A „Nagy Játszma” folytatódik

A szeptember 11-i események újra ráirányították a figyelmet a Nyugat számára a kilencvenes években szinte teljesen elfelejtett térségre: Közép-Ázsiára. Az itt található országok, elsősorban a szovjet utódállamok – Kazahsztán, Kirgizisztán, Üzbegisztán, Tádzsikisztán és Türkmenisztán – az Afganisztánban regnáló Talibán leverése után, a lezajló felkelések, forradalmak következtében újra fókuszba kerültek. Az XIX. században megkezdődött „Nagy Játszma” az oroszok és az angolok között, amely a hidegháború idején is folytatódott az angolok helyébe lépő Egyesült Államokkal, az utóbbi időben újjáéledni látszik. Ezúttal azonban a területtel határos regionális nagyhatalmak - Irán, Pakisztán, Kína –is igyekeznek aktívabb szerepet játszani.

Előzmények

A kilencvenes évek elején tulajdonképpen két lehetőség közül választhattak az egyes tagköztársaságok vezetői: „A különállás lehetetlen. Együtt kell maradni”, illetve„Az egyben maradás lehetetlen. Külön kell válni”. 1991 decemberében, a Szovjetunió megszüntetését kimondó belezsovszkajai nyilatkozattal ez utóbbi érvényesült. A felbomlást követően azonban az új köztársaságoknak számos problémával kellett szembenézniük. Csak a biztonságpolitikaikat tekintve egyaránt meg kellett oldani az új, több ezer kilométernyi határ őrzését, a volt szovjet katonai bázisok leszerelését, a nukleáris fegyverek visszaszállítását Oroszországba. A volt külső határok jó ideig közös őrizet alatt maradtak, még ma is vannak orosz határőrök Üzbegisztánban, még a belső határok ellenőrzése ma sem megoldott. A nukleáris fegyverek visszaszállítása a felbomlást követő években megtörtént, a katonai bázisok kérdése azonban sok országban ma is rendezetlen.

A kilencvenes évek „nyugalmi” időszaka után, a 2001. szeptember 11-i terrortámadást követően, az amerikai külpolitika számára újra „érdekessé” vált a közép-ázsiai térség. Az afganisztáni Talibán ellen viselt háború támogatására két-két légibázist kaptak az Egyesült Államok vezette koalíciós csapatok a volt Szovjetunió területén, Kirgizisztánban és Üzbegisztánban – természetesen orosz beleegyezéssel. A kilencvenes években még szinte elképzelhetetlennek tartott lépésnek elengedhetetlen feltétele volt az orosz külpolitika sokkal pragmatikusabbá válása, a „közel-külfölddel” kapcsolatban. Továbbá a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelem jól illeszkedett Moszkva csecsenekkel kapcsolatos terveibe. A bázisok átengedése legalábbis – az oroszok szerint – egyfajta legitimációja a csecsenek ellen, 1999 októbere óta zajló második háborúnak.

Ugyanebben az évben, 2001-ben, alakult meg a Sanghai Együttműködés Szervezete (SCO), amelynek célja a közép-ázsiai térség biztonságának megteremtése. A szervezet sikerét illetően biztató, hogy abban helyet kapott Oroszország és Kína mellett Kazahsztán, Kirgizisztán, Üzbegisztán és Tádzsikisztán is. Valamint a legutóbbi találkozóra– amelyre a kazahsztáni Asztanában került sor 2005. július 5-6-án – meghívták megfigyelőként Indiát, Iránt és Pakisztánt.

Forradalmi hangulat

Az elmúlt másfél év „színes” forradalmait követően Moszkvának alapvetően új helyzettel kell szembenéznie az addig szinte kizárólagos befolyási övezetnek tekintett térségben. A grúz, az ukrán, és némiképpen a kirgiz forradalmak után új vezetők kerültek hatalomra, akik az első két országban egyértelműen egy nyugatos irányvonal mellett tettek hitet – az Oroszországgal való szorosabb együttműködés ellenében. Az új kirgiz elnök, Bakijev, esetében már árnyaltabb a kép, hiszen ő már Aszkar Akajev elnök megbuktatása után sietett kijelenteni, hogy továbbra is együtt kíván működni Moszkvával.

Az Üzbegisztánban március 13-án kitört andizsoni felkelés leverése kétségkívül jól jött mind Moszkvának, mind a még hatalmon lévő, hajdanán a szovjet rendvédelmi erőknél szolgált, mostani elnököknek, Karimovnak. Továbbá az elmúlt években lehűlt üzbég-orosz kapcsolatok is új fordulatot vettek, miután mind Moszkva, mind pedig Peking támogatásukról biztosították az üzbég elnököt, aki hirtelenjében be is jelentette moszkvai látogatása után, hogy országa az orosz csapatok rendelkezésére bocsátana tíz légibázist – köztük Karsi Hanabadot is, ahol jelenleg az amerikai csapatok állomásoznak –, hogy azok bármikor be tudjanak avatkozni egy esetleges felkelés esetén a térségben. Ám a bejelentés inkább csak politikai nyomásgyakorlás, semmint valós katonai lehetőség. Ugyanis Oroszország nincs abban a helyzetben, hogy egy ekkora katonai kontingenst telepítsen egy másik országba. Már csak azért is kérdéses egy ilyen bejelentés, mivel Oroszország a tavalyi év folyamán végig hangoztatta, hogy ezer főre emeli a Kirgzisztánban lévő katonái számát, ám ez máig nem történt meg, sőt ki is vontak csapatokat. Az orosz légitámaszponton jelenleg százhúsz fő teljesít szolgálatot, ami a bázis megfelelő működtetéséhez sem elegendő.

Párbeszéd

A legutóbbi csúcstalálkozót követően úgy tűnik, hogy Moszkva rendezte sorait, és igyekszik megtépázott tekintélyét visszaszerezni a térségben. A találkozón elfogadott záródokumentum szerint a fenti országok egy menetrend kidolgozását követelik az Egyesült Államok vezette koalíciós erőktől, mondván, hogy Afganisztánban befejeződtek a harcok, így a még 2001-ben átadott bázisok használata okafogyottá vált. A lépés elsősorban az amerikaiak által használt támaszpontokra vonatkozik.

A két érintett ország, Kirgizisztán és Üzbegisztán vezetése eltérően reagált az általuk is aláírt dokumentumra a továbbiakban. Míg az üzbég elnök megerősítette, hogy teljes mértékben egyetért a záródokumentummal, addig kirgiz kollégájának szóvivője már sokkal óvatosabban fogalmazott, és csak egyfajta javaslatként értékelte az elfogadott dokumentumot.

Az amerikai vezetés azonban, úgy látszik, súlyosnak ítélte a helyzetet, mivel július 25-én Donald Rumsfeld védelmi miniszter Biskekbe utazott, hogy tárgyaljon Bakijev elnökkel a támaszpontok további sorsát illetően. Még felszállása előtt kijelentette, hogy bár Oroszország és Kína igyekszik nyomást gyakorolni a közép-ázsiai államokra, minden országnak szuverén joga, hogy milyen kapcsolatot kíván ápolni a többivel. Tárgyalási sikerrel is jártak, ám egy héttel hazaérkezése után Üzbegisztán felszólította az USA-t, hogy nyolc hónapon belül vonja ki csapatait az országból. Ezzel a lépéssel Karimov könnyen elősegítheti saját bukását, attól függően persze, hogy Moszkva és Peking mennyiben hajlandó őt támogatni, ha az amerikaiak fokozzák erőfeszítéseiket, különböző civil szervezeteken keresztül, az elnök megbuktatására. Amerika számára ugyanis az országban lévő támaszpontok a legfontosabbak stratégiai elhelyezkedésük miatt.

Konklúzió

A támaszpontok kapcsán az orosz és kínai vezetés most azt próbálgatja, hogy meddig is mehet el tulajdonképpen Amerikával szemben. Moszkva újra egyre erősebbnek érzi magát ahhoz, hogy közvetlen nyomást gyakoroljon szomszédjaira. Természetesen nem lehet elfeledkezni a térség hatalmas földgázkészleteiről sem. Az Üzbegisztánban és Kirgizisztnban található támaszpontok ideálisak egy esetleges Irán elleni csapásra is. Ennek lehetősége az elmúlt években újra és újra felmerül a washingtoni vezetésben. Az mindenestre biztos, hogy a következő hónapok iráni eseményeinek függvényében a térség még inkább a világpolitika középpontjába kerülhet.

 

Készült: 2005. augusztus 18.