A londoni terrortámadások következményei

Július 7-én (egyidőben a G8-ak skóciai, gleneaglesi csúcstalálkozójával, a 2012-es olimpiai rendezési jog elnyerésének másnapján) 52 halálos áldozatot és több mint 700 sebesültet követelő robbanássorozat rázta meg a reggeli London belvárosát. Három bomba robbant a Piccadily és a Circle line zsúfolt metróvonalain, egy pedig a 30-as számú double-decker buszon. Július 21-én újabb négy helyszín került előkészítésre. A detonáció ez esetben elmaradt, az akcióban senki sem sérült meg. Bár mind a 7-ei, mind a 21-ei akció az Al-Kaidára jellemző, egyszerre több helyszínre tervezett robbantások eszközét alkalmazta, és bár az elkövetők hasonló robbanószerkezetekkel voltak felszerelve, a közöttük fennálló szorosabb kapcsolat erősen vitatható (az Al-kaida korábban sohasem tért vissza azonos célponthoz azonos módszerrel, másrészt korábbi Al-kaida akciók során nem volt példa sikertelen robbantási kísérletre). Az állami szervek korábban elképzelhetetlen mértékű szigorral kívánnak fellépni a jövőbeni támadások megelőzése érdekében.

Régi-új kihívások

Nagy-Britannia 1968-tól kezdődően a terrorista cselekmények széles skálájával kényszerült szembenézni, amely elsősorban az ország Írországhoz fűződő intézményes viszonyával volt összefüggésben, és elsősorban helyi szélsőséges csoportok tevékenységén keresztül volt érzékelhető (pl. IRA). A szigetországot ugyanakkor a nyugati közösségben tradicionálisan meghatározó Közel-Kelet-politikája a nemzetközi terrorizmus látókörébe is belehelyezte: Nagy-Britannia egyrészt az államilag támogatott politikai erőszak (pl. Szíria) másrészt az ország területén élő közel-keleti kisebbségek által, saját problémáikra való figyelemfelkeltésként alkalmazott terrorista cselekmények lehetséges célpontjává vált. Az már kezdetektől nyilvánvaló volt, hogy törvényi erejű anti-terrorista politika (intézményes reformok a nyomozati és igazságügyi államigazgatás terén) hatóköre elsősorban az észak-írországi problémák megoldására hivatott, és nem feltétlenül garantál biztonságot a külföldi eredetű erőszak megfékezésére. Amíg a 90-es évek londoni ill. omaghi IRA-akciói után napjainkra az észak-ír probléma megoldása körvonalazódni látszik, addig a brit anti-terrorista politikának sokkal erőteljesebb és komplexebb kihívással kell szembenéznie az iszlám fundamentalizmus esetében. Különösen az IRA történelmi jelentőségű, július 28-ai bejelentése után, mely szerint a szervezet leteszi a fegyvert. (Le kell itt szögezni azonban, hogy az IRA fegyverletételi szándéka mögött nem a londoni terrortámadások állnak, sokkal inkább a nemzetközi nyomás és a belső támogatottság elvesztése).

Összefonódó szálak

A merénylők motivációira a „terror ellen vívott globális háború” révén következtethetünk. 2001. szeptember 11. után összekovácsolódott szövetségesek afganisztáni, majd a „hajlandók koalíciójának” iraki szerepvállalása Nagy-Britanniát az ideológiai megközelítés és az operatív katonai együttműködés szempontjából újra az Egyesült Államok első számú, elválaszthatatlan szövetségesévé tette. Az amerikai vezetésű szövetségesi rendszer nemzetközi szerepvállalását leghevesebben ellenző muszlim szélsőségesek a britek számára korábbról már ismert két vonalon mutatkoztak aktívnak: a nemzetközi színtéren folyamatosan jelen lévő és (legalábbis kezdetben) egyes államok támogatását élvező terrorszervezeteken keresztül, valamint a Nagy-Britanniában élő arab kisebbségi közösségeken belül. A jelenlegi ismeretek szerint a július 7-i támadás különlegességét az adja, hogy e két vonal a korábbiaknál nagyobb mértékben kapcsolódott össze. Szakértői vélemények szerint az Al-kaidához sorolható merénylőknek olyan új generációjáról van szó, amely bár elvközösségben áll a régóta tevékeny afganisztáni, közel-keleti és délkelet-ázsiai csoportokkal, elsősorban nem a szervezet vezetéséhez és korábbi nemzedékeihez rendelkezik kötődéssel, hanem adott országhoz, amelyben a terrorcselekményt is végrehajtja (a merénylők egy része születésétől fogva, más része hosszú ideje Nagy-Britanniában élő és dolgozó, biztos egzisztenciális és családi háttérrel rendelkező személyek voltak). Az új típusú merényletsorozat így komplex kihívást hordoz magában, amely nem nélkülözi a bevándorlás-politika állami és európai dimenzióinak, a belbiztonsági intézményrendszernek, az emberi jogok és a demokratikus rend új ellentmondásainak valamint a nemzetközi együttműködésnek a kérdéseit sem.

Kérdéses válaszok

Fentiek közül elsősorban a bevándorlás-politika és a demokráciában megszokott emberi jogok - különösen pedig a szólásszabadság - kérdése tűnik a legnehezebbnek, hiszen a nyugat-európai szociális jóléti állam alapvető berendezkedésének elemeit írhatják felül. A kihívásokra ugyanis a brit kormány a polgári szabadságjogok biztosítása és biztonság szavatolása közötti egyensúly az utóbbi javára történő megbontásában látja a megoldást. Nem véletlen, hogy a bírói ítélet nélkül, hatósági intézkedéssel foganatosított intézkedések, a személyes szabadság korlátozása rendkívüli ellenállásba ütközik a Habeas Corpus Act hazájában. Már a február végén háromszavazatos többséggel elfogadott terror ellenes törvény is óriási vitát váltott ki a parlament falain belül és azokon kívül egyaránt. A törvény ugyanis a korábbi biztonsági rendelkezéseket a brit állampolgárokra is kiterjesztette, lehetőséget adva a belügyminiszter számára, hogy előzetes bírói konzultáció után elrendelhesse a terroristagyanús személyek házi őrizetét, kijárási tilalmát, lehallgatását, telefonforgalmának és internet használatának korlátozását. Másrészt a kormányzat a „terrorizmusra való uszítás” jogi kategóriájának tervezett bevezetésével egy tágan értelmezhető - s így erőteljesen vitatható – keretet adhat a muszlim közösségek hangadóinak semlegesítéséhez.

Blair ezúttal még az Emberi Jogok Alapvető Kartáját (Európa Tanács) kihirdető Human Right Bill módosítására is késznek mutatkozik. Igaz augusztus 4-ei, további szigorítást célzó javaslatai kedvezőbb fogadtatást kaptak a támadások utáni hangulatban, reformjai azonban a szeptemberre összehívásra kerülő alsóházban még így is hosszas vita elé néznek. A belügyi és idegenrendészeti szervek hatáskörének további növekedése elsősorban a liberális demokraták (a kisebbik ellenzéki párt) berkeiben váltottak ki azonnali nemtetszést, akik véleménye szerint egy ilyen széles felhatalmazás pont a kívánt cél ellenkezőjét érné el, még több muszlim hívőt térítene a radikalizálódás útjára.

Konklúzió

Nagy-Britannia afganisztáni és iraki szerepvállalása kapcsán hosszabb ideje a nemzetközi politikai agresszió lehetséges helyszíneként tekintett magára. Eseti világpolitikai kérdésekben vállalt vezető szerepe pedig kiszámíthatóan és végképp terrorista-célponttá tette. A régóta elkerülhetetlennek vélt merényletek azonban nem nélkülözték az újszerű elemeket sem. Ennek eredményeképpen a legelterjedtebb vélekedés szerint a londoni támadások komplex háttere Nagy-Britanniában és a többi nyugat-európai országban is új típusú törvényi megközelítést sürget, míg a klasszikus jogállami elvek már nem nyújtanak megfelelő keretet a széleskörű biztonság garantálására. Kérdéses ugyanakkor, hogy a Blair-kormány nagyra törő reformtervei (s az új lépésektől való ”csodavárás”) helyett nem jelentene-e egyszerűbb és költségtakarékosabb megoldást a szigetország sok évtizedes tapasztalatai alapján eddig létrehozott, már meglévő humán-, infrastrukturális- és intézményi biztonsági ill. anti-terrorista rendszer megerősítése. Azonban bármilyen intézkedésekre is kerül sor az államszervezetben, a többségi társadalomban fennáll a muszlim-ellenesség növekedésének esélye, a szigorított kisebbségpolitika pedig az iszlám közösségeiben vezethet erőteljes radikalizálódáshoz.

 

Készült: 2005. 08.12.