Ankara már Európa belső problémája

Törökország nyugati integrációja az 1920-as évek radikális atatürki reformlépéseitől kezdve az ország megkérdőjelezhetetlen külpolitikai prioritása. Ennek intézményes lépcsőfokait az 1952-es NATO-tagság, majd az 1963-as, Európai Közösséggel kötött társulási megállapodás jelentették. Bár Ankara részéről az integrációs folyamat kiteljesítésének célja kezdetektől egyértelmű volt, s 1987-ben hivatalosan is benyújtotta tagsági kérelmét az unió elődjének, a tárgyalások megkezdésének dilemmája 2005-ben mégis felkészületlenül éri mind a tagállamokat, mind Brüsszelt. Mindkét fél számára szerencsétlen egybeesésnek lehetünk tanúi: egy Törökországnak tett ígéret tovább nem halasztható beváltásának kényszere az Európai Unió történetének egyik legnehezebb belső válságával egyszerre jelentkezik. A jelek szerint ebben a helyzetben a közösség nem tud hosszú távú választ adni a török kérdésre. Ehelyett a felszínen a kapkodás, a háttérben pedig a döntésképtelenség jelei mutatkoznak.

Kül- és biztonságpolitikai dilemmák

Törökország geostratégiai elhelyezkedése, politikailag és gazdaságilag egyaránt megkülönböztetett híd-szerepe már a Hidegháború évtizedeiben is sarkalatos fontosságúvá tette a Nyugat számára, s ez a jelentősége (szemben az előzetes várakozásokkal) a poszt-bipoláris rendszerben is megmaradt – sőt növekedni látszott. Az Európai Unió a 90-es években folyamatosan és dinamikusan bővítette gazdasági kapcsolatrendszerét Ankarával. Ennek eredményeként 1996-tól a két fél vámunióra lépett, a közösség jelentős mértékben hozzájárult a török piacgazdaság kialakításához (közvetlen beruházásokon és technológia átadásán keresztül), Törökország pedig exportjának alapjait (kivitelének mintegy 70%-át) uniós kapcsolataira helyezte. A Közel-Kelet és a Kaszpi térség közelségének adottságát kihasználva európai-török együttműködés indult a következő évtizedeket meghatározó energiaexport-útvonalak tervezése terén. Utóbbi térségek ugyanakkor az Egyesült Államok kormányoktól gyakorlatilag független kontinuitást élvező külügyi vonalvezetésének is meghatározó pontjai. Az első Öböl-háború során, majd az 1998-as Sivatagi Róka hadműveletekben, végül pedig a 2001. szeptember 11-ét követően dinamizált demokratizálási program révén Törökország az USA számára is megőrizte fontosságát. Éppen ez a tartósan szoros amerikai-török kapcsolat adja az egyik legfontosabb európai félelem-forrás alapját, amely a washingtoni érdekképviselet egyfajta exportját véli felfedezni a török tagság koncepciójában. E feltevés a 90-es években bizonyára marginális szinten jelent volna csak meg, ám az iraki háború okozta transzatlanti szakadást követően valóban sorskérdésnek számít. Ugyanakkor Ankara - közvetlen érintettsége ellenére - erőteljesen mérsékelt részvétele a konfliktusban, valamint a CFSP mechanizmusai irányába kifejezett támogatása arra utal, hogy Törökország az Egyesült Államokhoz fűződő tradicionális viszonya rovására is kész lehet külpolitikájának további „unionizálására”.

Piac mindenek felett

Második elemként azok a gazdasági érdekek említhetőek, amelyek a török tagság támogatóinak szolgáltatnak fontos muníciót és amely mögé az európai politikusok is többnyire felsorakoztak a jelenlegi döntés meghozatalakor. Egy esetleges török csatlakozás költségét még megbecsülni is nehéz napjainkban. Nem valószínűsíthető, hogy a jelenlegi támogatási és felzárkóztatási rendszert „ráengednék” az uniós átlag GDP 23%-val rendelkező országra, hiszen azt a közös költségvetés nem bírná el. Várható, hogy a belépés időpontjára megreformált rendszer alapján az EU nem vállalna már elviselhetetlen kockázatot, miközben a török tagságból adódó gazdasági előnyöket kiaknázhatná. Törökország fiatal népessége (a jelenleginél is jobban) segíthet az öregedő Európa munkaerő gondjain, az uniós cégeknek egy 70 milliós piac nyílik meg, amely gazdasági felélénkülést okozna, javítva Európa világgazdasági pozícióján.

Kulturális válaszúton

A kézzel fogható külpolitikai és gazdasági integrációs részkérdésekkel szemben az uniós tagállamok közvéleménye elsősorban a képlékenyebbnek mondható kulturális dilemmára fogékony. Azaz, hogy a hagyományos európai értékközösségre jelent-e veszélyt, s ha igen, mekkorát Törökország felvétele. Az európaiak többségének negatív véleménye egyértelmű, ám a zsidó-keresztény történeti örökség alkotmányos szerződésben történő megemlítésének elmaradását követően az unió hitelesen már nem képviselheti a civilizációs kockázat álláspontját. Ezzel pedig Törökország már egy, önmagán messze túlmutató európai identitás-válság tárgyává válik, s az eddigi bővítési tapasztalatokkal ellentétben már tagsági tárgyalásainak megkezdése előtt egy átfogó belső probléma szerves része lesz. Erre szolgáltat bizonyítékot az az elemzői körökben elismert tény, hogy az alkotmányos népszavazásokon – s különösen a franciaországi referendum esetében – a szavazók jelentős mértékben a török tagsággal szembeni elutasító véleményüknek is érvényt kívántak szerezni.

Utolsó pillanatok

Habár tavaly december óta kijelölt időpont volt a 2005. október 3-i tárgyaláskezdés, a brit elnökségnek már csak brit idő szerint sikerült teljesítenie a célját, Európa nagy részén már 4-ét írtak. Az utolsó hetekben ugyanis a fent vázolt dilemmák – a biztonsági, a kulturális, a gazdasági – kérdések mindegyike előjött és nézeteltéréseket okozott az egyeztetések során. A lázas konszenzuskeresés során közvetve megjelent a török kérdés atlanti vetülete. Ennek előzménye, hogy Ankara nem ismeri el az egyik tagországot, Ciprust, és emiatt hetekkel ezelőtt a vámuniót az új tagországokra kiterjesztő EU-török szerződéshez külön csatolták a megjegyzést, hogy a létrejövő vámunió nem jelenti a diplomáciai elismerést (ennek jelentősége Ciprus esetleges NATO-csatlakozásakor lehet fontos). A szerződés kiterjesztésekor a brit elnökség kijelentette, hogy mindez nem lehet akadálya az októberi kezdésnek. Londont azonban többen támadni kezdték, amiért az atlanti vonal és az Egyesült Államok érdekeit mindennél többre értékeli, és lekicsinyíti azt a tény, hogy egy tagjelölt nem ismeri el az egyik tagot. Az ügyben megszólalt az Egyesült Államok képviselője is, aki egyszerű diplomácia nehézségnek titulálta a kérdést. Megjegyzendő, hogy több bizonytalan tagország pozíciója épülhetett ekkor arra a kényelmes megoldásra, hogy az októberi kezdést Ciprus okán vétózzák meg. Ám Ciprus végül sikeresen kiharcolta, hogy a török EU-tagságnak feltétele legyen a szigetország elfogadása. Folyamatos vita van Európában arról, hogy az EU tagállamok megkezdhetik-e úgy a csatlakozási tárgyalásokat, hogy a teljes jogú tagságot kínálnak Ankarának. A nemzeti és regionális érdekérvényesítés iskolapéldájának is nevezhető stratégia során Ausztria felvállalta az uniós körökben sokak által legszimpatikusabb tartott vélekedést, hogy Törökországnak ne mindenképpen teljes tagságot kínáljanak. Mindeközben azonban Ausztria higgadt diplomáciai érvelése közben látványos árukapcsolást hajtott végre, hiszen Horvátországot is a rajtvonalhoz sikerült állítani. Ezzel utat nyitott egy ígéretes közép-európai régiós fejlődéshez, aminek természetesen a vezére maga Ausztria lehet. A Törökország csatlakozása ellen tüntetők mindeközben Európa vezetőit azzal bírálták, hogy a nagyvállalati lobbi hatása alatt állnak, és nem az állampolgárokat képviselik. Mindezen gazdasági és biztonsági tények azonban folyamatosan eltörpülni látszanak azon elv mellett, amit a török diplomaták végig képviseltek, és amire Musztafa Demiralp nagykövet is utalt a BruxInfo-nak adott interjújában: Törökország kirekesztése „a kultúrák közötti szembenálláshoz és új megosztottsághoz vezetne Európában”. Így hiába ismert az európai közvélekedés, csodálkozni végül egyáltalán nem lehet a török csatlakozási folyamat megindulásában.

Konklúzió

Az Európai Unió a török csatlakozások megkezdésével egy olyan folyamat folytatását teszi lehetővé, amelynek súlya az öreg kontinens politikai, gazdasági, biztonságpolitikai és kulturális jövőjét egyaránt nagyban meghatározza. Európának 2005-ben már csupán marginális lehetősége volt arra, hogy ezt a folyamatot leállítsa vagy mérsékelje, hiszen a török fejlődésnek fél évszázada aktív támogatója és az ország intézményes európai integrációjának esélyére már számos alkalommal ígéretet tett – s Törökország a követelmények jelentős részét kivételesen gyorsan teljesítette. A csatlakozási tárgyalások sorskérdései – így Ciprus ill. egy-egy török jogszabály ügye – leginkább a diplomáciai presztízsen keresztül okoznak nehézséget, de politikailag egyértelműen megoldhatóak. Az integráció fő akadálya ezek helyett sokkal inkább az Európai Unió elmúlt időszakban nyilvánvalóvá vált belső töredezettsége, amely mindazokra a politikai és gazdasági kérdéskörökre kiterjed, amelyekben a török csatlakozás lehetősége csupán már eleve jelen lévő problémákat tetéz. Ebben a tekintetben a kulturális vita elsősorban a materiális vonatkozások felszíni, politikai kezelésére szolgál.

Készült: 2005. október 18.