Európa bezárkózva – lehet-e így bővíteni?

A szokásos augusztusi uniós csend idén egy válságperiódusnak kikiáltott időszakkal köszöntött be Európában. Előbb a francia népszavazás eredménye, aztán a költségvetési vita továbbra is eldöntetlen kérdései, végül a London elleni terrorcselekmények idéztek elő negatív hangulatot az összeurópai együttműködésben bízó politikusokban és állampolgárokban egyaránt. Mivel a három esemény egyébként is a legszorosabban kapcsolódik a kibővült Európai Unió mindennapi nagy kérdéseihez, érthető, hogy fokozottan érezhető hatásuk az Unió további bővülését tekintve is. Az alkotmány és a költségvetési tárgyalások kudarca azok igazát látszik megerősíteni, akik szerint az Európai Unió alapító országait a mostani időszakban a bezárkózás jellemzi. Mindezt csak fokozza a londoni terrortámadások által keltett félelem, amely még akkor is egyre inkább meghatározza Európa mindennapjait, ha London lakói példás nyugalommal viselték el a tragédiát.

Alkotmány-ratifikáció

Franciaországban és Hollandiában a referendum formailag az EU leendő alapdokumentumáról szólt, mégis egyetérthetünk azzal a megállapítással: az Európát megrázó „kettős nem” nemcsak az alkotmány elutasítása, hanem annak az uniós bővítési politikának is, amely az elmúlt időkben mintha egyre kevésbé tükrözte volna az „utca emberének” hozzáállását a régi tagállamokban. Az alkotmányos népszavazási kudarcok kapcsán a bezárkózás kiváltó oka elsősorban a szociális félelemkeltés. A demagógia fegyverét korántsem elhanyagoló nyugat-európai politikusok számos megnyilvánulásukkal az újonnan csatlakozók ellen hangolták a közvéleményt, amely korábban még erősen szimpatizált a volt kommunista országokkal. Retorikai szinten a bővítés nem egyszer a bevándorlással és a munkahelyek elvesztésével összefüggő folyamatként került bemutatásra, noha számos nyugati gazdasági elemzőintézet cáfolta a keleti-munkavállalók tömeges bevándorlására vonatkozó jóslatokat. Ezért vált szimbólummá a lengyel vízvezeték-szerelő, aki veszélyezteti az „őslakos állampolgár” munkahelyét.

A bővítést gyanakodva szemlélők egyre nagyobb száma az „Európa-eszmény” elhasználódásával is kapcsolatba hozható. A Szovjetunió felbomlása után – külső fenyegetettség hiányában – a régi tagállamokban manapság talán kevéssé egyértelmű az egymásra utaltság érzése, mint volt az a II. világháború utáni Európában. Ezzel ellentétben a rendszerváltó országok gyakran tűnnek az Európa-eszmény leglelkesebb híveinek, ami természetesen összefüggésben áll a közvélemény EU-val kapcsolatos csodaváró hangulatával. Az európai gondolat leértékelődése természetszerűleg korántsem szerez támogatókat a további bővítéshez a nyugati tagállamokban.

Az alkotmány elutasítása rávilágított arra: a lakosság szemében az Unió bővítésének a lakosság körében korántsem akkora a támogatottsága, mint a politikai és gazdasági elit körében. Az Európai Bizottságot eddig is sok kritika érte azért, mert a csatlakozáshoz szükséges feltételek teljesítését pusztán kodifikációs alapon mérlegelte, kevés hangsúlyt fektetve a reformok mélységére. Mindez a közvélemény nyomására arra késztetheti a döntéshozókat, hogy a jövőben jóval tüzetesebben vegyék szemügyre az egyes tagjelölt országok alkalmasságát. A jelenség jól tetten érhető az osztrák és német politikusok elmúlt időszakban tett, a következő bővítési kör időpontjának eltolását kilátásba helyező nyilatkozataiban is. Mindez a régi tagállamok védekező, bezárkózó reflexeit állítja előtérbe. Aligha véletlen a fentiek fényében, hogy Románia és Bulgária - már aláírt - csatlakozási szerződésében egy védzáradék is helyett kapott, amely alapján a reformok nem teljesítése esetén csúszhat az említett két ország teljes jogú tagsága.

Költségvetés

Az alkotmányos kudarc után sokan hittek abban, hogy a tagállamok képviselői a következő költségvetési időszak vitája során igyekszenek majd korrigálni a referendum következményeit, és egy az EU fejlődésének kedvező megállapodással zárják a júniusi csúcstalálkozót. Hozzátehetjük, hogy a megállapodás minél korábbi megszületése elsősorban a frissen csatlakozott országoknak volt érdekében, hiszen ennek hiányában nehezebbé válik a fejlesztési pénzek jövőbeli tervezése. Mintahogyan az sem kedvez az új tagállamoknak, hogy a belépésüket követő évben gyakorlatilag egy politikai válságba kerülnek. Az ugyanis ritka, hogy a csúcstalálkozót követően a soros elnök egyértelmű válságról beszéljen, valamint hogy a nagyobb tagállamok vezetői rögtön egymásra mutogassanak a sajtótájékoztatón, jelezve ezzel, hogy a fennálló vitát komolyan kell venni.

Arra lehet következtetni azonban, hogy a vita komolysága nem abban a ténylegesen pár milliárd euróban rejlik, ami látszólag annak tárgya volt, hanem hogy az eddig is nehezen működő rendszer egyre nehezebben produkál a folyamat végén „összeurópai ügyeket”. Hiba lenne persze azt gondolni, hogy korábban nem a nemzeti érdekek mentén zajlottak a lényegi viták (lásd a Tanács súlyát az intézmények között). A mostani visszahúzódásban a nemzeti érdekek mellett komoly szerepet kapott a tiszta belpolitika is, és ez a kettő nem összetévesztendő. Míg a frissen újraválasztott Tony Blair kénytelen volt fenntartani a történelmi különutas brit politikát, addig a francia állampolgárok tulajdonképpen a nemzeti érdekek elsődlegességét feltételező politika követésére adtak utasítást Európa-ügyekben, amivel a gyengülő támogatottságú Chirac elnök belpolitikai okokból nem mehet szembe. A nemzeti érdekek felé való ilyen hangsúlyos visszafordulás alapvető pillére az európai bezárkózási folyamatnak.

A helyzetet az újonnan csatlakozott országok menteni próbálták. A legszegényebb tagállamok azon felajánlása, hogy hajlandóak lemondani a pénzük egy részéről, ismét csak azt mutatta, hogy az újak jobban hisznek az Unióban, legalábbis saját boldogulásukat egy politikailag is erős közösségben képzelik el. A szolidaritás csökkenésének jelei komoly aggodalmat okoznak a további bővítéseket szorgalmazók között, hiszen a költségvetési vita jelenlegi képét is már a közösség eltartó képessége alakítja. A vitákban pedig a tagjelöltek is folyamatosan veszítenek. Csak az elmúlt fél évben az egyeztetések során 10 milliárd euróval csökkent az az összeg, amit az Unió Romániának és Bulgáriának nyújtana a következő hatéves periódusban strukturális alapokon keresztül.

Terrortámadások

A londoni robbantássorozat újabb fordulatot jelenthet a határok nélküli Európa további bővítésében – vagy éppen a bezárkózási folyamatban. A terrorcselekmények hatására összehívott válságértekezleten az európai belügyminiszterek végül ugyanazokat az elképzeléseket ismételték meg, amelyeket tulajdonképpen 2001. szeptembere óta hallani lehetett, és amelyek felgyorsításáról a madridi robbantások után is döntöttek. Az intézkedéscsomagban foglalt pontok szorosan kapcsolódnak a bővítés ügyéhez, hiszen valamennyi bővítés esetén kulcsfontosságú kérdés a külső „új” határok beépülése a schengeni rendszerbe, sőt, Törökország esetén kiemelt geopolitikai megfontolások merülhetnek fel az Unió közös védelempolitikáját tekintve.

A tagjelölteknek azonban nem amiatt kell aggódniuk, hogy a terrorellenes intézkedésekben foglaltakat nem tudják majd teljesíteni. Sokkal nehezebb lesz megküzdeni azzal a bezárkózással, ami mostantól az európai országokat jellemezheti az idegenekkel szemben. A 2004-es bővítés során még – ahogy arra már korábban utaltunk - az „idegen munkaerőtől” való félelem jelent meg, addig az újabb bővítések során már az európaiak számára idegen kultúráktól való távolságtartás lesz a legmeghatározóbb. Az Unió határainak kelet felé tolódásával ugyanis egyre hangsúlyosabban jelennek meg a kulturális – köztük vallási – különbségek. A dilemma a török csatlakozás kérdésében merül fel leginkább. Mások azonban arra hívják fel a figyelmet, hogy éppen Törökországgal nyithat magabiztosan az Unió az iszlám világ felé.

Konklúzió

A bővítési politika körül kialakult viták ugyanakkor egy nagyobb problémarendszerbe illeszkednek, amely szorosan összefügg a „Mi is Európa” kérdéskörrel, és amire eddig nem sikerült egyöntetűen elfogadott választ adni. Amíg erre a kulturális, gazdasági és szociológiai tényezőket is felvonultató kérdéskörben nincs előrelépés, addig aligha csillapodnak majd az EU bővítését övező viták.

Amint az a három nagy, általunk elemzett témakör során kiderült, az összeurópai kérdésekben a növekvő belpolitikai befolyásoltság, a nemzeti érdekek előtérbe helyezése, ezzel együtt a szolidaritás érvényesülésének csökkenése, valamint a kulturális dimenziók hangsúlyosabbá válása egyre inkább egy magába forduló Európa képét vetítik előre.

 

Készült: 2005. augusztus 18.

     
   

Européer Külpolitikai Elemzések
fkke © 2005
info@europeer.hu