba ütközhet az európai porondon.

Összegzés

Bármiképpen is foglalt állást a német diplomácia a fenti kérdésekben, törekvéseinek sikerességét mindvégig aláásta gyengülő gazdasági teljesítménye, noha továbbra is a kontinens legerősebb gazdaságával büszkélkedhet. Amennyiben Berlin nem képes biztos kézzel folytatni a már részint megkezdett – ellátórendszereket nagyban érintő - reformokat, az nemzetközi érdekérvényesítő képességére is negatív hatással lehet. Hogy ezen reformok és általában a külkapcsolatok szempontjából a nagykoalíció előny, avagy hátrány, jelenleg kiszámíthatlan, nagy jelentősége az elkövetkező pár hónapnak lesz.

     
   

Européer Külpolitikai Elemzések
fkke © 2005
info@europeer.hu