A világpolitika rajzai

A Jylland Posten dán napilap, majd annak nyomán több más európai ország sajtóorgánumai által közzétett Mohamed-karikatúrák (amelyek a prófétát terroristaként ábrázolják) rendkívül heves és általános tiltakozást váltottak ki az arab világ vezetőiből és közvéleményéből. Szíriától Afganisztánon át Indonéziáig százezres megmozdulások kezdődtek, amelyek a legtöbb helyen zavargásba, garázda ill. vandál tüntetésekbe csaptak át. Az események során több országban felgyújtották a médiafüggetlenség elvén hazai sajtótermékeik szabadsága mellett kiálló országok nagykövetségeit. Ezzel párhuzamosan a sajtószabadság és a tolerancia viszonyának kérdésében kommunikációs pengeváltás kezdődött a nyugat-európai országok és egyes arab államok között.

Ami a nyugat-európai utca embere számára egy egyszerű politikai szatírát jelentett, az a legtöbb iszlám hívő számára megalázásba hajló sértésnek bizonyult Európa határain innen és túl egyaránt. A dán lap – Mohamed prófétát terroristaként ábrázoló - rajzai mindenekelőtt azért szították fel a kedélyeket, mert az iszlám vallás tiltja a próféta bárminemű ábrázolását. A megjelenítés negatív tartalma természetesen csak súlyosbította a helyzetet. A kialakult válságszituáció hűen érzékelteti, hogy az európai társadalmak rendre alábecsülik az iszlám világ vallási érzékenységét.

A karikatúrák szembeötlő példái voltak az Európában honos, iszlám világot leegyszerűsítően szemlélő gondolkodásmódnak. Az öreg kontinens ugyanis hajlamos megfeledkezni arról, hogy az iszlám közösségek is megannyi – mérsékeltebb és radikálisabb – árnyalattal rendelkeznek. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy a karikatúrákat eltérően értékelték az egyes muzulmán országok kormányai, sőt a nyugati országok különböző muszlim közösségei is. Az iszlám világ sokszínűsége ugyanakkor korántsem menti fel azon országok, így Szíria kormányait a felelősség alól, akik (minden bizonnyal átgondolt stratégiai lépésként) nem léptek fel kellő erélyességgel a tüntető tömeg megfékezésére.

A civilizációs különbségekre alapuló elméleteket tápláló karikatúra-ügy aligha robbant volna ki, ha nem karolják fel azt egyes radikális iszlám csoportok, nagyrészt önnön politikai célfüggvényük szem előtt tartásával. Emellett természetesen az Egyesült Államok terror ellenes háborúja, illetve e háború eszközrendszere is közrejátszhatott a válság kirobbanásában. Mindazonáltal nem lehet eléggé hangsúlyozni a világsajtó indikátor szerepét, azaz hogy azon iszlám közösségekbe is eljuttatták a Mohamed-rajzokat, amelyek valószínűleg nemhogy a Jylland Postenről, de talán még Dániáról sem hallottak korábban. Az iszlám országokban lezajlott tömegjelenetek egyik fontos jellemzője volt, hogy a tüntetők az egyes országok, így Dánia kormányait hibáztatják egyes független sajtótermékek által közzétett tartalmakért, amelyekre az állami szerveknek gyakorlatilag nincs érdemi ráhatásuk. A minapi események valószínűleg mind inkább ráirányítják majd a figyelmet az Európában élő muzulmán kisebbségek beilleszkedésének és önazonosságának kérdésére.

A jelenlegi állás szerint az események egyetlen komoly vesztese természetesen Európa. Egyrészt külpolitikai téren a karikatúra-ügy drámaian beszűkíti az EU és a nyugat-európai országok mozgásterét azon törekvéseikben, hogy az arab országok szemében határozottan megkülönböztessék saját politikájukat az Egyesült Államokétól. Legalábbis rövidtávon erőteljesen nőni fog az európai országokkal, s ez által az Unió jövőbeni nemzetközi kezdeményezéseivel szembeni bizalmatlanság, mindenképpen beleértve az iráni nukleáris kérdést, rosszabb esetben pedig akár az izraeli-palesztin békefolyamatot is. Másrészt az integráción belül, nem sokkal a kontinens társadalmi asszimilációs képességeinek látványos kudarcát (a Párizs-környéki káoszt) követően a kommunikáció szintjén is megbukni látszik az ”európai recept”. Egy minderre kiterjedő új stratégia kialakítása (mely a szociális rendszer átalakítása mellett tisztázza a politikai korrektség és a kisebbségek, a sajtószabadság és a vallás viszonyát is) nem tűnik elodázható feladatnak. A kontinens gyakorlatilag ugyanazzal a dilemmával találja most szemben magát, mellyel az Egyesült Államok 2001 őszén, majd Nagy-Britannia 2005 nyarán szembesült. Jelesül a demokratikus szabadságjogok (ez esetben a szólásszabadság) és a biztonság viszonylagos ellentmondásával. Az Unió jelenlegi egyéb belső (financiális, alkotmányos, stb.) problémái mellett ez mindenképpen rendkívüli terhet jelent majd.

A karikatúra-válságnak ugyanakkor minden bizonnyal komoly politikai győztesei is lesznek. Ezek – még ha mindez ironikus benyomást is kelt – éppen a nemzetközi napirenden egymással leginkább szemben álló felek: a radikális iszlám erőközpontok, valamint a Bush-adminisztráció. Egyrészt a keményvonalas arab állami és nem-kormányzati (akár terrorszervezeti-, akár vallási-) vezetők politikai (esetleg katonai) ambícióikhoz növelhetik a lakosság (operatív vagy ideológiai) támogatását. Másrészt az Egyesült Államok a legtöbb arab országban tapasztalható éles elutasítottságával immár nem egyedül áll – ez pedig hosszabb távon akár jelentősen növelheti külpolitikai mozgásterét. A jelenlegi válság jó alkalom Washington számára, hogy az elmúlt évek megosztottsága után (éppen Európa számára) példázza az atlanti partnerek alapvetően közös felfogását és egymásra utaltságát az arab világgal folytatott kapcsolatokban.

A nyugati közvélemény alábecsülte az iszlám közösségek szimbolizmus iránti – egyébként régóta ismerhető - érzékenységét. Európa ismét egy, a növekvő arab bevándorlás következtében régóta lappangó problémával kényszerült pillanatok alatt szembenézni: a muszlimok integrációjának sikerét mindenekelőtt átgondolt társadalmi kommunikációval kellene megalapozni. Ennek kialakítására azonban a liberális demokráciák keretei (a sajtó függetlensége) egyelőre kevéssé tűnnek alkalmasnak. Európa mai belső problémái jelentősen csökkentik annak esélyét, hogy a kontinens a közeljövőben önálló és átfogó választ tudjon adni erre az új kihívásra. A transzatlanti partnerek mostani közös ”hídfőállása” és a pánarab öntudat heves kinyilatkoztatásai újból azok - mindig vitatott - igazát táplálják, akik a civilizációs különbségek meghatározó jellegét hangsúlyozzák a nemzetközi konfliktusok vizsgálatakor.